Gyurkovics Tibor: Testéből él…

Testéből él a költő, 

mint földből a kukac. 

Legyen göröngy vagy ékkő, 

amid van, azt mutatsz.  

Gyurkovics Tibor: Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, 

csak elkülönült szakaszok, 

amelyeken az ember átlép, 

mielőtt másba belefog. 

Külön növünk fel, mint a gyermek, 

az ember külön csúnya, szép, 

kereshet szülői szerelmet, 

itt megdermed, ott agyonég. 

Mi marad meg az országunkból? 

utak, utak, hosszú tanyák, 

s az állomáson elfelejtjük 

saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk 

és megszüntet minket a hó, 

ha leesik ha beborítja 

azt, ami a nyárból való. 

Se biblia, se nő, se posta, 

nincs semmi, ami összefog 

bennünket. Következnek újra 

az elkülönült szakaszok, 

telefonok, fekete csöngés, 

fülünkben a csönd szőre nő, 

utolsó szeretők a porban, 

halálfutás, üres mező, 

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 

kádban ülünk, törülközünk, 

a könnyeinket töröljük le, 

melyek már a testünkre folynak 

és beborítják a kezünk.

Gyurkovics Tibor: Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom. 

Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. 

Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. 

Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. 

A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. 

A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. 

A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, 

a szekrény megbabonázó nyikorgása. 

Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. 

Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s 

így részeinkké avatjuk. 

Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. 

Az otthon – cella. 

Rabságod menhelye. 

Magányos misék fojtogató áhítata. 

Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. 

Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. 

Az Isten sem ér be rajtad kívül. 

Aztán átjárják. 

Aztán azt építik. 

Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. 

Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. 

Csak faltól falig. 

Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, 

de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. 

Vagy belefojtják. 

Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, 

végigtapogatod a sötétben a rücskös falat 

vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. 

Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. 

Hová? 

Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. 

De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, 

ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, 

az ajtó nem vezet sehova. 

Megfeketült szobákba vezet, 

hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. 

De te szorítod a kilincset. 

Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól 

s egy indokolatlanul nagy rohammal, 

tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, 

ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…  

Nagy István Attila: Nincs élet

Egyszer elhagyom a várost, 

hátat fordítok a házaknak, 

a reménytelen zajoknak, 

a fuldokló fáknak, 

az embereknek, 

s elindulok oda, 

ahonnan nem érkezik hívás, 

s akik ott vannak se tudják, 

hogy én is velük vagyok. 

Magammal viszlek, 

mert nincs nélküled 

napfény, zaj, fa, 

nincs nélküled lélegzet sem, 

nincs élet, se halál.

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk, 

s mint amikor ringatózunk 

a habok hátán, 

elmélyült bennünk a nyugalom. 

Nem vágytuk a partokat, 

sem az öböl árnyékait, 

kilépett belőlünk a világ, 

s magával vitte nyűgeit, 

a napok hordalékát, 

a hiábavalóság igéit. 

Magunkra maradtunk, 

egymás testébe hullva, 

egyetlen áramkörben 

lobogtunk, mint a máglya.   

Nagy István Attila: Várakozás

Várom, hogy megérints, 

s felkiáltsanak a tárgyak a szobában: 

itt vagyunk mindannyian! 

De csak a falióra zenél, 

bennem meg térdre bukik 

a bizakodás.

Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

Én várom azt az éjszakát, 

mikor álmából felriadva 

a lelkiismeret magát 

sietős hévvel összekapja 

és elszalad a házakig, 

ajtón és ablakon bezörget - 

meghallja aki bent lakik, 

s lerúgja magáról a csöndet.  

Födetlenül, a csönd pehely- 

paplanával már nem takarva 

didergőn és kapkodva lel 

az este széthagyott szavakra 

s ajkára gyűjti végre mind, 

hogy eltökélt beismeréssel 

tisztán kimondja szó szerint, 

amit a tisztesség igényel.  

Nem lehet várni reggelig 

azzal, mit éj érvényesíthet, 

az alkalom gyorsan szökik, 

akár a pillanatnyi ihlet, 

gyalázatban hagyhat hamar, 

hogy mindent elnapolna benned 

a csönd, amely puhán takar 

s takarna sírig is.                         

                          Ne engedd.   

Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban. 

Tágasságával, mélységeivel 

a néma tenger arcomba világít. 

Öreg vagyok Nem hiszek 

semmiben. 

Öreg vagyok, lerombolt arcomon 

csupán a víz ijesztő pusztasága. 

A szürkület gránitpora. Csupán 

a pórusok brutális csipkefátyla! 

Hullámverés. Aztán a puha éj 

boldogtalan zajai. Vak rovar, 

magam vagyok a rámsötétedő, 

a világárva papundekliban. 

És egyedűl a feneketlen ágyban. 

És egyedül a párnáim között. 

Magam vagyok az örökös 

magányban. 

Akár a víz. Akár az anyaföld. 

(1957)  

Márai Sándor: Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették, 

Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg 

S az életüket rég elfelejtették. 

János a bárányt nézte és mosolygott 

Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb: 

Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog. 

De ők már nem voltak halász, se pásztor 

Nem volt kedvesük, se ambícióik, 

Csak a nevét súgták egymásnak párszor. 

S keveset ettek és ritkán aludtak 

Pénzük se volt, sem halászó hajóik, 

Műveletlenek voltak s mit se tudtak. 

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett 

Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. 

Így ültek ott és valamire vártak. 

Mikor Judás belépett. 

Nemes Nagy Ágnes: Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem, 

éveim bárhogy sokasodnak, 

s keserűjén is a napoknak 

újabb napokra éhezem. 

Pedig nyughatnék teli szemmel. 

Ültem zsúfolt toronyszobában, 

s a százméteres éjszakában 

lent dübörgött a déli tenger. 

Járkáltam nagy, metszett fasorban, 

és fújt a földalatti szél 

a folyosók szögeinél 

a villamos-sikátorokban. 

Rómában egyszer hullt a hó. 

– S ahogy vonultunk a Murán át, 

a csizma, csajka, kézigránát, 

s egy Szultán nevű pejcsikó. 

Temettem pucér németet, 

láttam a kormányt Debrecenben – 

nem áll a ház, ahol szerettem, 

s nem ámulok, ha rettegek. 

Hajamban ősz szál. A világ 

haját tavaszi szél zilálja. 

Hiába – mondom – mindhiába, 

mégis moccan, kél a vágy, 

hogy élni, lélegzettelen, 

hogy élni étlen, egyedül – 

méláz az ég: borul, derül – 

nem akarok meghalni, nem.  

Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen? 

A versben és a szerelemben.  

Ki ebben, abban megcsalódott, 

de eszét mégsem ölte meg, 

a test s a lélek, föld s az ég 

között megáll. Mit is tehet?  

Kevésben hisz, de rendületlen 

a versben és a szerelemben.

József Attila: (Az én szivem sokat csatangolt...)

Az én szívem sokat csatangolt, 

de most már okul és tanul. 

Aki halandó, csak halandót 

szerethet halhatatlanul.

Jónás Tamás: Apokrif

Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. 

Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk, 

úri hűségéről tanúskodó kincset 

hagyott maga után: rá való reményünk. 

Nyarakat felszívó hideg falainkat 

okos kutyaként őrzi ugató hiánya, 

és távolmaradása sincsen hiába: 

új reményeket szül, más bölcsőket ringat.  

Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, 

ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, 

ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket 

tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. 

Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. 

Feloldódott vízben, levegőben, földben. 

Lángoló testünk tüze nem fog rajta, 

lángok közt hamvadunk egyre többen.  

Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. 

Templomaink füstjét soha nem szagolja. 

Porral telítődő lábnyomaink csendje 

nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. 

Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. 

Útra küldött minket, nem hazudott semmit. 

Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük. 

S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.  

Márai Sándor: Luminal

Ez már a csend. A szív jár még, dadog.; 

Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok. 

A szív, e lomha nehezék, levontat. 

Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat? 

Lebuksz a századokba, hamarabb 

Mint álma kötélhágcsóján a rab. 

Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény. 

Neved felitta a sár és a fény. 

Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves 

Fehér karja a vak sötétben repdes. 

Agyad lehúz, mint a hullát a kő, 

A földnél mélyebb ez a temető. 

S mint múmiát az évezred magánya, 

Begöngyöl az álom vak mosolyába, 

Már mosolyogsz te is. Ez az egész? 

Semminél is alig több zizzenés, 

Míg felkáprázik e marék világ itt… 

(Ez már csak egy ideg, ami világít.)  

Gazdag Erzsi: Ifjúság, te vagy a csillagunk

       

Október 23. emlékére 

Mondd, meddig él, ki soká élhet? 

Pár évtized az élete. 

Tesz-vesz, nyüglődik, forgolódik 

S lejár, mint óra kereke. 

Hallgass, te szent, tüzes igékre! 

Fejed felett a csillagok. 

Itt börtönödnek bársony éje. 

Lámpásod odafent ragyog.. 

Lámpásod: e szó Szabadság! 

S ez a szó a te csillagod, 

Verembe lépsz, sírod gödrébe, 

Ha lámpásodat elhagyod. 

Ó szabadság! Teérted halni! 

Ha élni nem lehet veled! 

Hagyd börtönöd, s szaladj az égre! 

S örökké tart majd életed. 

Ez volt a hited, a szent, a nagy eszme, 

Te sokat vádolt ifjúság.

Ezért nyílott ki meleg véred, 

Mint frissen bomló rózsaág. 

Fent lobogsz már a csillagokban 

S örök fényeddel üzened: 

Örökké él a hősök népe, 

Örökké él majd nemzeted.