Szomjúság

Kérlek, gondolj rájuk ebben a nagy hőségben.

Kántor Péter: Aznapi történet a hangyáról és a tehénről

Tegnap volt? Régen? Nem tudom.  

Aznap minden megeshetett:  

egy hangya eltehénkedett,  

s egy tehén rajta elbukott,  

hanyatt esett, és nem tudott  

felállni, s szólt a hangya: hé!  

pihentem volna: tűz a nap,  

s te hozzám dörgölted magad,  

s most kalimpálsz, és ráz a félsz,  

ricsajt csinálsz – hát mit remélsz?  

kegyelmet tán? – a hangya hős,  

s hogy felzavartad, szörnyü bősz,  

elás a földbe – megtegyem?  

Ne bőgj tovább, mert megteszem!  

Tegnap volt? Régen? Nem tudom.  

Aznap minden megeshetett:  

a tehén négykézlábra állt,  

s a hangya megkegyelmezett.

Károlyi Amy: Így

Halkan mondjad, – hangosan hallik, –  

vissza ne verjék messzi falak.  

Leírni talán nem is szabad.     

Orcádra fessed rózsaszínnel,  

bújtasd mosolyos csigaházba,  

didergésbe és könnyű lázba.     

Rejtsd pillád alá, meg ne lássák,  

akadó lélekzetbe vessed.  

Hogyha szereted, így szeressed.

Bob Gass: Rábízni vagy megtartani?

        

„ Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” (1Péter 5:7) 

      A félelmeinket és gondjainkat illetően két választási lehetőségünk van: vagy rábízzuk őket Istenre, vagy megtartjuk őket magunknak, és egyedül próbálunk megbirkózni velük.  

     Amikor a kommunisták átvették a hatalmat Kínában, Isobel Kuhn misszionárius kénytelen volt gyalog menekülni a hóval borított hegyeken át Burmába. Ott rekedt a világ végén pénz nélkül, semmilyen módja nem volt hazajutni. „El sem tudom mondani, milyen rémület és aggodalom töltött el” – írta. De eldöntött két dolgot. „Először is el kell űzni a félelmet” – mondta. „Keresztyén ember egyetlen dologtól félhet: a bűntől, hogy el ne kövesse. Minden más félelem a Sátántól származik, hogy megzavarjon és legyengítsen bennünket.” Isobel tehát imádkozott, bízott Istenben, és nem volt hajlandó pánikba esni. Másodszor, kérte Isten útmutatását a következő lépéshez, és végül épségben hazaért.  

      Íme, a győzelem fontos kulcsa: ahelyett, hogy együtt élnél a félelmeiddel, és hagynád, hogy azok gyökeret verjenek benned, azonosítsd be őket, és nézz szembe velük abban a pillanatban, amikor tudatosulnak benned! Ezután fordíts minden egyes félelmet imává, add oda Istennek, és ne akard visszavenni! Bízz abban, hogy ő megoldja helyetted! Ne csak néhány félelmeddel és aggodalmaddal tedd ezt, hanem mindegyikkel! „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Péter 5:7).  

      Soha nem leszel teljesen mentes minden félelemtől és aggodalomtól, de Isten kegyelméből sokkal jobban tudod majd kezelni őket, mint most.

Forrás: www.maiige.hu

A nap gondolata

Aki szeret, az helyet készít számodra az életében.

Kányádi Sándor: Az én kedvem

erdőszélén hol a harmat  

később szárad föl mint máshol  

nyáron átal az én kedvem  

ott szállásol     

ősz jöttével eltallózgat  

a kertekben mint egy jámbor  

megélhetés nélkül tengő  

öreg pásztor     

szánakoznod azért nem kell  

tél jöttével ott a jászol  

eléldegél tavaszig a  

názáreti mosolyából

Károlyi Amy: Ölelés

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,  

ez amphorásan finom, ívelt ölelés?  

Sötét és lágy, mint nyári éjszaka,  

s dobognak benne mind a csillagok.     

Hol rejtezkedett ez a mozdulat,  

ez asszonyosan diadalmas, teljes,  

mint kiszabadult, röppenő madár?     

Micsoda ágban szunnyadt az a rügy,  

miből e nem várt fűzfagally hasadt, –  

mi rugalmas és most született ifjú,  

mint szökőkúton hajnalban a csepp?     

Ki hagyta rám e hajlékony hidat,  

mely magányomból hozzád vezet?  

Egyik pillére az én tenyerem,  

másik pillére a te kezed.   

Kardos Csongor: Ketten

Iszonyú csendként zuhog az éjszaka. 

Kiégett körték csavarodnak a 

kattogó évek folyosóira. 

Kezem újra és újra levelet írna, 

érthetetlen szavak mögött sírva 

bújtatni szívem, ágaim, 

csordulásom, álmaim.  

Nagyon hosszú a görcsbe rándult alagút. 

Istenem valahol mindig ketten maradunk.

Kardos Csongor: Egymaga

Az ember egymaga csak a szenvedésig jut. 

Akkor megáll és kuporog. 

A Hold elketyeg az éjben, 

a néma tenger mélyül és a mélység morog.  

Ott van idő közelről nézni az árkokat, 

az ablakon túli rohanást 

és a szemekben megbúvó, 

hidegen verítékező, alvadt délutánt.  

És mégis. A remegő levelek megérzik, 

vakító ezüstjük 

mikor szemünkbe villantják: 

a fájdalomtól görcsösen virraszt fölöttünk  

valaki  

Az ember egymaga csak a szenvedésig jut. 

A többi 

kegyelem.

Pilinszky János: Január

A tél növekszik.

Egy magányos farkas jött le a faluba.

Reszket előtted.

Mise ez.

Utolsó áldozás.

Dsida Jenő: Laterna Magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt 

s kék úton jártam ődöngőn, magamban. 

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági 

kékség imbolygott bőröm bársonyán is. 

Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. 

Aranycselló mély húrjain zenélt 

a végtelen magány. Akkor megálltam 

kinyújtott karral, mint világtalan 

kéregető s utánad tapogattam. 

Milyen voltál és milyen volt a hangod? 

hogyan néztél rám és hogyan szerettél? 

- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka 

meredt felém a térben és időben, 

csak tücskök szóltak fekete mezőn 

és hajladozó nyárfák sugdosódtak. 

...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, 

mint nagy vászonra berregő motor, 

zúgó, öles nyalábbal vetítette 

tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - 

lehunyt pillájú, alvó arcodat...

Szabó Lőrinc: Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem? 

A szeretet s a gyűlölet, 

melynek száz keze épitett, 

alszik vagy meg is halt köröttem.  

Ki javítja meg, ami gyenge? 

Talán nincs is rajtam födél, 

hisz túlsok az eső s a tél 

nagyon is bejár életembe.  

Sötétben nézem magamat: 

valami mindig törik-omlik. 

Tégla? üres disz? - nem tudom,  

de tanulságnak megmarad, 

hogy az épülő ház s a rom 

egymáshoz mennyire hasonlit.

Nagy István Attila: Egyedül

Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom. 

A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá, 

s burjánzik, nő, dagad, keményedik. 

Ablakszemek figyelnek az úton, 

megrettenve álldogálnak a fák a parkban, 

zsugorodnak a magukra hagyott bokrok. 

A csillagok remegnek az égbolt 

foszladozó szoknyája alatt. 

Itt maradtam. Egyedül.  

Sebestény-Jáger Orsolya: A megdicsőülés hegyén

(Mt 17,1-13)

Halandó léptünkre nem vetültek árnyak,
csak követtük szótlan és térdre hullt a hegy.
A védtelen csendben álltunk megigézve,
mint néma vértanú, ki Érte halni megy.

Mint fekete-fehér filmkockák villannak
e képek előttem. Sohasem felejtem el.
Egy frissen ütött seb: felhasad az égbolt,
és vérzenek az évek, mind a kétezer.

Mi sátrat akartunk állítani, igen.
Emlékszem: amint fáradt mosollyal ül,
és néz ránk hosszan, időtlen szemekkel
s már senkit sem látunk, csak Jézust egyedül.

Sebestény-Jáger Orsolya: Napkelte

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig 

körülöttünk cseppenként a világ, 

miként egy szent serleg, 

fényeddel megtelik.