Tamás Tímea: Lényeg

az idő arcodra tapad
reszkető kézzel kapaszkodik
körmei már bőröd alatt
visszanézel
költőkre gondolsz s filozófusokra
kik tudták mi miért s mi végre van
fárasztó s okos valamennyi
kik tudták hogy kell a világot
fabrikált mércék alapján kinevetni

csak állsz
az útfélen benzingőz arcodban a szél
nem tudod mi miért s mi végre van
reggel kenyeret szelsz
mosol vasalsz pelenkát cserélsz
az idő tapad arcodra
az ismétlődés
hajnalban szabadon álmodsz valamiről
az óracsengésig
amikor kezdődik
az amit elmondhatnál
de hallgatsz
valahol valamikor valamilyen hatalmak
ezt osztották Neked
így ott állsz az útszélen
minden reggel
ahonnan senki
de egyszer kegyelmesen majd
az idő fog elvezetni

Tamás Tímea: Reminiszcencia

odú a szerelmed
rókalyuk
két kijárattal
itt állok
Isten kék ege alatt
rám tűz a nap
tudom hogy rajtad hol a lakat
s a kulcsot is láttam
a rókalyukban
ott marad

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
avar van – barna a határ
vigyázz a világ kívüled is van
nem keresed s így nem talál
rád a templomok s füvek
kesernyés sárga illata
s hiába jössz ki a rókalyukból
visszamész hisz ott van a haza
háza maroknyi lelkecskédnek
mely néha gyíkokra nyelvet öltöget
s nem hallja soha fényes hajnalokon
ciripelni a balga tücsköket

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
ősz van – barna a határ
elmegyek
lesz még ki rád talál
a szék ma fehér szegélyes
feltűzöm lassan a hajam
a szobádból halkan kilépek
az Úr napja süt rám boldogan
sic transit gloria mundi
szellő viháncol hangosan
s az éj szelíd trónja körül
békák brekegnek boldogan

Rákos Sándor: Egynémely gyűlölködőkhöz

Bármily csattogó foggal prédikáljátok is

a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora

hittel hinnétek igaznak a nem-igazat

(noha gyanítom, hitetek meg az érdek

jó házasságot kötött),

nem győzhettek, mert, „jaj annak, ki fegyvert…”!

Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!

Anna Isztomina: (A világon nincs...)

A világon nincs erősebb az időnél,

Meghajlítja az ifjaknak testét,

A szépek arcán lesz ócska festék,

A hajat kitépi. Nincs ki őt legyőzné.

Kegyetlen nagyon, mint e század, pontosan,

Egyet suhint, és mindenki mélybe zuhan.

Dabi István fordítása

Gál Éva Emese: Értelem

Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!

Gál Éva Emese: Vidék

Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.

Gál Éva Emese: Dimenziók

Mint gyermeket, hajt a kíváncsiság,
hogy fölboncoljuk a játék-világot,
és szétziláljuk a harmóniát,
amit lelkünk még értett, érzett, látott,
s amit nem tudunk összerakni már.
Elvetéltük az örök teljességet.
Olyan ez, mint a kivívott halál:
értelmünk késétől pusztul az élet.
Nincs falnál kegyetlenebb átmenet:
végtelen vég a véges végtelenben,
mert minden istenség istent teremt
maga fölé, hogy tökéletesedjen,
s a tökély egyre tökéletlenebb.
Az egymást megváltó dimenziókból
nem támad föl, csak az üres kereszt,
s a fejlődés oly zűrzavarba torkoll,
hogy nem uralhatja már értelem.
Nem emberé, de örök istené se!
E sok-sok dimenziós félelem
szorít vissza a síkok tengerébe.

Kassák Lajos: Számvetés

Mi tagadás benne, ma-holnap öreg leszek
aztán aggastyán, asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Ezüstszín hajam és szakállam nem simogatják meg
békítő kezek s nem lesz, aki jóakaratú szavakkal mondaná
rendezd el homlokod ráncait és vigyázz magadra

Múltja emlékeiből hogyan élhet meg valaki
s ma-holnap nem lesznek már csak emlékeim.

A világ kereke forog tovább árnyékban és fényben
a madarak átszállnak egyik ágról a másikra s a virágok is
nyílnak tovább az ősi törvények rendje szerint
számomra kegyes ajándék a jelen pillanat
s nem tudom, mit kezdjek vele, hol van a színe s hol a visszája.

Fordulok jobbra, fordulok balra s akár a szegény kötéltáncos
ha elvesztette az egyensúlyt – ó, megfoghatatlan fénysugár
minden pillanatban alázuhanhatok a mélybe.

S mi vár rám túl e világon, a végtelennek tűnő
hétköznapok után, melyek rámvésték jegyeiket.

Béremet hol vehetem fel a munkáért, amit végeztem
s kinek köszönjem meg, hogy olyan lassan tört össze a szívem
amely állandóan a Jó és Rossz fogaskerekei között vérzett.

Ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
de mielőtt elhagynám a házat, ahol menedéket leltem
s az asztalt, amin eledeleimet fogyasztottam el

jöjj velem te idegen, akihez küldöm ezt a verset
jöjj velem tétovázás és kérdezgetés nélkül
keressük meg a kaput, mely ama csodálatos kertre nyílik.

Fogd meg a kezemet, ismeretlen ismeretlen testvér
s igazíts el, hogy melyik útra térjek a sok közül.

Bejártam nagy részét a földnek, láttam sok szép dolgot
hallottam az ég mennydörgését s a szerelmesek dadogását
s ó, lassan mögöttem marad minden
ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Nemes Nagy Ágnes: A völgyben

Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.

A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.

Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.

S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.

Cseh Katalin: Mindegy

Akinek már mindegy, hogy

kedd van-e ma, vagy éppen
vasárnap, az már sohasem
lázad, nem lángol, mint a
tulipán, nem veri fel a házat,
hallgat, csak hallgat hónapokon,
éveken át, míg egyszer valaki jön,
és leoltja a szobában a lámpát,
még nem végleg, csak reggelig,
csak az utolsó hulló hajszálig,
az arcon mélyül már a repedés,
a két tenyér maga a legszebb
könyörgés, s a lábakon a bőr már
latyakos, de még járnak, még ha kell
fáznak, sőt remegnek,
akinek már mindegy, hogy hó hull-e
vagy zápor, abban romokban áll már
mindenféle mámor,
akinek már mindegy, hogy reggel van
vagy este, annak sikolya is olyan,
mint a csendje

Juhász Gyula: Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

Hajnal Anna: Formáltál engem örömödre

Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.

Beke Zsuzsa: Égi sugallat

Kuporgok a barlangnál

ahová temettek Uram,

várom érkezésed,

Felém nyújtod az égi

boldogságot amit ígértél,

figyelek...

Csönd van, sehol egy

lélek, földi nyugalom,

csak egy szárnysuhanást

hallok, s tudom eljöttek

Érted az angyalok

Puskás Attila: A csúcson túl

(Erőss Zsoltért)

A csúcson túl ocsúdok,

Fény van és meleg.

A kéz, amit nyújtotok,

Felsegít. Megyek.

Élni csak itt tudok:

Fehérben tündöklő hegyek.

Nem kéne sírnotok,

Tágasak fent itt a Terek.

Jönnek még párducok,

Csákánnyal törik a jeget.

Halljátok?

Angyalok vonulnak,

Barátom mosolya integet.

Nagyon jó, nagyon jó…

Maradok...

Takaróm hóból.

Párnám a fodrozó fellegek.

Cseh Katalin: Számonkérés

 hol vagyunk mi, mikor

szél támad a fákra,

s dércsipkét küld az ősz

fáradt virágágyra?

hol vagyunk mi, mikor

a csengettyű szól,

hol vannak az álmok,

mikor szavaim csendbe mártom,

hol vannak, mondd, hol?

És hol vagytok ti, mikor

a tél fázik, jéghegyek

tetején bohém remény játszik,

mikor a kés éle belefut a fénybe,

a holtat is felébreszti a jajveszékelése?

És hol vannak ők, mikor a hegy orma

közönyösen néz a vágyakozó Holdra,

mikor a hóvilágban füstöl a hóember

szája, s csillagablakból

dől a, dől a pára?