Imre Flóra: Üldögél

 Az árnyékmacska az erkélyen
üldögél, és nézi az utcát.
Várja, hogy a kapuhoz érjen,
akit szűk pupilláján túl lát.
Időtlen testté rendeződve,
farkával koszorúzva ül,
egy végletesen zárt mezőbe
komponálva be egyedül.
Vár valakit. Kinek ölébe
hajthatja fejét, aki hátát
megmasszírozgatja becézve;
akinek érintését várják
a tárgyak, macskák, angyalok.
Az ég opálosan ragyog.

Imre Flóra: Vihar

Az árnyékmacska nézi az esőt.
Nézi a vihart, csaknem mozdulatlan,
a füle hegyén rezdül csak a szőr,
az írisze vált a villám-fonattal.

Rikolt a szél, és hosszan mennydörög.
Csapkodó sugárban vizet okádik
az ég, sarat öklendezik a föld,
nyögetik a part óriás píneáit.

Egy kisvendéglő-ajtón fény szivárog.
Ő rezzenetlen testtel figyeli.
Az éjszakába kilép egy magányos
férfi. Hangtalan talpon követi,

csak farkát nyújtja ernyőként föléje,
a szelet, esőt távoltartva tőle.

Imre Flóra: Én szeretem a rejtélyeidet

én szeretem a rejtélyeidet
tartózkodásod zavart büszkeséged
ahogy nem mondasz nemet sem igent
ahogy a személyes teredet véded

még a játszmáidat is szeretem
mikor nem válaszolsz vagy mikor másra
mikor a mondat mögül hirtelen
felvillan a lélek elhallgatása

a mozdulat és a megtorpanás
a nehézpáncélozott védtelenség
ahogy önmagadnak elébe állsz
rejteni tenger-szemed végtelenjét

meg ne lássák a titkolt benti képet
engedékeny gyönyörű gyöngédséged

Jónás Tamás: Csak szonett

Hitetlenségem büntetése vagy.
Nem számítottam rá, hogy közelemben
lehet még jeget olvasztani ember,
pinceablakon beragyogni nap.

Nem tudtam rólad, nem is vártalak.
Nevettem volna, ha mesélnek rólad.
Nem volt már súlya bennem semmi szónak.
És szétgurult rizsszemek: mind a nap.

De most: erdők lépnek velem, ha lépek.
A tenger fáradtan mellém zuhan.
A fájdalmak felragyognak s kiégnek:

hangyabolyvilág nyüzsög boldogan
a mellkasomban, és kapkod az élet:
sorsomnak, veled, újra dolga van.

Jónás Tamás: A szád jutott eszembe

A szád jutott eszembe, hogy
mennyi mindent lehetne
játszani vele.
Vagy a bátor csontok a válladon.

És aggódom, hogy érdekel-e még
Téged is az én vállam
vagy a szám vajon.

Ez a szerelem
mint a rák, csendes.
Ugyan folyton legyőz
s minden sejtemen uralkodik
de láthatatlan.

Nem simogatlak, nem becézlek
- csak gondolatban.
Legalább így, Te is maradj velem.
Elszomorodnék hűtlenségeden.

Jónás Tamás: Senki sem árva

Gondos az Isten. A csillagokat ki-kihordja az égre.
Festi az ég alját, feketét szelídít puha kékre.
Szép nap ez. Ülnek a fák a tavaszban, a nyárban.
Szív, szem, kéz! Társat keresünk valahányan.
Lassul a fény, beleolvad a szembe. S könny, ha kicsordul.
Jó kacagás ez, nem szomorúság. Látszik a béke:
kék lufi-hadsereg érkezik és pukkad ki a szívben.
Mézmeleg édességétől elalélnak a földön, a vízen.
Csók a családnak, s jó sütemény a barátnak.
Tárd szét két karodat! Verdess! Ma kinőnek a szárnyak!

Szomjúság

Kérlek, gondolj rájuk is ebben a forróságban!

Tamás Tímea: Vakondvilág

részlet

ÁPRILIS

egyszer régen
egy áprilisi télben
valaki hiányzott nekem
de már nem tudom ki volt

nem te

akkor még fent laktam
tücskökkel bogarakkal
azóta egyre lennebb
költöztet az idő

más itt a vágy is
és mindig számít hogy vagy
valahol egy fenti világban

itt lent nincs szónoklat
itt nem úgy okos a világ
de hallani mégis minden melódiát
a szerelem örökös kardalát

és mégis
néha visszavágyom
néha hátrahagynám az egész világom

1 percért
egyetlen napfényes percért
amelyet veled tölthetek


MÁJUS                        

a hallgatókhoz
a hátsókhoz
az elfeledettekhez
a nem panaszkodókhoz
a pátoszt csendesen viselőkhöz
is jön tavasz

nem hoz titkokat
nem adja vissza mit elvett
és mégis
ha hull a permet
titkolnivaló melegség jár át
valami egészen egyszerű
nem okos nem ésszerű
mindentől távoli örök
mint az esőáztatta föld

úgyis oda térsz haza

a többi
szép okos felettébb nagyszerű dolog
el fog illanni

akár a tavasz
és ha hagyod
ha nem viszed magaddal
a föld szagát
ha hagyod
hogy valami más
járja át
a helyet hol
lehetsz

kiszikkadt nyarak
jönnek rád
és semmit nem váró telek

s lassan
elhagy az emlékezet


MÉG MÁJUS             

nem tudom befejezni
mindig elkezdem szépen
dallamosan
ügyesen fázósan
de nem tudom befejezni

úgy ráz a vonat Kemecséig
hogy írni sem lehet
megfut a toll a papíron

kinézek
szürke ég vizes földek

be kellene fejezni
nem lehet
bal felől árusok bolhapiac
jobbra temető
középen a vonat
be kéne fejezni
amíg még lehet
amíg tart még a jó emlékezet
amikor még szerettél
amikor még szerettelek
mondod
és nem merem elmondani
neked
hogy csak a kezdet szép
s a vég esetleg csöndes
de ami közöttük van
fölösleges

nem érsz el soha hozzám
az ajtómon óriási lakat
várom
a kulcsot
de nem leled
[mindig azt álmodom
Pátrohánál még megvolt, de
Ajakig elveszett]

és nincs nálad nem találod
hiába mondom hol keresd
így hát mire a hold alászáll
lelebeg egy sugáron
s az ajtón beoson az éji bűvölet
némasága
te már messze jársz

a titkok elbújnak előled
türelmetlenség átka sújt
nem érzel soha mélabút
s nem ismered fel a zárakat sem már

még várlak
bár talán nem kéne
úgyis mindig csak kívül járhatsz

s bár tudom építesz
(hordod a téglát a maltert)
ami lesz – az sem a te házad

Fecske Csaba: Megvirradt

Hajnali halk moha kelti az alvó erdei csöndet,

lomb se köhint, a madár csőre üres, remegő

kis szive, mint kisnyúl a bokorban félve lapul meg.

Kéklik az ég, befagyott, mint hegyi tó vize, majd

fölmelegíti a nap, s tere lesz boldog madaraknak,

sárgarigó fütyörész, szél fuvolája zihál,

megvirradt.

Füst Milán: A teli hold…

A teli hold
Incselkedjék véled, álmodban, kedves!
Kedves! Ki messzi nyugszol innen, elhagyott!
Álmodj velem, lelkemnek derűsebb fele
S a fénymezőn, mely ablakodra süt
Láss járni engemet, selyemruhában, gazdagon!

A teli hold
Vetítse most elmédbe csalfa képeit,
Ki messzi nyugszol innen, kedves elhagyott!
Kérlellek! Álmodj velem! – Most minden elhagyott,
Most boldog az, ki végtelent szeret!
…Ó boldogabb, nálam sokkalta boldogabb
Holdfényes alakom, ki jár előtted messzi
Szép holdvilág-mezőn s mosolygó
Sugár-bokrétát nyújt feléd!

József Attila: (Szaggatlak, mint fergeteg…)

Szaggatlak, mint a fergeteg az erdőt.
Zugj és nyögj. Vigyázz: ez küzdelem.
Bele ne törjél, nehogy keserü könnyem
csorogjon majd a csonka gyökeren.

Fölszív a vágy, mint patakot a hőség.
Mind mélyebbről bugyog e szerelem.
El nem apadnék, nehogy keserü könnyed
gyüljön tengerré szilaj öleden.

Drescher J. Attila: …hogy látó vagyok

Mennyi szín mozgás verőfény

dolgok – aprók  nagyok

Alkotó  köszönöm

hogy láthatom s vagyok

H. Hadabás Ildikó: Harmónia

Micsoda huncut, kis mosoly,
olyan kislányos – hetvenéves!,
szalmakalapja óriás,
arcán a ráncok csodaszépek!

Ahogy az utcán megelőzött,
lágy hullámzással jobbra-balra,
szoknyájának ránca, virága
mezővé nyílva ringott rajta.

Megtelt a napfény jókedvével,
pánglis cipője aprót koppant,
mintha valami régi tánchoz
egy ritmust igazított volna.

Aztán eltűnt a messzeségben,
tán templomba tért be, imára,
a jövő-menő áradatban
szép volt két pillanat találkozása.

H. Hadabás Ildikó: Hétköznapi passióink

Nincs semmi szó, és nincs vigasztalás,
– a gallyakon már megpattant rügyek –,
eső esik, hideg eső csurog,
hátat horpasztó hideg szürkület.
Szelek cibálják álmok útjait,
szeszélyes minden: érzés, gondolat,
bódít a jácint, pocsolyás az égbolt,
homályos tükrén furcsa szédület.
Öreg csavargó ül a kőpadon,
eső üvegje dermedté veri,
– A kapualj tán védelmet kínálna…,
–  Mi elől? – szól, és cókmókját szedi,
kanális vize habzón elnyeli.
János volt? Máté? Lázár, bárki volt ő,
szenvedő arca itt maradt velem,
és valamennyi stációnál látom
a Jézus arcban, és szégyenkezem.

Áprily Lajos: Didergés a tavaszban

Tél-ízű nap. Ködös, hideg, komor.

Didereg a fehér kökénybokor.

Zsugorodnak a patakparti fák.

Dideregsz, ember. Dideregsz, világ.