Horváth László Imre: Raszkolnyikov

Garay utca 4., itt van most az
odúm. Sokat gyaloglok, néha séta ez,
általában menekülés egyik torz lépésből
a másik felé. Hosszú szövetkabátot viselek
(lassan véget ér az ősz a balta pontosan elfér, megül
majd hónom alatt, ha belevarrok egy madzagot
hogy tartsa, és kívülről ne látsszon.
Még nem tudom.

Középiskolás fokon tanítom
szívem dolgait hétköznapokon.
Hétvégén munka magamnak,
billentyûket vagy falakat nézek és vésem
valamelyiket, hogy kívülről,
belülről hulljon rám por, vakolat.

Nem, nem. Feladtam. Csakhogy ezt
nem lehet mondani, ezt tenni szokás,
én meg csak azt merem, ami bármi más.
Nálam az élet föld alatti mozgalom,
minden nap hidak, sínek, országutak törnek
össze, romlanak bennem, nehogy kijuthassanak
éveim, huszonöt évem, szét ne szaladjanak.

Nálam az élet föld alatti mozgalom,
roskadásig rakott sok vagon
az idő és tengernyi ellenséges élőerő,
megszállva tart, pusztítom, ő meg engem tizedel
cserébe. Nem emlékszem a dolgok elejére.
Kezdet nélkül, csak ölelkezünk
egymásnak adva, én és a világ,
áldozat és gyilkosa, mint a szerelmesek.

Csoóri Sándor: Te rám hagyod élő világodat

Ha nem volnál, már én se volnék,
s nem kerülné meg szemem a Földet
helyetted is. Talán egy sziklát nézne
vagy egy földön vergődő,
megszakadt lovat.

De jó, hogy gyakran hátrafordulsz,
s mindent látsz újra,
amit még én se láthatok.
Szomszédunkban épp
egy óriási gödröt ásnak,
hogy a Föld ütőereit
mások is megláthassák.

Nekem nem kellenek
többé már nagy csodák,
elég, ha te valamit megcsodálsz,
viszed karodon
a nemrég született
csöppecske megváltónkat,
hogy egyetlen árnyék se
takarhassa el.

Végül a halál lesz majd
nagy közös szerelmünk.
Te rám hagyod élő világodat,
én pedig az enyémet adom.

Anga Mária: Manapság…

Manapság világtalanná válnak a látók is,
szembogaraik belevesznek a sötétbe,
nem szárnyal már az őszinte tekintet!
Gyehenna füstje lepi el a tájat!
Tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
lassan szárnyaink is elüszkösödnek.

Magunkra hagyottan, botladozunk,
emlékeink néha még kivirulnak,
koronásodnak, föl az égre, ragyogva,
de gyermekeink ezt már nem látják,
mert mi csak tapogatózunk, mintha a föld alatt járnánk,
mintha csak lefelé vezetnének az utak,
gyertek utánunk –mondjuk-, kövessetek,
így szorongunk, egymás testéhez lapulva,
menetelünk hétfőtől vasárnapig,
csak kibírjuk. Ezt a „kibírást” kell megtanítani
az utánunk jövőknek, a jövőnek?

Manapság világtalanná válnak a látók is!
Szembogaraik belevesznek a sötétbe!
Nem szárnyal már az őszinte tekintet.

Csoóri Sándor: Te vagy most

Te vagy most az egyetlen élő,
aki a hangtalan éjszakák és a
komor fasorok helyett hozzám beszélsz.

A favágók már rég otthagyták
az erdőt,
              a vadak nyomát,
s egyedül csak te susorogsz nekem
az irgalom völgyeiből,
hogy taszítsam el közelemből
a halált, pofozzam föl,
mint egy arcátlan utcagyereket
és csakis a te kezed árnyékát figyeljem,
amelyben ott van az örök kosár
tele almával és alkonyati fénnyel.

Sebestény-Jáger Orsolya: Keresztelő János

Mt 3)

Csak szél tépte ruhádat láttuk
távolról, mint vándormadarak,
csak lábadon a foszlott sarut,
és borzas füst-szakálladat.

Mert ott voltunk, körbevettünk
hunyorgón nézve pásztor fényeket,
és átsütött rajtad az Ország,
mely mezítláb közénk érkezett.

A folyó medrében felizzott az idő,
könnyünk a Jordán vízébe hullt,
a túlparton várt már reánk a Bárány,
kit magához vont - az mind megigazult.

Csak szél tépte ruhádat láttuk
távolról, mint vándormadarak,
csak lábadon a foszlott sarut,
és borzas füst-szakálladat...

Szakáli Anna: Megállok

Megállok, ha találkozunk,

mosolyunkban múlt idők igéje,

várok, míg nevem kimondod,

míg úgy villan szemed fénye,

mint akkor fenn a dombon,

hogy utána ne csak karom,

de akaratom legyen az ölelés,

lábad ujjától tarkódig

érjen a szerelmes lüktetés.

Szakáli Anna: Akitől a hitet kaptam

Akitől a hitet kaptam,
láthatatlan; mondhatnám,
de hitemet te adtad, anyám.

Csak imádkozz! – megsegít
az Isten, hatalma végtelen,
nem bottal ver, meglásd,
megérted, ha végső órán
ráncaid nyugalomba vonja,
szent keze porhüvelyéből
lelked szabadítja,
és parányi részeként
az Úrnak, érezni fogod,
az isteni lélek hajléka voltál,
és áldott volt életed,
mint a legszentebb oltár.

Gyurkovics Tibor: Szerzetes

Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez.
Mindíg nőket láttam magam előtt, tökéleteseket, kétségbeejtőket,
nagyhajúakat, kerítés mellett mentek, irodában ültek, térdükön harisnya látszott,
kolostorban nőket láttam a keresztre fölfeszítve,
iszonyú szép madonnákat a folyosókon,
nem bírtam elfelejteni őket, a forró leves tükrében arcukat láttam,
rózsaszag orromba lökte növényi vajas illatukat,
vonaton nem tudtam figyelni az elhaladó tüzeket, a tájat,
mert nők ültek velem szemben álmatagon,
betegek fölé hajoltam arcuk ijesztő tragédiáját kisimítani összerándult vonásaikból
s nők rúzs-szaga ütött orromba, kiszolgálólányoké, akik egy nyakkendőt magyaráznak,
nem öleltem én már magamhoz senkit, mert hozzámnyomódtak idegen, puha negatívok,
mint tánc közben a test émelyítő körvonalai,
elfelejtettem az asztali imát, mert konyhalányok kilúgozott kezére néztem, repedezett körmükre,
senkit se szerettem, csak őket.
Várt rám az Isten, önmagam tökéletessége, absztrakciója minden szeretetnek,
kocsmában, dughelyen, vadszagú erdőkben, kisvárosok harangtornyában,
és én csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete
fölismerhetetlen titkában arcrabukjam a kövezeten.

Kiss Benedek: Isten szabad ege alatt

Ismét itt,
Isten szabad ege alatt,
ahol a légben
balettozgatnak a madarak,
ahol fellegek
paravánjai magaslanak –
hát ismét Szent György-hegyen.

Szőlő virágzik,
illatként leng életem,
szőlővirág-illatot hordoz a szél,
hogy kormos szívem beléremeg,
bozsgatja lebírhatatlan vágy
s szerelem.

Ó, Istenem,
aki vagy s nyilvánvaló vagy most
mint a fény:
érezlek, s érzem magamat is –
én vagyok – én.

Érzek és gondolkodom,
s feléd lök most minden áram,
bár hiúság vásárán
nyalókát árulok,
s nem több, mint por,
mi marad utánam.

Ám azt szeretném,
ha ez a pillanat is
megmaradna,
amikor boldog voltam
megpernyésedetten is,
s hittem, hogy nem hagytál –
nem hagysz magamra!

Szakáli Anna: Templom vagy

templom vagy,
melyhez út vezet,
kapudban állok,
gondolkodom

arcom ráncaira
ráült  az út pora,
tüdőm apró sejtjei
kilökik magukból
a szennyet,
lelkem tisztulást nyer

gondolkodom
mit mondjak,
ha aranytrónusod
előtt vacogva állok

kire, mire foghatom
évszázados bűnünk,
ha csontjaimra ráront

a széthúzás mocskos
igájának terhét,
kire rakhatom

halkan lépek,
ne múljon gyorsan a perc,
az áhítat ne tűnjön tova,
mert engem vársz

itt és mindenen túl,
együtt tebenned,
hogy érintésed nyomán
felépüljön az oltár

Szakáli Anna: Bevonulás

jönnek
a nyitott kapun át
megtöltik az utcát
várnak, morran a tér
valami történik
valakiért

már közelít
fénykorona övezi testét
ül a szamáron
lábát ne érje út pora
léptet pálmaágon
zeng a Messiás szava
körmenetben
kopik az út
serlegben bor
Oltáriszentségben kenyér
hódolat
neked Uram
amit vállaltál, azért

Szakáli Anna: Rezzen a levél

Mozdul rezzenve a levél,
lecsöppenő vízgyöngyöt
hintáz libbenőn a szél,
mint síró ember szeméből
könnyként földre csordul,
majd homályos köddé válva,
a légbe csavarodik fel,
a levélen újra megtapad,
és könycseppet formázva
megint a földre szalad.
S így tovább, a gözölgő
kertben pára gomoly halad,
melyben látom arcod
kirajzolódni a sápadt nyír alatt…
a kósza fények földre érnek,
a cseppeket a levélről
lassan felszárítja a Nap,
a köd oszlik, s csak a szél jár
magányosan a kertek alatt...

Visky András: Grádicsok útján

" Várja lelkem az Urat,
jobban, mint az őrök a reggelt,  
mint az őrök a reggelt."
              Zsoltárok 130,6

„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!"- hangzik a zarándokének első sora. A kiáltás az elhagyatottság mélypontján tör fel, azon a helyen, ahol kiszolgáltatottságunk immár fokozhatatlan. A zsoltár sorai között a várakozás nagy tereit lehet fölfedezni, mintha minden mondat, valamennyi nekirugaszkodás után hosszú, feszült hallgatás következnék.

    Avagy valóban van-e visszhangja az emberi szónak? „Kicsodánk van az egekben?" Mi az, ami ezt a távolságot fölemészthetné?
   Az odalent lévő el akar jutni Isten színe elé, nem takargatja elesettségét, kiált, mindhiába csitítgatják. Még szavait sem hajlandó megválogatni, emlékezteti Istent arra, ami rajta áll, hiszen a találkozás feltételéül Ő szabta meg a bocsánatot, ha nem szolgáltatja ki, ha magánál tartja, úgy ezt az akadályt ember nem hághatja át: „Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!" (4.v.)
Mit tehet az alant lévő?
Várakozik, sőt jobban várakozik, egész lényével teszi, és elindul.
   A templomba vezető lépcsősor, az egész szertartás ezt a várakozó elindulást, úton lévő várakozást jeleníti meg. Fokról fokra szól az Istent szólásra bíró de profundis clamavi. Olyan responsorium-forma ez az ének, amelyben a válasz helyén nagy csendtérségek vannak: így mutatja meg az elhagyatottság mértékét Istennek. „A létező alany ténylegesen csak úgy gondolható el, hogy megadjuk neki a szót." (Marcel)

De várakozhat-e intenzívebben a lent élő ember a magasságban lakozó Istennél? Aki időről időre mérhetetlen hallgatásba burkolódzik, várván várva, hogy a hallgatás égnyi paizsát áttörje a reá vágyakozó emberi szó?
   Isten hallgatását csak a vele való együtthallgatás enyhítheti. Válasza helyett nincsen válasz, amiképpen szava helyett sincsen szó, amely az övé mellé állhatna. Aki Isten megszólalására várakozik, az az Ő csendjébe lép. Kiált és hallgatózik, és ismét kiált. Mígnem kiragadja Istent a hallgatásból. Hogy, mire a templomba ér, mikor megállna az oltár előtt, Isten is odaérjen.
   A lent élő az oltárnál találkozik az alászállóval
   Az elhagyatott ember az elhagyatott Istennel az áldozatban ismernek egymásra.
   Az áldozatban, ahol Isten a legelhagyatottabb emberként emeltetett föl, szenvedett és megmutatta magát az Őt elhagyónak.

Weöres Sándor: Ima

Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanúl
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szűntelenül feledünk.

Babits Mihály: Emlékezés

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak előttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök időkben.