Ha rossz voltam hozzád, bocsásd meg!
Ha gyönyört is adtam, becsülj meg!
Ha kevés voltam hozzád, ne vess meg!
Ha majd senki sem már – te fésülj meg!
2019. április 24., szerda
Turi Tímea: Guernica
A buszon ültem, és ahogy a busz kanyarodott,
láttam: a sarkon a lány a fába rúgott, mire a fiú
a lány kapucnija felé suhintott. Vagy ütés volt ez
mégis? A lány gyorsan hajolt, ki tudja, mi történt volna
enélkül. A lány nem a fiút rúgta, de a fiú úgy érezte,
mert a férfiak lelke a nők teste –
a férfinak ütés a sértés, ezért visszaüt.
Ki sért? Ki bánt? Ki suhint? Ki üt
először? Láttam, de nem láttam semmit,
mert a busz kanyarodott.
láttam: a sarkon a lány a fába rúgott, mire a fiú
a lány kapucnija felé suhintott. Vagy ütés volt ez
mégis? A lány gyorsan hajolt, ki tudja, mi történt volna
enélkül. A lány nem a fiút rúgta, de a fiú úgy érezte,
mert a férfiak lelke a nők teste –
a férfinak ütés a sértés, ezért visszaüt.
Ki sért? Ki bánt? Ki suhint? Ki üt
először? Láttam, de nem láttam semmit,
mert a busz kanyarodott.
Böszörményi Zoltán: Simogató
Ma puha szellővel takaróznak a virágok,
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.
jázmin-, verbéna-, árvácskaszirmok,
pihenő kezek örömeink asztalán.
Érzelmek tőzsdéje ez a délelőtti varázs,
mennyei, mesterségbeli tudás kell,
hogy kiolvasd, mennyi benne a zárkózottság,
mennyi a türelem, az extázis, a várakozás.
A lélek kapaszkodóin valóságbokrok szúrós bogáncsai,
ez az az ösvény, melyen veled lépkedek.
A völgyben visszhang bolyong, a fák üzenete.
Előttünk a tűnődés aranyselyme lobban,
a vágy szimmetriái rögeszmék, a képzelet madárdúcai.
A révedés vitorláiba kapaszkodunk,
szeszélyes harmónia szele visz tova,
mindketten a testi szerelem
kelyhét visszük a csalitba.
Összevegyül a világ a türelmetlen vágyakozással,
míg a dolgok újra s újra
a mindennapok sűrűjébe vetnek vissza.
Kedves, a jóság lavinája is lehet elviselhetetlen,
mint a gonoszság, az ámítás, a csalás,
a mérhetetlen lárma,
de a jóságnál nincs nagyobb alázat.
Esőcsepp mulat a szemközti fa ághegyén.
Fényszálak rostjain keresztül fürkészem szemed,
mintha most benned élnék, s te egészen bennem.
Illatok szelíd párnája a fejünk alatt.
A végtelen homálya ringat karjaiban,
pedig jobb szeretnénk, ha a csillogás.
Öled lávaömlése égeti nyelvem,
s bennem valaki azt suttogja,
nem kéne elengednem téged soha már.
2019. április 23., kedd
Bella István: Csak az a fény
Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.
Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,
messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.
Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,
messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.
Sebestény-Jáger Orsolya: A Gecsemáné kertben
(LK 22,39-46)
Nehéz árnyakat hint szét az éj.
Forró a csönd – e fülledt földi katlan.
Settenkedő lábak surranó neszét
hordja a szél lankadatlan.
Vihar előtti csönd honol.
Nézd – mind szendereg már körötte.
Csak Ő virraszt, magánya égig ér:
az emberré lett Isten Szülöttje.
Hol vagytok mind, hogy kezet nyújtsatok?
Homlokát törölve, szólaljatok hát,
egy szót, egyetlen szót csak.
Senki sincs – csak Ő virraszt és a fák.
Súlyos esztendők terheit ha hordod,
szavát a szívedben messze vidd:
és lásd meg Őt – ott a fák alatt –
hogy éberen őrizhesd testvéreid.
Károlyi Amy: Akár a rózsa
Akár a rózsa, belső parancsra,
sziromról sziromra,
Így nő a vers is,
szóról szóra.
Akár a rózsa.
Hervay Gizella: Hazatérés
mert nem mindegy hogy milyen úton jöttél
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég
*
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek
ember az emberek között
*
én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár
máshová nem mehetsz
csak ahol életre kelnek újra
a holt diófák kopár dombok hegyek
ahol másokért indulhatsz útra
ahol közösség a szerelem
az árvák elfulladó hangját
vak kutak közt nem felejtheted
csak azzal élhetsz aki utadon járt
aki ugyanúgy összerándul veled
egy elhagyatott sóhajtásért
akinek nem vigasz a szerelem
de közös munka a konok csönd ellen
amivel körülkerítik maguk a kisemmizettek
azt a kenyeret kettétörtük
amivel a szegénység megünnepelt
azt a szőlőt együtt ettük
amivel a szükség megkínált
nem lehetsz hűtlen önmagadhoz
a szerelem is rádkiált
azokért élj akik küldtek
azzal aki értük él
terítse mindnyájunkra
Mária-kendőjét az ég
*
én ahhoz vagyok hű aki a tájhoz
aki felnőttként felnevelt
aki társam lehet a gondban
virrasztásban nemcsak ünnepen
aki rákérdez gondra örömre
hogy megosszuk ami közös
aki megtart tisztának hűnek
ember az emberek között
*
én csak a te utadon járhatok
megfagyott iszapban szélben fák között
napraforgók hadirendjében
kiinni a szerelmes folyót
szívünkön át az égre terelni
a gyalogúton mezítláb menni
virágok vére szívünkön áramlik át
veled lehetek csak páros madár
2019. április 22., hétfő
Bari Károly: Ősz
Hallod-e, amit mondok, Istenem?
én beszélek,
Sok évig nem tartó vándorlás után ismét útra készülök,
búcsúznak tőlem
egy lombjukat vesztett fák,
a záporok ezüst szúrásaitól kisebesedett rétek,
a színek,
Már tudnak készülődésemről
Az évszakkal harcoló, vadul ordító virágok,
Az emberi fogalmakkal megérinthető
valóság elhagyása
Nem kiszabadulás a létezésből,
suttogják a lehullott levelek,
a végesség minek a kapuja?
hová?
Pilinszky János: Igen, a lomb
Igen, a lomb ragyog,
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.
Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.
a lomb tovább ragyog,
és te úgy függsz e televény
előterében, akár egy gyümölcs.
Holott ember vagy, holott ember voltál,
útszéli Isten.
Sebestény-Jáger Orsolya: Április
Roskatag felhők tornácán a Nap átszűri fényét.
Álmos a délután.
Megrostált hittel lettem zarándok vándor-utamon
az örök Golgotán.
Csak ülök a járdán, a járdaszegélyen. Mezítláb-hittel,
akár egy kisgyerek,
s fenn az égbolt már egészen mélykék.
Aznap virágeső hullott a háztetőnk felett.
Képes Géza: Fennakadva
szép az ég
szépek
a fák
s én
kő
vagyok
valaki
feldobott
s fenn
megakadtam
az űrben
üvegsima
bőrömön
átüt
a mályvaszín
erezet
szívem
lüktet
agyam
sugarakat
bocsát
ki
s fogad
be
kis
kavics
feszülten
figyelem
a mindenség
titkait
most
látom:
az élet
amit
éltem
odalenn
milyen üres volt
milyen fakó
milyen
avitt
a mindenség
középpontja
vagyok
itt
szépek
a fák
s én
kő
vagyok
valaki
feldobott
s fenn
megakadtam
az űrben
üvegsima
bőrömön
átüt
a mályvaszín
erezet
szívem
lüktet
agyam
sugarakat
bocsát
ki
s fogad
be
kis
kavics
feszülten
figyelem
a mindenség
titkait
most
látom:
az élet
amit
éltem
odalenn
milyen üres volt
milyen fakó
milyen
avitt
a mindenség
középpontja
vagyok
itt
Jász Attila: (árnyék)
Magam mögött húzom
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon
még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg
csak lehet.
az árnyékom, súrlódik
az aszfalton, noha suhan-
nia kéne, el ne kopjon
még idő előtt, el ne szakad-
jon a szerelmes viszony,
ami összeköt a lenti és a
fenti világgal, amíg, amíg
csak lehet.
A nap gondolata
A halál nem az élet végét jelenti majd számunkra, hanem lehetőséget, hogy találkozzunk személyesen Jézussal, aki készíti nekünk is a helyet maga mellett. Születésünk és halálunk elkerülhetetlen kezdő- és végpont földi életünkben. Krisztus feltámadása által bizonyossá vált, hogy a halál csak egy vessző, és van folytatás.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)