Boda Magdolna: Ősz

üresek a sétányon a padok 

esőkabátok sietnek 

hőbörgő hullámok 

csapkodják a partot 

itt ilyen az ősz. 

se hideg se meleg 

a hajlongó pálma csak 

neoromantikus kellék 

nem műanyag de nem is valódi mint 

a gránátalmán sétáló legyek 

ahogy telik az idő 

az aranyfüst lemállik az arcokról 

marad az egyszerű agyag 

a száj mozog keskeny 

hazugságok csorognak 

közelről csók mézének gondolod 

pedig tudod 

hogy megint 

megint rosszul gondolod. 

Kiss Dénes: Homokon — havon

1 

A semmi (csak szó !) határán 

innen innen és túl — vagy ugyanott! 

Ki akarta hogy benned kelljen hinnem

 hisz éppen miattad — hitetlen vagyok 

2 

Aki nemlétezőt melenget magában 

istenít imád és szeret vakon 

az védtelen lesz végül a világban 

S nyarak forró homokjában 

is úgy lépeget akár a havon

Bella István: Ártatlan dal

Ha már egy haver se szeret, 

s le kell lécelnem végül 

e Lordok Házának nevezett 

körtéri népbüféből, 

kiiszom magányos söröm, 

mit heccből nekem rendelt 

egy nő, ki aztán elköszönt, 

rám testálta a cehhet, 

s ha már teljesen este lesz 

– szívemig besötétül –, 

zsebrevágom a kezemet. 

Lelécelek a létből. 

Talán nem is káromkodok. 

Ki az utcán éjszakázik, 

– az éjtől – kérek egy csillagot, 

és elszívom hazáig. 

Hajnalban leülök bezárt 

szívetek elé a földre, 

megvárom a kapunyitást, 

mert nem lesz egy vasam se, 

s reggel, mikor az ablakok 

kicsattannak a fényre, 

nagy sikkesen beslisszolok 

szívetek albérletébe. 

Utóirat: 

Ártatlan egy dal ez, bizony, 

nem kendőzi el orcám. 

Kívül gyöngy, befele iszony. 

No, de kinek volt köze hozzám?!

Rigó Béla: Ősz

Lomb a bokrok alá tömörül. 

Ágon ing a halál. 

Gyönyörű!

Petőcz András: Most akkor Nizza

most akkor mi van?, kérdezed, és én nem válaszolok, 

 Nizza főutcáján botorkálok úgy, mint egy hajléktalan,  

otthont keresek ott, ahol nem lesz otthonom soha, 

 minden szétesik, minden szomorúság 

elmenni valahonnan nem olyan egyszerű, mondod, 

elhagyni valamit majdnem reménytelen, teszed hozzá, 

mindig benned marad, és előjön később, felsír, 

tetted kendő alatt, nélküled is megél 

mindig benned marad, mint a gyereksírás, kimondhatatlan, 

visszaforgatni az időt semmiképpen sem lehet, soha, soha, 

örökké szemben áll veled, és nem érti, mi is történhetett, 

és nem tudod megvédeni, nincsen rá lehetőség 

lehet kóborolni Nizza fő utcáján, miként a hajléktalan, 

ideig-óráig csökken benned a feszültség, kétségtelen, 

aztán valaki mégis azt mondja, nem jól cselekedtél, 

akkor, amikor, abban a pillanatban 

most akkor mi van?, kérdezem tőled, nem válaszolsz, 

Nizza főutcáján lépkedek, igazi hajléktalan, 

otthont keresek, és nem lesz már otthonom soha, 

mert minden szétesett, végérvényesen 

Jász Attila: Enyhe fuvallat

A világ bármelyik részén ülhetnék így a teraszon éjjel,  

bor, szőlő és gyertya mellett, a horizonton tenger, 

előtte parti házak ablakai kivilágítva. Alattam olajfaliget, 

felettem reflektorként a telihold. Mellette néhány mozdulatlan 

felhőfoszlány, órák óta bámulom már. Nem mozdulok én sem, 

enyhe fuvallat jelzi az olajfák hegyén, még élek, nem állt meg az idő 

teljesen. Néha azt hiszem, mindezt csak képzelem. Pedig annyi ok lenne 

szomorúnak lenni. 

Paul Celan: Jákob hangja

A könnyek. 

Könnyek a testvér szemében. 

Egy ott maradt és növekedni kezdett. 

Benne lakunk. 

Lélegezz, hogy 

lehulljon.

Schein Gábor fordítása

Takács Zsuzsa: Üzenet

Tudom, nem magamnak, 

a nélkülem-hamis jövőnek szültelek, 

tévedéseidnek, ujjongásaidnak, hideg 

leszámolásaidnak velem, 

az idegen, heves, ölelő karoknak, 

a ceruzának, amellyel írsz, vagy amit félredobsz, 

a hegedű csikorgó kavics-hangjainak ujjaid között, 

a padon való várakozásnak a rendelőben, 

a hajóútnak, a két pompeji halottnak, 

a lávatűznek, a gipszből újraöntött 

kétezer éves szobornak: 

„az anya magához szorítja gyermekét”. 

A látogatók fecsegése túlzajongja az elhomályosult, 

követ hajígáló, büntető eget, 

ketrecünkben árva kisgyerek-majom lézengsz, 

szőr-anya állok: kapaszkodj belém! 

Akkor is, ha gondolatban messze tőled, 

géphangon, leragadt szemmel, láztól 

súlyos nyelvvel ismétlem, akkor is: 

aludj el, visszajön anyád, 

csak elfutott a bozótos felé, 

mert egyedül akar most maradni,

csak kifeküdt a szabad ég alá, 

hogy Isten kösse meg: 

halálra ne zúzza önmagát, 

csak bujkál az ember-magas virágok között,

hogy ne lássák, de visszajön. 

Látod, visszajöttem, hiányomról lefejtelek, 

félretolom, sarokba lököm a szőr-anyát. 

Látod, a szememben messzeséget hoztam, 

hogy ismerkedj vele, 

s hogy nagyon ne fájjon, 

ölembe veszlek és dédelgetlek, 

ameddig engeded.

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna 

vággyal simúl a hegy fölé, 

beteg szélben liheg  

a hamvadó nap parazsára. 

 Sok vén, esőlocsolta háznak 

falán rikolt a nyomor-plakát. 

Autóbuszokon vézna emberek 

döcögve fáznak.  

Szemek futnak a hideg holdig. 

Egy kisfiú a szívét fogja, 

a toronyra néz, a levegőbe: 

úgy fél, hogy összeomlik.  

Senki se tudja, mit veszített, 

de a sétatéren, a híd alatt, 

az ágyban, a csókban, a zsebében 

valamit mindenki kutat.  

Valahol valami eltörött, 

valahol valami nincsen rendjén. 

...Künn a határban Kain zokog 

a holt Ábel fölött.

John Masefield: Epilógus

Láttam szép rózsát, amely a sziklán kelt, 

csúf embert, kinek szíve végtelen, 

s gebét, amely a versenyen kupát nyert. 

Tehát reménykedem.

Faludy György fordítása

Antonio Machado: Az alvás...

Az alvás: híd, amelyen a holnapba 

sétálunk át csukott szemmel. Alatta 

folyik álmaink hangtalan patakja.

Faludy György fordítása

Szapphó: …nyugszik a hold…

nyugszik a hold túl a halmon, 

fordul a Göncölszekér rúdja, 

múlik az éjszaka, ám 

én még egymagam alszom…

Faludy György fordítása

Francois Villon: Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok, 

a parlament eszéhez apellálok. 

Mert jogában áll minden féregnek, dögnek 

védekezni, ha életére törnek, 

a kutya vonít, a kígyó sziszeg, 

a farkas üvölt, s ebben a hideg, 

tetves ketrecben, ahová bezártak: 

csak én, csak én fogjam be a pofámat? 

Persze: nem nékem állna a deres, 

ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes, 

de mivelhogy szegény bitang vagyok, 

a vallatásnál csak pofont kapok, 

s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek, 

ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek, 

ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: 

most is, most is fogjam be a pofámat? 

Nem – a fejemben még több szalma lenne, 

mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, 

ha most a parlament elé nem állnék 

s végső lehelletig nem protestálnék, 

hogy ártatlan vagyok –, s ha siralomházba zárnak, 

s a bitó alatt martalócok várnak, 

míg a szuronyok merev négyszögben állnak, 

még akkor is fogjam be a pofámat? 

Búcsú 

Nem: látjátok, nemhiába firkálok, 

mert ha ezt a verset ki nem gondolom, 

fölöttem folyna már régen az árok, 

s csalán nőtt volna rég a gyomromon. 

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, 

az urak előtt ne fogd be a pofádat.

Faludy György fordítása

Francois Villon: Négysoros vers

 melyet Villon halálítélete szélére írt  

Francia vagyok Párizs városából, 

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, 

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, 

s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz. 

 Faludy György fordítása

Francois Villon: Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor 

én, a csavargó, egy percre megállok: 

akkor halkan megkérdem önmagamtól, 

hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most? 

Hol van Sabina, a szőke császárnő, 

aki előtt fél Róma térdepelt, 

és hol a nimfa, ki a tó vizéből 

fehér testének választ énekelt? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

És aztán, napszálltakor, újra kérdem, 

hogy szőke volt, vagy barna volt a lány, 

kinek fehér válláért minden éjjel 

felsírt a ciszternából Johanán? 

Hol van a melle, mely kígyózva táncolt, 

hol van az öle, melyen aranylánc volt, 

és hol van teste, mely olyan halvány volt, 

mint ezüsttükörben a liliom? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Hol vannak a thébai királylányok, 

mellbimbóikról hova lett a rúzs 

s ámbrától még illatos múmiájuk 

fehér csontjáról hova lett a hús? 

S a szír nők, kik görög hajósok ölében 

feküdtek tarka bambuszágyakon, 

s a hetérák, kik kis mellüket nézve 

álltak a korinthoszi várfalon? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Hol van Héloise, kiért a szarkofágban 

Abélard szíve még most is dobog, 

és hol van a szűz, akit Rouen várában 

égettek meg nemrég az angolok? 

Odaadnám érte fél életem: 

ha a kezét kezembe tudnám venni, 

s egyszer tudnék vele csak végigmenni 

az alkonyattól lila réteken… 

De nyomát már hiába kutatom, 

mert hol van a fekete ugaron 

a pásztoróra, a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Tanulságos utóirat 

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz, 

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár, 

s ha a kertben csiklandó nevetése 

mögött nem érzed meg, hogy mire vár, 

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd, 

hogy hova lett és kivel merre jár? 

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó 

számodra volt – mint a tavalyi hó.

Faludy György fordítása