2020. október 8., csütörtök

Parancs János: Kislányomnak












Kifosztottan és meggyalázva 
állok itt, üres kézzel. 
Amit adhatnék, megfoghatatlan, 
szétporló virágszál. 
A mocskos pofájú szörnyek ellen 
egyetlen illatozó rózsa. 

Por és hamu lett minden egyéb, 
hiába igyekeztem. 
Az évek során csak erőm fogyott, 
kudarcaim szaporodtak; 
de ezt sértetlenül megőriztem, őrzöm, 
s így nyújtom át. 

Nincs valóságos teste és formája, 
lángol mégis mint a foszfor. 
Az erőszak ellene semmit sem tehet. 
Ez a törékeny semmiség 
erősebb mint a pokol hatalma, 
erősebb mint a halál.

Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el 
a bensőnkben tűndöklő világba? 
gazos és csatakos mezőkön gázolunk, 
űzött vadként az őszi alkonyatban, 
ami elérhető, veszti varázsát, 
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok, 
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása 
kiver és hajszol tovább 

gyarlók vagyunk 
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni, 
botladozunk és tétovázunk, körbeölel 
bennünket a világ ezernyi szineváltozása, 
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű 
fölemeli bátortalanul a fejét, netán - 
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog 
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében, 
akkor már tennünk kell értük is valamit, 
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar, 
az értelem fénye lankad, majd kialszik, 
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő 

és mi reménykedünk mégis, 
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk, 
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr, 
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen 
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be, 
tékozló, balga gyermekeit az otthonába, 
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom, 
se tűndöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Parancs János: Nyárvég

              Rónay György emlékének 

az indián-nyár tündöklése 
kórófüst-szagú délután 
boldogtalan szellő szárnyán 
vitorlázik az emléked 
varázslatos vad forrongás 
hajdanvolt ifjúság 

az édes must zamatában 
a csüggedten lehulló levélben 
a rőten bíborló alkonyatban 
keresem lángnyelveid tüzes lehét 
keresem friss erejét eszelős reményét 
az elszáradt gazban a nyirkos ködben 
a betakarított sovány termésben 
a satnya csonthéjú gyümölcsökben 

meddig tart még ez a kései nyár? 
ez az érdemtelen váratlan haladéka
zord télbe hanyatló életemnek? 
s lesz-e elég erőm bizodalmam 
hogy jól sáfárkodjam az idővel? 
a rámbízott dénárokat szaporítani 
a kedvezőtlen mérlegállást 
a javamra fordítani van-e még 
lehet-e még esély?

2020. október 6., kedd

Simonfy József: te adtad



múltamhoz és jövőmhöz 
képest nyugodt vagyok 
most kellene a széllel 
versenyt futni most kellene 
visszadobni kenyérrel – 
végleges színét szememnek 
te adtad meg végleges ízét 
ételemnek te adtad meg  

mint a fák tövén – 
évgyűrűim lennél vagy 
szálakból összerakott 
fészek – hajnalodik  

mint egy öl virágot 
az emberek közé viszlek

Sárközi György: Virágok beszélgetése












- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,  
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál. 
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, 
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.  

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, 
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál. 
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, 
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.  

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, 
Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok, 
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, 
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.  

- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok, 
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, 
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, 
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

2020. október 4., vasárnap

Makay Ida: A zuhanást




A zuhanást 
együtt Veled. 
Mikor a pillanat, 
a fényes, 
az öröklétbe nő. 
A zuhanást, 
mielőtt örökre sötét 
lesz.

Makay Ida: Ennyi volt




Remények hamvazkodása, 
volt hitek hamuhullása. 
Zsaráttá égett szerelem. 
Magamnak Júdás-árulása, 
kínzott éjek cellamagánya, 
a végső hajnal vacogása, 
a megtagadott kegyelem.

Makay Ida: Nincsenek jelek




Feketék a piros hajnalok. 
Az alkonyok mély sebből 
véreznek. 
Késő rózsák 
agóniája. 
Az Idő szárnya csüng 
élettelen. 
Megállt az órák 
szívverése. 
A számlapon - nézd -  
nincsenek 
jelek.

Kiss Dénes: Tűnődés

A hálálban 
az örökkévalóság és a pillanat 
egy hosszúság lesz. 
Az örökkévalóságban minden megmarad, 
csak az idő tűnik el. 
Aki nagyon öreg, már erre készülődik, 
mint ősszel a szárnyát lengető madár: 
mindenre emlékezik, de arra már nem, 
hogy tegnap történt, vagy egy éve, 
vagy gyermekkorában .. . 
így úszik bele észrevétlen 
az Istennel átszőtt végtelenbe. 
Jutalma, hogy átéli örökre, 
mi életében szép volt: 
kedvese mind vele időz, 
de bűne is — ez a büntetése .. . 

Makay Ida: A hetedik szoba












Elérünk majd a hetedik szobába, 
túl az Idő csillagtörvényein, 
mely fölött a Hold, a Nap 
díszlet csak, halott ékszer. 
Nem él ott más, csak a volt: 
a múlt kifakult 
                            arca csak. 

Odáig ível, 
és küszöbén zárul 
                                utunk, 
ahonnan nincsen visszatérés, 
ahova végül eljutunk.

Kiss Dénes: Levél M-nak

E szerelemhez nincs közöd! 
Magam akartam magamnak 
Bár irántad fogantatott 
nincs rajta hatalmad 

 E szerelemhez nincs közöd 
 Nem volt és nem is lesz soha! 
Éltet az idők fölött 
bár gyötrő s ostoba 

E szerelemhez nincs közöd 
Magamnak teremtettem 
Te jársz-kelsz élőn is halott 
holtan is temetetlen 

E szerelemhez nincs közöd
 — bár érted sarjadott — 
csak mint az árulónak 
ahhoz kit föladott! 

2020. október 2., péntek

Szűcs Csaba: Változások kora












Menekülj el isten! 
Menekülj el innen! 
Elpusztít az ember, 
kinek nem elég a minden. 
Menekül majd ő is, 
menekül a gyáva. 
Elbutult a rendszer, 
vágyik már új világra.

Szabó Magda. A felismerés visszaránt

Rejtőzni! Végre itt a szó, 
az ösztönöm kimondta. 
Bújni idegen ég alá, 
szárnyakon vagy uszonnyal. 
Közém s közéd feszíteni 
egy ismeretlen földet; 
lihegve, omló inakon csak 
elfutni előled.  

Vagy földbe bújni le. Talán 
nyomot vesztesz mögöttem, 
s az összezárult mély előtt 
zavartan visszahökkensz, 
s míg önmagamnak lúgjaként 
feloldom magamat, 
tapintod, mint daganatot, 
kemény hiányomat.  

A felismerés visszaránt, 
megfogja a bokámat. 
Hová? Mindenütt megtalálsz, 
te szétbontod a tájat. 
Megkötöttél - Lázárt a gyolcs -, 
beléforrtál sebembe. 
Tépjelek? Elejtem magam.
Törvény vagy. Teljesedj be!

Anna Ahmatova: Borisz Paszternak




Ránk ront az ősz megint, akár Timurlenk. 
Az Arbat mélyeire csend szakadt. 
Feketéllik a járhatatlan út lent, 
az őrház vagy a ködfoszlány alatt.   

Eljött, íme, az utolsó… Kihal ma 
a világ. Már a düh sem oly kemény… 
Az Evangélium ódon hatalma 
s az a sóhaj az Olajfák hegyén…    

1957    

Rab Zsuzsa fordítása

Gál Éva Emese: Fehér

Egyre távolodunk a horizonttól, 
ahol lelkünk a fénnyel összeér. 
A múlt, jelen s jövő egyszerre tombol. 
A szív kapál. A gondolat fehér.    

Ami közel van, homlokunkra égett. 
Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz, 
hogy parazsából szikrát hányt az élet. 
A láng kihunyt. A csend mindent legyőz.   

Hűvös szelek fújják el a szerelmet 
olyan pőrén dideregnek a kertek, 
mintha nem égne fölöttük az ég.   

Mintha búcsúznának a horizonttól, 
ahol a föld és ég egymásra gondol, 
és az árnyék a fénnyel összeég.