Ellen Niit: Otthont adsz

Amint az ajtón benyitok, 

kezemnek 

otthont adsz a tiédben. 

Befogadod, mint csavargót a házba, 

ott vacok várja, tűzhely, vacsora, 

nincs lárma, nincs tülekvés. 

A lélek felbátorodva 

kioldja átázott cipőjét, 

vizes harisnyáját kötélre dobja, 

aranyfényű teát tesznek elébe, 

illatos málnaízzel, 

vágnak mellé, amennyi jólesik, 

a friss kenyérből. 

Aztán, ha a lélek, felbátorodva, 

egy kicsit kutat még a polcon, 

talál ott rejtett örülnivalót: 

kis üveg mézet, 

vagy egy pozsgás-piros almát. 

Csak annyi kell, hogy a kezemnek 

egy pillanatra 

otthont adj a tiédben.     

Rab Zsuzsa fordítása

Gál Sándor: mélység

ahogy megremeg a kéz s az emlékezet 

a visszafelé táguló egyszer-volt világ 

feltüremkedik a homályló mélyből 

– tavaszi földből a tavalyi dáliák 

s amit eltemetettnek véltünk-hittünk 

zöldre vált bennünk s növeszt ágat 

levelet bont és lobbant virág-tüzet 

s kigyúlnak a magas égi tájak

Gál Sándor: májusi hullámzás

a hullámzó májusi messzeségben 

visszatérnek az egykori hangok 

rigó szól és tücsök cirpel 

fölé kondulnak a déli harangok 

szinte láthatóvá válik az ének 

ahogy a füvek selymét megérinti 

mondhatóvá tárul a mondhatatlan 

a történet önmagát teremti 

s a mindenség mögött a tömör egész 

törvény sors ami részünkké lett 

bejárhatatlan századok sora 

a volt-élet és a nem-lesz-élet

Radnóti Miklós: Julius

Düh csikarja fenn a felhőt, 

fintorog. 

Nedves hajjal futkároznak 

meztélábas záporok. 

Elfáradnak, földbe búnak, 

este lett. 

Tisztatestü hőség ül a 

fényesarcu fák felett.

Márai Sándor: Köszönet a nőknek.

 

Köszönet a nőknek. Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked, mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked, mert gyermeket szültél nekem. És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem. És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején. Köszönet a nőknek, köszönet.  

Forrás: Márai Sándor: Füveskönyv (részlet) A nőkről általában 

Dévényi Erika: Csak állok

Csak állok, csak állok mozdulatlanul 

A világ közben többször körbefordul 

A szél csendben simogatja a fákat 

Érzem, hogy valami mély béke eláraszt   

Jöhet bármi, én nem mozdulok 

Nem zavarnak a külső morajok 

Csak belső lényemre figyelek 

Arra, amit Isten bennem éleszt   

Látom, ahogy békém testet ölt 

Szeretetével erősen megkötöz 

S amikor már teljesen körbezár 

Akkor válok szabaddá igazán   

Lucian Blaga: Négysoros

Élünk, s a láthatár ránknehezül: 

mint mélyén egy tengerfenéknek;    

sosem oly szörnyűek a szenvedések, 

hogy ne lenne belőlük ének.   

Tandori Dezső fordítása

Nadányi Zoltán: Így volt

Zuhantál és elkaptalak, 

ruhád csücskénél és a vak 

mélységbe fejjel lefelé 

csüngtél és én tartottalak, 

a rácsnak rogyva, görcsösen, 

öt ujjal, kínnal és dühvel. 

Egyetlen szörnyű akarat 

volt bennem: nem engedlek el!   

És megvirradt és este lett 

és jöttek őszök, tavaszok 

és még mindig tartottalak 

és már harmadszor havazott 

és még mindig tartottalak    

és súgtam lázas szavakat 

és az öt ujjam majd letört 

és a ruhád szakadt, szakadt.   

Hogy volt tovább, nem is tudom. 

Egyszer csak elmúlt az egész. 

Kiszállt belőlem az a láz, 

az a vad, gyilkos rettegés. 

Itt állok az erkélyen és 

az élet zúg a körúton 

és a felhőkbe nézek és 

nem is tudom... nem is tudom...

Sík Sándor: Nyárvégi reggel

Aranyporos nyárvégi reggel, 

Gyomlálsz a kertben szorgalmas kezekkel. 

Pedig a nyár 

Lassan lejár. 

A kardliliom kardja hegye sárgul. 

Hull a szirom az öntözött virágrul; 

Lassan elkezdi csomagolni már 

Zöld poggyászát a fák alatt a nyár.  

Nyár, szép arany nyár, jó meleg, 

Engedd, hogy szépen kérjelek, 

Csak egy nagyon nagyon picit 

Lassítsd lehelet lépteid, 

Hadd hallgassuk még egy picinykét 

A vadgalambot meg a cinkét, 

Hadd ültetünk még egynehány 

Margarétát meg tulipánt.  

Hadd legyen még egy csepp nyarunk, 

Gyomlálni kócos udvarunk, 

Fáradt szívünkbe gyűjteni, 

Ami a nyárban isteni, 

Hogy ködöt, esőt megelőzve 

Suhannánk át a sárga őszbe, 

A sárga csendbe, 

Magunk körül piros tavaszt teremtve.

Adrian Plass

“ A legtöbbször én is csak vánszorgok, de három dolog lenyűgöz. Az egyik Jézus személye, a másik, hogy Isten szeret engem és családja tagjának tart, a harmadik pedig annak biztos tudata, hogy az életemből semmi sem veszett kárba." 

A. Túri Zsuzsa: Ki mondja meg

Ki mondja meg, merre menjek, 

Mennyit birok, mennyit merjek? 

Ki segít nekem, ha szépen, 

alázattal én megkérem, 

segítsen nekem túlélni, 

tenni, hinni és remélni? 

Ki segít, hogyha már nincsen 

Semmi álmom, semmi kincsem? 

Kire nézzek, kihez szóljak? 

Kinek lábához omoljak? 

ki kísér el, ha elvesztem, 

ki cipelné a keresztem? 

Ki biztat, hogyha megállok, 

fáradtan, én, vén zarándok, 

éjfekete rémképekkel, 

lelkemben ezernyi sebbel, 

ki csitítgat, ki vigasztal, 

ki biztat és ki magasztal, 

ki mosolyog, ki hisz bennem, 

ki mondja meg, mit kell tennem?   

Nincsen múzsa, nincs tehetség, 

Szenvedés van, múlt és emlék, 

Rettegés kegyetlen mától, 

Rettegés szörnyű haláltól.

Pilinszky János: [Hogy nem vagy, oly valószínűtlen!]

Hogy nem vagy, oly valószínűtlen! 

Nyersen kivontad magadat 

Mint közös csókból 

a kiábrándult szerető   

Ágai Ágnes: Csendélet

Puha szájjal csókol a csend. 

Nem történik semmi. 

Lágy krémfelhők mozdulnak. 

Lassan. 

Hozzám törleszkedik a csend. 

Szép, hosszú, 

végnélküli hallgatás. 

Letörli az emlékeket. 

Üres vagyok. Tiszta. 

A világ kihátrált belőlem. 

Meg kellene születni. 

De hova?

Ágai Ágnes: Az őrző

Tartalak teljes valómmal. 

Két partom közé szorítlak. 

Zúgó ár el nem sodorhat. 

Nem emlékezlek, visszaéllek. 

Áttelepítelek a mába, 

rögzítelek megkötő anyagba. 

Időzítelek. 

Magamnak tartozom veled. 

Voltságodról leválasztalak. 

Kiragyogtatlak. 

Bevilágítalak. 

A jelenben érzem jelenlétedet. 

A múlt ablakát ököllel bevertem. 

Kiragadlak. 

Ütőeremen dobolsz 

eleven lüktetéssel. 

Létezel. 

Élsz, mint minden halandó.

Kormányos Sándor: Mintha valaki...

Csak zuhanáskor jövök rá, 

a kötelék még túl laza, 

de érdekes, hogy mégis érzem: 

Mintha valaki tartana...