Kavafisz-átirat
Végtelenül szeretett, fehérlő fiatalságunk,
ó, az a habfehér fiatalság,
oly végtelennek indul, örökösnek tűnik, s mily gyorsan tovaröppen,
akár egy angyal bontja szét, s kitárja fölöttünk könnyű szárnyait!
Folytonosan fárad, kimeríti magát, szakadatlan sok szerelemmel
őrli magát, pazarolja magát, míg semmibe foszlik szét a fehér horizontokon...
Arrafelé röpül el, tékozlón szórja magát szét, száll a fehér horizontokon túl,
s elmegy örökre.
Örökre – mégsem. Egyszer úgyis visszatér,
kétségtelen, majd egyszer újra visszatér.
Fehér karjaival, fehér gráciával, kecsesen érkezik, ha hozzánk fog jönni
akkor a mi fehér fiatalságunk, hogy már magához vegyen, s magával elvigyen
fehér karjaiban, mert értünk fog jönni.
Fehér kezeivel szép finoman megfog, s meg is emel minket –
szent fehérségéből szőtt, finom lepelbe, szép, ifjonti gyolcsba,
hónál is fehérebb, hulló patyolatba, szent fehérségéből szőtt, lehelt lepelbe
gyöngéden begöngyöl, átölel bennünket.
(1895. január)