idegen álmok légszomj-ösvényein
botladoztunk fölfelé jövet.
A völgyben egy ütközet hangjai
zúgtak, s a levegő végig reszketett.
Rossz források fojtó páráit
lélegeztük, a hegy habzó s gonosz
váladéka tócsákba összeállt
és a széleken túlcsordulva
folyt a lábainknál.
Egyikünk elvétette a lépést,
egy másik utánanyúlt. Akik
maradtak, jobban vigyáztak aztán.
Csúszós és meredek volt az út.
Odafönn egy kőasztal állt,
körötte kőből zsámolyok.
Lerogytunk. Lihegtünk, mint
akik élnek, de homályt
nem tudtunk volna lehelni
a szánk elé tartott tükörre.
Felhők sodorták az eget,
s a baljóslatú, hatalmas
színtelenségbe villámok
faragtak képeket. És guruló
kövek robaját hallgattuk
mint a legszebb zenét, ami
az életben csak egyszer szól,
valahogy úgy, mintha ez volna
utolsó kívánságunk, s mi oktalanul
azt remélnénk, hogy sosem
kezdődik meg a kivégzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése