Vajon mert ismeretlen utakról jövünk,
és felvonóval másszuk meg a sorsunkat, és névtelenül kerülünk bajba.
A lakásunkban, mint kórházban fogadjuk a rokonainkat,
a szomszéd ünnepeket összeszorított fogakkal, dühösen átkozzuk.
Vajon mert az éjjelek az óra ketyegésével sóhajtoznak,
és a megállók felé álmos lábak iramodnak, mint nyugtalan gyerekek,
Átgázolunk a jó szón, mintha az lenne a legfeleslegesebb,
a tekintetek ellenségeskedése döfi keresztül a testünket.
Vajon a félelemtől, hogy a lélegzetünk elakad a magas lépcsőn,
marjuk szét az eget, tartjuk be szigorúan a diétát.
Vajon mert feledésbe temetjük a magányos háztömböket,
fogadnak esti hideg közönnyel a kapuik.
Vajon mert megfontolatlanul futkosunk a dolgok körül, és vitázunk
a ránk mosolygó arcokat, a nekünk nyújtott kezeket figyelembe sem vesszük,
és még el sem hajítva a fáradtság kifakult ruháját,
rejtőzünk vak kagylóként saját kis világunkba.
De néha az apák várakozóan kinyitják nekünk az élet kapuját,
és a nevünket elkukorékolják a gyerekkor kerítésén a kakasok.
Anyáink meg nem békélve imával fordulnak a messzeség felé,
és sáfrány színben huny ki a szemük.
Dabi István ford.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése