virága vak, füve siket,
visszaveszik az élők minden
világrészeiket.
A fény árnyékká töpped vissza,
a szó csönddé: szinte vakít,
setéten magába issza
érzék-sivatagait.
Mint ős-sejt – fut vissza magától
aminek csak okozata…
S a fövenyen, túl a talányon,
csak az idő bordázata,
meg az örök tarajú tenger,
és pergő, csillagfútt Biblia.
A percre róva. Dűnék. Egy ember.
Hallgat.
Nincs kinek szólnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése