Mezey Katalin születésnapjára
…meg kell a mieink lábát mosni,
amíg bírja a térd és hajlik a derék,
mindig friss vizet vinni a tálban,
amíg a hús kihűl és a lélek felég.
Habfürdő és illóolaj.
Kis, puha talpak, eleven emlék.
Gyereklábak a tenyeremben:
régen volt ez a „nemrég”.
Anyám kékeres bokája és a behajló karom –
még minden este odamennék,
szivaccsal, szappannal elbajlódva,
még mindig a szolgája lennék…
De már csak a világ maradt,
a világ egyre kérgesebb lába,
azt fürdetem, dörzsölgetem:
ne mondd, hogy hiába!
Lehet, hogy Te mész el –
lehet, hogy én;
a szürke zsírcsík megül
az edény peremén.
Az utolsó vacsorához
talán meg sem is hívnak,
de a kereszt alatt ott leszünk
azok közt, akik sírnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése