édesen csordul
az érett szőlő leve,
kapatos darázs a Nap, már nem szúr,
sugár-lábakkal markolja az eget,
míg aláfordul.
Hidegek jönnek, kedves, de ne félj,
kívül-belül ha csonkol is a tél,
lesz még erőnk ragyogni
kimájusultan,
mint valamikor,
egymásra hulltan.
Láttuk már az eget
elpernyehedni,
aztán meg a Napot
kipenderedni,
s mit kellett, tettük,
megtettük együtt,
mi kellett, időn túl,
de mindig megjött.
Most már ti, gyerekek,
repüljetek,
de előbb egyet
körözzetek
megperzselődött
fejünk felett
hullámzó, fiatal remegéssel!
Ne gondolj,
ne gondolj még,
kedves,
a téllel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése