A költő a magasból kémleli mindazt,
amit kémlel, a világot, elsősorban.
A költő ölében ott fekszik a fekete
macskakölyök, amelyik csak szuszog
és dorombol, szuszog és dorombol.
A macskakölyök nem kémleli a világot.
Neki annyi a világ, amennyit maga körül
érzékel: a költő lakása mindenekelőtt.
Mind a ketten mozdulatlanok. Mintha
öröktől fogva ott lennének a magasban,
mintha ezentúl örökké ott lehetnének.
A költő a magasból egykedvűen
nézi a világot, egyre csak figyeli.
Isten kegyelméből, mondja a költő,
és továbbra is a karosszékében ül
moccanatlan, ölében fekete macska.
Isten kegyelméből, szuszogja a macska,
és dorombol, és továbbra is minden mozdulatlan,
mozdulatlanok ők maguk is.
Isten kegyelméből, mondja a világ, és
csak rohangál egyre, nyüzsög, forog,
tesz-vesz, mint akinek éppen dolga van.
A költő végtelen magasságból figyeli
a világot, hogyan is esik az darabokra.
Lent a mélyben mindenféle különös
alak és formáció, egymás békíthetetlen
ellenségei, valami sűrű kavalkádban.
Néha-néha füst, illetve robbanások hangja,
mintha fortyogna valami, ott, a végtelen
mélységben, mintha valami készülődne.
A költő csak csöndesen figyeli mindezeket.
A macskakölyök nem is figyeli. Olykor
mocorog kicsinkét, aztán alszik tovább.
A költő a magasban ül, karosszékéből nézi,
hogyan is múlik a mindenség körülötte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése