Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.
Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?
Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.
És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.
Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.
Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.
Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése