A szélvészt a Csendesség partja felől?
A szegycsont tájékán az ámbra magányt?
Mint aki lebeg valami fölött
bicsakló szárnyakkal,
megindító körözéssel.
Lent csüggedt kavargás,
a szerkezetek roppanása,
inkább aláhullás és tervszerűtlen,
ám szükségszerű leeresztés.
Amikor az ég alja elfehérül,
és a sirályok szárnya összecsukódik.
amikor imádságos a tenger,
és a hullámok vakbuzgó alázattal
mossák megfáradt lábaidat.
most még beszélhetsz,
még nem gyűröd össze a fogalmakat,
még felismered magad a tükörben.
Pontosan érzékeled a méretváltozást.
Kisebb vagy, mint egy órával ezelőtt.
Átrendeződsz. Hosszú, uszályos
árnyékot hordasz.
Figyelsz, de csak pantomimjátékot látsz.
Ülnek, felállnak, járnak.
Arcukon háló. Mozog a szájuk.
Foguk zománcán villog a nevetés.
Ők hát a világ. Körülfolynak.
Szirtként meredsz ki közülük.
A korsó füle a kezedbe simul.
Mázas csupor színültig múlttal.
A libás szatyorból egy libafej nyúlik ki.
Bazaltkék szem. Néz mereven.
Azt hiszi, te fogod megölni.
Kirakod a múltat az asztalra,
mint a kártyát.
Pontosan tudod, mi fog történni visszafelé.
A terítők rojtjai szálanként hullanak öledbe.
Az órára nézel, de a mutatók elhajoltak.
Kimégy a hajóállomásra integetni.
Ki lehelte fényesre az éjszakát?
Ki akasztotta le a napot az égről?
Te tudsz valamit, amit senki más közülünk.
Szemedben titokzatos, huncut fények gyúlnak.
Megvilágosodtál, és a titkot
a szekrény aljába dugtad.
Mondd, mire jöttél rá? Súgd meg,
írd titkosírással, hieroglifákkal,
sifrírozható kódjelekkel!
Mondd, hiszen már birtokon belül vagy!
A hangod vékonyka madárhang,
fázósan reszket tenyeremben.
Magas ágon repdesel,
csillagokat csipegetve.
Keskeny fallá vékonyodsz,
átütnek a halk zörrenések.
Kék lámpa pislog a szemedben,
ereidben a lét szűken mért
cseppjei szivárognak.
Már csak a szervek
megtámasztott organizmusa.
A visszavonulás hadoszlopai.
A sereg élén a megadás hófehér zászlajával.
Idegenül lóg rajtad a test,
mint a tavalyelőtti ruha.
Bőröd zizeg, mint a celofán.
Nincs közötök egymáshoz.
És a zónaváltás?
A tiltott vagy engedélyezett határátlépés
a Senki földjén veszteglő öntudattal?
A lebegés legbelső falán
már semmi nincs.
Talán a minden.
Tömör és súlyos, mint a lét.
Nincs honnan kivonulni.
Liláskék, püffedt fellegek.
Szitál a csend.
Ha pára vagy, le fogsz csapódni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése