Emlékszel? Hosszan egymást nézve
Megéreztem az örök pillanatban
A lelkemet amint szemed színére
A mélyedből felszállt remegve
Szemérmesen mint fű között a forrás
Csak Te meg én voltunk a nagyvilág
Az égbolt íve a mi homlokunk
Tövétől nyílt s egymásnak láthatárt
A mély megismerés mosolya tárt
A másik volt a szép napajándéka
Tekintetünk egyetlen izzó fény lett
Megtudtam végre ki vagyok s hogy élek.
Szabó Ferenc fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése