hogy olyan emberekre leltem
az életemben, akiket
mai napig is szeretek.
Kik bennem nőttek mint a fákat
növesztik a törékeny ujjak
mint a testőrök körülálltak
A legutolsó vérkörön
is velem voltak, köszönöm.
Köszönöm fényük, tisztaságuk,
hogy bennem keresték a másuk.
Villogtak bennem azon a
tükörvilágon éjszaka.
És amikor elsötétedtem
ők kivilágítottak engem
s belülről ragyogtak helyettem
s a legutolsó vérkörön
velem tündököltek, köszönöm.
És nemcsak akkor, minden órán
életem ködös fordulóján
ők bongtak bennem, mint a hang
ahogy templomban a harang
üres falak közt is kongtak,
hibás szívem helyett is szóltak,
mint áldozó az áldozónak
harangoztak a küszöbön,
és velem voltak, köszönöm.
S mikor eljött a nagy ítélet,
a „dies irae”, az egészet
odaadták ama harag
napján az egész arcukat.
Hogy őket is lásd ne csak engem
a szépségüket nálam szebben
ebben a halálküzdelemben
mikor vallattak, úgy szerettek,
hogy helyettem is ők feleltek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése