Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,
végigsimítlak s lassan elnyeli
vonásaid virágait a mélyem.
Csak vakok szerethetnek így, fehéren,
fénnyel s romlással színültig teli,
akik guggolnak az örök sötétben,
míg üres szemüket a könny eszi.
Már nem vagy játék, eleven viszonylat
ezen a szűkült folyosón,
és szabályossá váltál, mint a holtak,
akiknek arca már merő idom,
akik nem vágynak és nem tiltakoznak,
csak függenek a csöndben, mint az ón.
*
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott
a régi ív, mit valaha szerettem,
úgy fekszünk végleg e megmaradott
világban, mint a rokonok, mi ketten.
A lábaim mellett a lábaid,
lelőtt vadak se fekhetnének szebben,
de te vagy az az idegen, akit
valaha mint magamat, úgy szerettem.
Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.
Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,
olyan távoli s oly meleg.
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,
az, hogy szerettelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése