2014. április 22., kedd

Julia Hartwig: Visszatérés a gyermekkor házába

 


A fenyők sötét hallgatása közepette a fiatal
nyírfák kiáltása.
Minden olyan, amilyen volt. Semmi sem olyan,
amilyen volt.
Szólj hozzám, isteni gyermek! Szólj hozzám
ártatlan izgalom!
Semmit sem érteni. Mindig másképpen van az első
kiáltástól az utolsó sóhajig.
Mégis élet volt ez is. És a boldog pillanatok úgy
jönnek ki elém a múltból, mint kisasszonyok olajmécsesekkel.

2. Visszatérés

Az Úristen elűzte a káoszt a világmindenségből.
Kijelölte a nemeket, felosztotta a fajtákat.
Akkor a káosz a mi bensőnkbe bújt.
És lassan kiömlött onnan, újból átfogva a világot.

/ Dabi István ford./

Lucien Noullez: Életkorok

1.
Egy nap ablakba tesznek minket,
túlérett gyümölcsöket,
szemekben tükröződő almát:
mint almák, gyűröttek leszünk és enyhén nyirkosak,
miként zászlócskák vidéki utcán,
melyek hol a járdára hullanának,
hol felszökellnek,
felröppennek, fel a szédületig

2.
A gyümölcsöstál is lehull velünk:
szerelmes cseresznye és a citrom
leve. Aztán lehullanak
a misztikus csonthéjúak
aminthogy kivonul az emlékezetből
már az óceán
(ő volt a keresztapa)
és a part is
mely táncolt
nekünk.

3.
Feltétlenül el kell kezdeni futni.
A futáshoz valami más kell:
üres hely, mely úgy tesz, mintha,
fiatalos erő
és ami
vele jár

4.
Nézzük a Holdat, látjuk
Isten hónalja ő,
látjuk a gyermeket, aki sebhelyekként
mutogatja játékait.
Szép időben kiisszuk a fehér
csészét szemünkkel,
harminc éve ugyanaz a mohó
tekintet.
Felforr rajtunk, felforr
a csendre téve, főz ránk,
ő a lelkünk, szerelmem,
valamit visszatükröz belőlünk
fenn, az idő felett, mely számlálja
hajszálainkat

5.
Hiába dobjuk vissza a napsütésbe fejünket,
mint a halat a vízbe,
az élet éjszakai szökőkút,
csak énekének örvendezünk.
Hiába öntünk vizet
a fejünkre:
sosem isszuk már az ég borát,
nem emeljük le többé az ígéretek
csöbrének fedelét.

6.
Az évek cseresznyeszemek
madárcsőr repesztette őket. Számolgatjuk
de meg nem számoljuk őket
apró csókokkal
lágyítják meg a kerti
szellőt.
És vörösnek láthatjuk az eget még mi is,
pedig már annyit leszedtünk, szétharaptunk.
Némelyek húgainkra hullnak, mások
ki tudja miféle mosollyal lebegnek,
ki tudja miféle
szánalommal.

7.
Ma este a szomszédok rádióznak.
Az adás ránk borul, a szomszédok
Isten hangját keresik.
Még az ablakon is kinéznek, mintha
a levegőben mozogna a hang. (Mi
pedig leszedegetjük imáikat.) Lefekvéskor
össze lesz már csomagolva a béke.

8.
A fáradtság odafigyel a kopott szívekre.
Figyel, míg rázza a fát,
figyel a macska szemében.
Halljuk, amint szirénhangon dudorászik
alkonyatkor a tengerek hálójában.
A fáradtság néma és halvány hitves,
mégis hallom énekét. A fáradtság
szívesen felszolgálja a konyhában az ebédet.
A fáradtság láncot fűz a szavakból,
vitrint csinál a szélből. Árnyékot rajzol a falra.
A fáradtság Isten legvégső neve.

/ Lackfi János ford. /

Czesław Miłosz: Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

/ Kerényi Grácia ford./

Bella István: Példamondatok




Nézz körül jól Ez a fa árnya
És ez a fa De lehet: Te vagy
mind a kettő Hát nézd magad
Nézz jól körül fa és fa-árnya

Wisława Szymborska: Macska az üres lakásban









Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.

Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.

Valami nem kezdődik el
a megszokott időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltűnt,
és most makacsul nincs.

Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.

Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.

Csordás Gábor fordítása

Wisława Szymborska: Monológ Kasszandrának

Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.

Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.

Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről -
senki sem fejezte be előttem.

Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra - kiabáltam -
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.

Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt -
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztől kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.

Zelk Zoltán: A szép halálról

1

Amíg csak eszed gyűrkőzik a léttel,
oly vak vagy addig, mintha napba nézel:
ágaskodjék bárhogy az értelem,
a Nyájashoz, a Teljeshez nem ér el.

Addig csak szűkölsz, rettegve a véget,
hörögsz, miként hurokban habzó véreb,
s honod csupán körömmel vájt verem,
amely fölött jajongva száll a lélek.

S mint dögre légy, tapadnak rád a gondok,
társad a gyík, a kigyó és vakondok,
e sárnak s pornak népe közt lapulsz

s nem hágod át ég s föld között az ormot –
te szerencsétlen, fogvacogva bomlott,
nem halsz halállal: mint féreg, kimúlsz.

2

De majdan, ha az értelem magossa
a sejtelem lágy csúcsait tapossa:
ocsudva szálldos víg tekinteted
a sosemlátott mélyre és magosra.

És akkor égő hajukat kibontják
fények, színek. És nevüket kimondják
rezgések, árnyak és minden neszek.
És szólal minden s a Lényeget szólják.

A Lényeget, a nyájas Teljességet,
ki nem mutatja meg magát az észnek,
ha dölyfös az, de belepi kegye

a boldogot, ki egeken dörömböl,
s aléltan szállni vágyna az örömtől,
ha látja, hogy a való is mese.

3

S az ész is méltó társa lészen akkor
a léleknek, mellyel együtt csatangol
s a képzelet kék lankáin henyél –
két víg barát, ha kar-karban barangol.

Két víg barát, ha kar-karban bolyongnak –
S pókhálója a rettegésnek, gondnak
foszlik a szívről, mintha foszlik éj,
mint pirkadat, ha fölissza a holdat.

S ki hajdan anyja volt a félelemnek,
már abban is hű cimborára lelnek,
a harmadik, ki vélük társnak áll,

kinek szolgák: tüdő, szív ágyat vetnek,
mint messziről jött, hírhozó követnek:
a gyermekarcú, szép, vidám halál.

Ágai Ágnes: Csendélet

Puha szájjal csókol a csend.
Nem történik semmi.
Lágy krémfelhők mozdulnak.
Lassan.
Hozzám törleszkedik a csend.
Szép, hosszú,
végnélküli hallgatás.
Letörli az emlékeket.
Üres vagyok. Tiszta.
A világ kihátrált belőlem.
Meg kellene születni.
De hova?

Hajnal Anna: A jövőért

Testvér, ki megbántottál ma,
én nem haragszom rád,
tudom, nem gonoszságod beszélt,
rajtad át üzent a világ.

Akarat tudat oly kicsi lett,
s ösztönöd lett szabad,
szádon, villogó szemeden át
beszélt egy más akarat.

Az ösztönön át a véren át
titkon és legbelül
ő győz valahol a dolgokon túl,
hat győzhetetlenül.

Rajtad keresztül és mindenkin
kit szeretek s aki megüt
tiltó parancsa suhint felém,
tüzes kard mindenütt.

Akarja, kívánja, csak övé legyek,
ne éljen bennem más,
legyek a reménytelen remény,
igézett, kit fog a varázs.

Mert bennem készíti műhelyét,
én lettem néki ház,
életem reszket ütéseitől
s meging bennem a váz.

Az életem csak fájdalom,
ütésektől kemény,
egyre urabb bennem e lakó
s mind kevesebb leszek én.

Titkol művel s én nem tudom,
mi az mi itt kísért,
igába hajtja testemet
az ismeretlenért.

S ha elfogyott az eleven vér
- ebből él a csoda -
és megérett, és kész a mű
a jövő lesz hona.

Ha teljesült, széthullok én
porló, üres burok,
majd másban épít az élet tovább,
s mást ütnek fiaitok.

2014. április 20., vasárnap

Bódás János: Feltámadott




" Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen."
János 3,16

*

Bódás János: Feltámadott

Zeng-bong a húsvéti harang,
s mint millió fehér galamb,
ujjongva röppen szét a hang
elűzni gondot, bánatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Tavaszi szél repes, dalol,
fű kacag az avar alól,
fa a fának, hegy a völgynek
adja tovább a szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Feslő levél erről susog,
kicsiny és nagy legátusok
viszik a nagy hírt szerteszét:
nem maradt sírban a Halott,
– Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírj özvegy, ne sírj árva,
nincs a sír örökre zárva,
ölelheted még boldogan,
ki egy időre itt hagyott…
– Feltámadott! Feltámadott!

Ne sírjatok édesanyák,
a síron túl egy új világ,
tökéletes öröm árad,
és semmi meg nem rothad ott…
– Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj béna, szegény, beteg,
virulni fog még életed,
gazdag leszel, ép és erős,
jövőd Krisztusra bízhatod:
– Feltámadott! Feltámadott!

Halld meg te is, küzdő magyar:
bús sorsod éje nem takar,
higgy annak, ki örökre él,
s felkél, majd fényes szép napod!
– Feltámadott! Feltámadott!

Húsvéti hit lobogj, lobogj,
s minden szívet egy hitbe fogj,
ez a szegény, beteg világ
higgye a boldog szózatot:
– Feltámadott! Feltámadott!

Ujjongj szívem, dalolj remény!
Él Krisztus, s Benne élek én,
nem ijeszt halál, sem pokol:
porrá lesz bár szívünk, agyunk,
Feltámadunk! Feltámadunk!

Ernst Lange: Békesség néktek!



 "Mit keresitek a holtak között az élőt?"
Lukács 24, 5



"Nincs itt, hanem feltámadt."
Lukács 24, 6


*

Ernst Lange: Békesség néktek!

Krisztus feltámadt!
Valóban feltámadt!
– hirdetik a sírnál járt asszonyok.
De a tanítványok hitetlenül
bezárkóznak.

Zárt ajtók mögött idézgetik
emlékeiket, csalódásaikat.

Vádolják Istent,
nem csalta-e meg
saját magát és barátait?
Nem tette-e őket nevetségessé
mindenki előtt?

Vádolják a népet:
hogyan ujjongott feléje,
elfogadta segítségét,
hallgatta igéit,
aztán halálra ítélte.

Vádolják önmagukat:
Nem hagyták-e el Őt
gyáván a bajban?!

Zárt ajtók mögött
szállnak perbe Istennel, a világgal, önmagukkal.

De Jézus behatol a zárt ajtón át
bezárt szívükbe.
S ahogyan egykor a hullámoknak
csendet parancsolt,
kinyújtja kezét a panaszok és önvád
vigasztalan háborgása fölé:
Békesség néktek!

Feltámadott,
a Te békeköszöntésed
több, mint köszöntés!
Győzelmed az és aratásod!
Azért lettél testté,
hogy békét szerezz.
Azért éltél, tanítottál,
szerettél és szenvedtél.
Azért szálltál le
a Halál mélységébe.
Megszerezted a békességet.
És most hozod a békességet.
Te vagy a békesség!
Megbékéltetted az embert
Istennel és önönmagával,
hogy mint megbékélt, legyen
embertársai testvére, barátja.

Feltámadott!
Rejts el békességedbe
minket, barátainkat, ellenségeinket –
embereket és állatokat –
korokat és tereket –
most és mindörökre!

 Túrmezei Erzsébet fordítása

2014. április 17., csütörtök

Gyéresi Blanka Beáta: Nagypénteki kereszt alatt




Csend honol sötét szobámban,
Csak egy kis gyertya pislákol,
Előttem Bibliám kinyitva,
A Máté 26, 41-et olvasom.

Szívem néha összefacsarodik,
Mert magamat látom e sorok között,
A tömegből kiválni, mint aki
Ott állt egykor e rémségek mögött.

Mert ott voltam én is a tömegben,
Szent Atyánkról hallottam beszédét,
Ott tettem bizonyságot előtte,
Fehér megfogadtam követését.

Virágokkal és hozsánna közt
Életembe dicsőn bevonult,
Ott voltam az éljenző tömegben,
Sorsom is, mintha jobbra fordult.

De elvitt engem az olajfák hegyére,
S kérte, hogy vele virrasszak.
Jaj, de gyarló testem erőtelen,
Szemeim csakhamar leragadtak.

Majd arcul csókoltam őt, a Szentet,
Elárultam, én hűtlen, a Messiást,
És "Barabást, Barabást!" kiáltottam,
Barabást, aki mindenki kívánt.

Kérdezték tőlem, ismerem-e.
Féltettem nyomorult életem:
"Soha életemben nem láttam!
Ezt az embert nem ismerem!"

Pirkadt. Kakas kukorékolt valahol.
Szívembe markolt egy tőr, az árulásé.
Megtagadtam Őt, Őt háromszor -
Fülemben csengett szava, Jézusomé.

Ott voltam akkor is, mikor csúfolták,
Nádat kezébe, töviskoronát tettek fejére,
Ott voltam, láttam a gyötrődések útját,
Én vertem, én vertem a szegeket kezébe.

Sötét az éj. Elhagyott az Isten.
"ELI! ELI! LAMA SABAKTANI?"
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Hallottam szavait az éjben visszhangzani.

Már túl nehéz a bűnnek terhe,
Súlya térdre kényszerít lába elé.
A kereszt alatt térdelek, esedezve:
"Könyörgök, bocsáss meg vétkeimért!"

Melegséget érzek két vállamon,
Valami meleg folyik hátamon le.
Felnézek Rá a keresztfára, Ő mosolyog
És hull rám, hull rám az Ő drága, szent vére.

Enyhül már a terhek súlya
Vállamon és szívemből egyaránt.
Vére rólam mind lemossa
Rossz lépteim, téves szavaim nyomát.

Süt a nap, zöldell a fű vasárnap.
Mosolyogva jön felém egy jó barát.
"Feltámadt a Krisztus, az Isten Fia!"
És ölelésre tárja két karját.

 /Forrás: Poet.hu /

2014. április 16., szerda

Béres Dezső: csöndben



csöndben csak a szívemmel beszélek
csöndben csak a fák értik zenémet
csöndben csak a kövek közelednek hozzám
s én mohával ültetem be a köveket
a fákat
a szívemet

Végh Tamás: Homlokodon

Homlokodon szivárvány,
gesztenyés hajadon
vadezüst csillog.
Így jössz felém.

Áttetsző, könnyű
nyári ruhád alatt,
mint egy beteljesült ígéret
átsejlik gyönyörű tested.

A kezdetek óta várok Rád.

Nesztelenül
lebben a lépted,
- láthatatlan suhanás-
zápor- illatú erdők
sóhaját érzem,
amikor karod
vállamat fonja át

Bella István: Fény és levegő nélkül

Add, Uram, el sose múljon tőlem
         a keserű pohár.
Ha már terített asztalodhoz vetődtem,
    hajtsuk föl, ami vár.

Igaz, bőrömtől, fényes fegyencruhámtól
      a nap is megriad.
De arcom tenyered vizébe mártom,
     s vagyok a Te fiad.

Igaz, szerelemmel: féltő késsel megöltem
   azt, aki szeretett.
De arcom benne, mint otthagyott tönk a földben,
      kihajtott, késeket levelezett.

Fény és levegő nélkül, mint a verőér,
     bőröm alatt, nyakamon
zabáló gyökér kúszik, kapdos levegőért,
     fojtogat, s gyomosodom.

De nem kell a szerelem se, ha börtön.
     Ha nem vagyok szabad,
fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt
    étel, mit egykedvűn hörböl a rab.

A szeretet se kell, a fura fegyver.
    Ha megaláz, sárbatapos.
Falhoz állítva, kivetve, menthetetlen
     se nyálzok alázatot.

Csak Te igazodsz el a csorbult elmén,
         Uram, csupán.
Nézd el kapdosásaim, ülj le mellém,
         mint az apám.

Kerül majd bor, könyv, néhány léha
        nő is. Hallgatunk hosszasan.
Te, ki nem is vagy, s én, aki néha
      magamnak hiszem magam.