(utazás elõtt)
most összecsomagolom
minden nélküled töltött éjszakámat
külön a leghosszabbat
(amelyiken ott aludtál mellettem
de én végig fönnvoltam
mert át akartalak ölelni és nem mertelek)
majd a kész csomagot a fejemre fölrakom
így egyensúlyozok széttárt karokkal
az utolsó éjszakámon nélküled
az összes járdaszegélyen
keresztül a kihalt városon
2014. április 30., szerda
Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom
Ahol a zöld leveleken
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott menyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.
Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
és vizéből szomjukat oltják
a megszelídült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.
Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz' innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.
Mezey Katalin: Olyan vagyok
Olyan vagyok, mint a gyerek,
mindent elsõre elhiszek.
Olyan vagyok, mint az ablak,
bárki kinyithat, becsaphat,
A szívem meg, mint az üveg,
ha nem ügyelsz, eltörheted.
Nagy Gáspár: Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából
A tanító úr
félig hátat fordított
és mindig kinézett az ablakon
amikor a szorzótáblát
fennhangon fújta
gyakorolta az osztály
és egyre gyorsabb tempóban
lábdobogással kísérve
kissé már zihálva talán
a puskának is használt
számtanfüzet hátoldalán
a 8×7-hez
majd a
7×8-hoz ért.
Valahogy 1957 tavaszán
sõt még 1958 õszén sem akarta
hogy lássuk ilyenkor az arcát.
A kókadozó muskátlik fölött
az utcát kémlelte
látszólag egykedvûen
de inkább szomorúan
a koszos üvegen át
nézte hosszan
mint akinek igen fontos
dolga lehetne ott.
De mit láthatott…
örökre rejtély marad
aztán felénk fordult
közben szórakozottan dobálta
a kezében maradt krétacsonkot
jegyezzétek meg jól ördögfiókák
ez az amit álmotokban is
mindig tudnotok kell!
Vagyishogy
az egyszeregyben
nincsen pardon
aki ebben téved
megbukott örökre.
félig hátat fordított
és mindig kinézett az ablakon
amikor a szorzótáblát
fennhangon fújta
gyakorolta az osztály
és egyre gyorsabb tempóban
lábdobogással kísérve
kissé már zihálva talán
a puskának is használt
számtanfüzet hátoldalán
a 8×7-hez
majd a
7×8-hoz ért.
Valahogy 1957 tavaszán
sõt még 1958 õszén sem akarta
hogy lássuk ilyenkor az arcát.
A kókadozó muskátlik fölött
az utcát kémlelte
látszólag egykedvûen
de inkább szomorúan
a koszos üvegen át
nézte hosszan
mint akinek igen fontos
dolga lehetne ott.
De mit láthatott…
örökre rejtély marad
aztán felénk fordult
közben szórakozottan dobálta
a kezében maradt krétacsonkot
jegyezzétek meg jól ördögfiókák
ez az amit álmotokban is
mindig tudnotok kell!
Vagyishogy
az egyszeregyben
nincsen pardon
aki ebben téved
megbukott örökre.
2014. április 27., vasárnap
Hollósy Tóth Klára: A csend érintése
Ezüstös esti csendben
mélázik a lélek,
amikor a napi harc, a gond,
nyugalomra térnek.
Álmok kelnek hosszú útra.
társ: a hold gyenge fénye,
halk ölében ringat az est,
a Csend végtelensége.
Puskás Attila: Tam-tan
Amit láttam, mind magamban hordtam.
Zenéd hallottam, úgy daloltam,
S amit csak adtam, tőled birtokoltam.
Születtem, naponta megholtam…
Éltem, mosolyogtam,
Sírtam, szomorkodtam:
Ember voltam.
Néha kapkodtam,
Máskor magamat
Figyeltem nyugodtan.
Néha hibáimból tanultam,
Nyitott szemekkel álmodtam…
Hittem, hívtalak, hívtál és futottam.
Hozzád imádkoztam,
S magamba botoltam.
Ki vagyok, kérdeztem?
Haboztam.
Te szóltál, s nem én válaszoltam:
Leszek, vagyok, voltam...
Kemény Simon: Gyümölcsök
Asztalodon sok nyers gyümölcs legyen;
Csorduljon szádból kétoldalt a lé,
És álladra a gyümölcsvér-folyó
Szivárogjon édesen lefelé.
Az almától fehérebb lesz fogad,
Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb,
Zengőbb a szómadár, mely kiröpül,
Illatosabb és fényesebb a csók,
A vörös meggytől kékebb lesz szemed,
És távoli, mint a messzi hegyek,
A melyektől örökre vágtat el
A vad néger: a gyorsvonat, veled.
A lágy baracktól márványkebeled
Majd lágyabb és bánatosabb leszen,
Nem oly büszke, kemény és katonás,
Mint egészséges, buta szüzeken.
Fehér, sovány és kékeres marad
A két kezed, csak sok szőlőt egyél,
Combod körtétől lesz friss és fehér,
Mint nagy hegyek csúcsán a nyári tél.
Hajad narancstól lesz dús és puha,
Tekinteted banántól bánatos,
Megsáppasztja arcod az ananász,
Mint porcelánt a nemes századok.
A kék szőllő, a dércsipte, szagos
Mint kis, piros borpatak vérzik el
A hosszú, keskeny, gyűrött ajkadon,
És csókodhoz és dalodhoz tüzel.
Az asztalon nagy ezüst tálakon
Vérfoltos, ősi, rablott kincseken
Álljon halomba a sok friss gyümölcs,
S az asztalfőn te trónolj meztelen.
Kovács András Ferenc: Nyugtalanság
Kavafisz-átiratok
A lelkem éjféltájt olyan bizonytalan,
olyan zavart, földúlt, zilált. És odatúl, kint,
rajta kívül megy végbe, folyik le az élete közben.
És kételkedve várja a lelkem a hajnalt, a valószínűtlent.
És elemésztődöm, elfogyok én is a várakozásban – úgy unatkozom
én is a lelkemben, vagy a lelkemmel, kettesben, vele együtt.
(1896. március)
A lelkem éjféltájt olyan bizonytalan,
olyan zavart, földúlt, zilált. És odatúl, kint,
rajta kívül megy végbe, folyik le az élete közben.
És kételkedve várja a lelkem a hajnalt, a valószínűtlent.
És elemésztődöm, elfogyok én is a várakozásban – úgy unatkozom
én is a lelkemben, vagy a lelkemmel, kettesben, vele együtt.
(1896. március)
Kovács András Ferenc: La Jeunesse blanche
Kavafisz-átirat
Végtelenül szeretett, fehérlő fiatalságunk,
ó, az a habfehér fiatalság,
oly végtelennek indul, örökösnek tűnik, s mily gyorsan tovaröppen,
akár egy angyal bontja szét, s kitárja fölöttünk könnyű szárnyait!
Folytonosan fárad, kimeríti magát, szakadatlan sok szerelemmel
őrli magát, pazarolja magát, míg semmibe foszlik szét a fehér horizontokon...
Arrafelé röpül el, tékozlón szórja magát szét, száll a fehér horizontokon túl,
s elmegy örökre.
Örökre – mégsem. Egyszer úgyis visszatér,
kétségtelen, majd egyszer újra visszatér.
Fehér karjaival, fehér gráciával, kecsesen érkezik, ha hozzánk fog jönni
akkor a mi fehér fiatalságunk, hogy már magához vegyen, s magával elvigyen
fehér karjaiban, mert értünk fog jönni.
Fehér kezeivel szép finoman megfog, s meg is emel minket –
szent fehérségéből szőtt, finom lepelbe, szép, ifjonti gyolcsba,
hónál is fehérebb, hulló patyolatba, szent fehérségéből szőtt, lehelt lepelbe
gyöngéden begöngyöl, átölel bennünket.
(1895. január)
Végtelenül szeretett, fehérlő fiatalságunk,
ó, az a habfehér fiatalság,
oly végtelennek indul, örökösnek tűnik, s mily gyorsan tovaröppen,
akár egy angyal bontja szét, s kitárja fölöttünk könnyű szárnyait!
Folytonosan fárad, kimeríti magát, szakadatlan sok szerelemmel
őrli magát, pazarolja magát, míg semmibe foszlik szét a fehér horizontokon...
Arrafelé röpül el, tékozlón szórja magát szét, száll a fehér horizontokon túl,
s elmegy örökre.
Örökre – mégsem. Egyszer úgyis visszatér,
kétségtelen, majd egyszer újra visszatér.
Fehér karjaival, fehér gráciával, kecsesen érkezik, ha hozzánk fog jönni
akkor a mi fehér fiatalságunk, hogy már magához vegyen, s magával elvigyen
fehér karjaiban, mert értünk fog jönni.
Fehér kezeivel szép finoman megfog, s meg is emel minket –
szent fehérségéből szőtt, finom lepelbe, szép, ifjonti gyolcsba,
hónál is fehérebb, hulló patyolatba, szent fehérségéből szőtt, lehelt lepelbe
gyöngéden begöngyöl, átölel bennünket.
(1895. január)
Simonfy József: félelem hangja
a félelem hangja
hangos mint a
legkisebb zaj éjfél után
a hóhér szívverése
mivel van kipárnázva
lopakodó lépteit
nem jelzik érzékszerveid
mire fölfigyelsz
ajtót becsapva távozik
a félelem hangja
hangos mint a
legkisebb zaj éjfél után
Domokos Johanna: Langue
I.
hol
a fájdalmat
behatároló nyelv
mely feloldja
a „nem tudom, hogyan”-t
anya– hanggal érinti s
magába zártságából
visszaemeli a kiszakadót– nyelv
hol a nyelv
mely lelki szótárunk megnyitja
léleknek száguldani enged a legnagyobb tér:
saját maga felé
és szorosai bennebb visznek
útnál, térnél, időnél
II.
hallod? zendül a leengedő szál, és szájból kibújni kezd az
anyagba szökkent szó. Míg le nem ért, nem volt egyedül, míg a
zsinór el nem pattant, nem volt magára zárva. Fényben érlelt
távlat összecsuklik, és kezd idő telni, míg fölemlékezik
éjszaka van. Késve érkeznek és indulnak a vonatok.
Tévesek az irányok. Jelzőtáblán:
„otthon”,
„szerelem”,
„másvilág”
nincs
Mi nemzedékeken át felgyűlt, mind itt ül szavakban.
Lövészárokban a tüzér, tűdőbajos lány, koporsókban alvó
inas, kilencéves kortól szolgáló leány -- anyanyelv szófajai
ezek, és a megtörténtek folyamatos elhallgatásával várja, hogy
ismétlődhessenek ajkakon. Történjen a nyelv, mely
elhallgatatott.
nemzedékek őrülettől való félelmeit rejtegeti éjjelente,
rejtegeti nappalonta, ég az üzemanyag
mit magával hozott,
annak füstje vastagon takar
tulajdonképpen olyan akarna lenni ez a nyelv,
mint egy kiheverhetetlen, gyógyíthatatlan meg-rázkódtatás
III.
mi történik
ha konokul begyakorlott szöveghullámokról leválva
gyönyörködni kezdünk
a nyílt óceánban
de apad a víz
testből, tájból, kútból
és nekem vízzé kell válnom
kúttá kell válnom,
testté kell válnom
tájjá kell válnom
szomjjá és ivássá kell válnom
sötét szobák hányféle hajlatát kell
apró részleteiben felkutatnom
hogy puha tapintatát érezzem valaminek
szavaink puhába, finomba átnyúló fogókarjaink
mellyekkel felfogható
az elpárolgott történetek törvényszerűsége
IV.
a nyelv közelsége befutja az ablakot
bevetül az ágy, asztal, zongora formáira
–csak az van
mi meg-nem-nevezett–
fájdalmaktól széttört nyelven
identitáshoz jutni
fájdalmaktól széttört nyelven
múlthoz jutni
magam igazságához
minek
Hogy engedünk a kifárasztásnak!
V.
kínzó a csend
míg meg nem hallom
egészen másként mesél velem együtt a táj
a test
a kút
a szomj
a víz
milyen országban járok
idegen a nyelv
mint mindig is volt
mégis
hányféle virágzás lehetősége
a nyelvi helyzet
mely anya-
fonatából szálak lehagyásával
kilátszik a vezető minta:
a szó feloszlása
VI
az otthon hozzászoktat a méreg egyfajta keveréséhez,
követeléséhez,
hogy tánc közben a táncos ettől ugorjon nagyobbat és nagyobbat,
kit félelemmel, megrázkódtatásokkal beitatott szálak szorítnak,
mégis felbukkan
egy-egy mosoly
a mélyből
ne higgyetek senkinek, ki azt mondja, értem a szót!
hányféle formáját kell a nyelvnek levetni, elkoptatni, hogy
megérezzük szavaink finomba átnyúló fogókarjait
az érintés
átemelés
elengedés
tarthatatlanságát
VII.
Gondolod?
anya
nyelvi kiszikkadás
nyit egy másik áradást
a kérdés fel nem merül
míg meg nem jelenik a hiány
reményre állítom át,
mi úgy kerül elő,
mint nyelvi fogyatkozás
párperces kín csak
mely időm mértékét jelzi
szavak érelmeszesedett mélységét
Mire elgondolom
el is múlik – ez is még remény –
meg is szűnik a szorítás
gombóc torokban
tartó hálót nyit
melynek kristályszemei egymásra látnak
és megtalálom zsebemben a mindent nyitni képes kulcsköteget,
mégsem használom, csak megyek szobáról
szobára,
szülés vajúdásával,
lélekbe kerülő fájdalomoldókkal,
hajnalodik a színtelen sötét,
oldódik a kizárt tér
a rövidre szabott idő,
mely menekülésre űz,
űzne,
ha még én is ott lennék,
de nem,
de nem,
de nem vagyok ott,
nem is voltam benne
soha
Szabolcsi Zsóka: Ima
Állj mellém, ha tévelyegnék,
hozz vissza, ha elrepülnék,
keress meg, ha majd eltűnnék,
emelj föl, ha lezuhannék.
Jónás Tamás Falfordulás
Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:
talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!
Gyűlnek és gyűlölnek.
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:
talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!
Gyűlnek és gyűlölnek.
2014. április 23., szerda
Pilinszky János: Mégse
Hogy a faágak a télidőben
sokáig őrzik még a hóesést,
hogy végül, mint egy passióban
minden együtt van, ház meg erdő.
"A lemenő nap szálkamezejében"
hogy egyremegy, ki sétál, egy baka
vagy egy világszép félkegyelmű lány,
mindezt tudtam, és mégse volt elég.
Füst Milán: A nő dicsérete
Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed.
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)