Kis Orsolya: elég sötét képlap

                    (utazás elõtt)

most összecsomagolom
minden nélküled töltött éjszakámat                  
külön a leghosszabbat
(amelyiken ott aludtál mellettem
de én végig fönnvoltam
mert át akartalak ölelni és nem mertelek)

majd a kész csomagot a fejemre fölrakom
így egyensúlyozok széttárt karokkal
az utolsó éjszakámon nélküled
az összes járdaszegélyen
keresztül a kihalt városon

Rácsai Róbert: Ahol szépség van és nyugalom

Ahol a zöld leveleken

játszik a napfény békén,
és ezüst köntöst öltenek
az ágak a nap végén;
ahol nem sír, csak szól a szél
halkan az ágak között,
ott menyugtat a végtelen:
az ég a lombok fölött.

Ahol oly csendesen szalad
a hegyekből a patak,
és vizéből szomjukat oltják
a megszelídült vadak;
kavicsot sodor az áram,
de hogy pontosan hova,
nem tudod, de ott vagy te is:
a sors örök vándora.

Ahol mindig magadban vagy
de sohasem egyedül,
mert hozzádbújik mindenki
és senki sem menekül;
hisz' innen nincsen hová,
ez a végső menedék.
Itt szülőd a Nap meg a Hold,
és fivéred a vidék.

Mezey Katalin: Olyan vagyok

Olyan vagyok, mint a gyerek,

mindent elsõre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,

bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,

ha nem ügyelsz, eltörheted.

Nagy Gáspár: Szorzótábla-emlék egy hajdani osztatlan iskolából

A tanító úr
félig hátat fordított
és mindig kinézett az ablakon
amikor a szorzótáblát
fennhangon fújta
gyakorolta az osztály
és egyre gyorsabb tempóban
lábdobogással kísérve
kissé már zihálva talán
a puskának is használt
számtanfüzet hátoldalán
a 8×7-hez
majd a
7×8-hoz ért.

Valahogy 1957 tavaszán
sõt még 1958 õszén sem akarta
hogy lássuk ilyenkor az arcát.

A kókadozó muskátlik fölött
az utcát kémlelte
látszólag egykedvûen
de inkább szomorúan
a koszos üvegen át
nézte hosszan
mint akinek igen fontos
dolga lehetne ott.

De mit láthatott…
örökre rejtély marad
aztán felénk fordult
közben szórakozottan dobálta
a kezében maradt krétacsonkot
jegyezzétek meg jól ördögfiókák
ez az amit álmotokban is
mindig tudnotok kell!

Vagyishogy
az egyszeregyben
nincsen pardon
aki ebben téved
megbukott örökre.

Hollósy Tóth Klára: A csend érintése

Ezüstös esti csendben

mélázik a lélek,

amikor a napi harc, a gond,

nyugalomra térnek.

Álmok kelnek hosszú útra.

társ: a hold gyenge fénye,

halk ölében ringat az est,

a Csend végtelensége.

Puskás Attila: Tam-tan

Amit kaptam, el nem tékozoltam,
Amit láttam, mind magamban hordtam.
Zenéd hallottam, úgy daloltam,
S amit csak adtam, tőled birtokoltam.
Születtem, naponta megholtam…
Éltem, mosolyogtam,
Sírtam, szomorkodtam:
Ember voltam.
Néha kapkodtam,
Máskor magamat
Figyeltem nyugodtan.
Néha hibáimból tanultam,
Nyitott szemekkel álmodtam…
Hittem, hívtalak, hívtál és futottam.
Hozzád imádkoztam,
S magamba botoltam.
Ki vagyok, kérdeztem?
Haboztam.
Te szóltál, s nem én válaszoltam:
Leszek, vagyok, voltam...

Kemény Simon: Gyümölcsök

Asztalodon sok nyers gyümölcs legyen;
Csorduljon szádból kétoldalt a lé,
És álladra a gyümölcsvér-folyó
Szivárogjon édesen lefelé.

Az almától fehérebb lesz fogad,
Szád barlangja rózsásabb, harsogóbb,
Zengőbb a szómadár, mely kiröpül,
Illatosabb és fényesebb a csók,

A vörös meggytől kékebb lesz szemed,
És távoli, mint a messzi hegyek,
A melyektől örökre vágtat el
A vad néger: a gyorsvonat, veled.

A lágy baracktól márványkebeled
Majd lágyabb és bánatosabb leszen,
Nem oly büszke, kemény és katonás,
Mint egészséges, buta szüzeken.

Fehér, sovány és kékeres marad
A két kezed, csak sok szőlőt egyél,
Combod körtétől lesz friss és fehér,
Mint nagy hegyek csúcsán a nyári tél.

Hajad narancstól lesz dús és puha,
Tekinteted banántól bánatos,
Megsáppasztja arcod az ananász,
Mint porcelánt a nemes századok.

A kék szőllő, a dércsipte, szagos
Mint kis, piros borpatak vérzik el
A hosszú, keskeny, gyűrött ajkadon,
És csókodhoz és dalodhoz tüzel.

Az asztalon nagy ezüst tálakon
Vérfoltos, ősi, rablott kincseken
Álljon halomba a sok friss gyümölcs,
S az asztalfőn te trónolj meztelen.

Kovács András Ferenc: Nyugtalanság

Kavafisz-átiratok

A lelkem éjféltájt olyan bizonytalan,
olyan zavart, földúlt, zilált. És odatúl, kint,
     rajta kívül megy végbe, folyik le az élete közben.
És kételkedve várja a lelkem a hajnalt, a valószínűtlent.
És elemésztődöm, elfogyok én is a várakozásban – úgy unatkozom
     én is a lelkemben, vagy a lelkemmel, kettesben, vele együtt.

(1896. március)

Kovács András Ferenc: La Jeunesse blanche

Kavafisz-átirat

                     Végtelenül szeretett, fehérlő fiatalságunk,
                     ó, az a habfehér fiatalság,
      oly végtelennek indul, örökösnek tűnik, s mily gyorsan tovaröppen,
      akár egy angyal bontja szét, s kitárja fölöttünk könnyű szárnyait!
                     Folytonosan fárad, kimeríti magát, szakadatlan sok szerelemmel
őrli magát, pazarolja magát, míg semmibe foszlik szét a fehér horizontokon...
Arrafelé röpül el, tékozlón szórja magát szét, száll a fehér horizontokon túl,
                     s elmegy örökre.

                     Örökre – mégsem. Egyszer úgyis visszatér,
                     kétségtelen, majd egyszer újra visszatér.
      Fehér karjaival, fehér gráciával, kecsesen érkezik, ha hozzánk fog jönni
      akkor a mi fehér fiatalságunk, hogy már magához vegyen, s magával elvigyen
                     fehér karjaiban, mert értünk fog jönni.
                     Fehér kezeivel szép finoman megfog, s meg is emel minket –
szent fehérségéből szőtt, finom lepelbe, szép, ifjonti gyolcsba,
hónál is fehérebb, hulló patyolatba, szent fehérségéből szőtt, lehelt lepelbe
                     gyöngéden begöngyöl, átölel bennünket.

(1895. január)

Simonfy József: félelem hangja

a félelem hangja

hangos mint a

legkisebb zaj éjfél után

a hóhér szívverése

mivel van kipárnázva

lopakodó lépteit

nem jelzik érzékszerveid

mire fölfigyelsz

ajtót becsapva távozik

a félelem hangja

hangos mint a

legkisebb zaj éjfél után

Domokos Johanna: Langue

I.
hol
a fájdalmat
behatároló nyelv
mely feloldja
a „nem tudom, hogyan”-t

            anya– hanggal érinti s
            magába zártságából
            visszaemeli a kiszakadót– nyelv
         
hol a nyelv
mely lelki szótárunk megnyitja
léleknek száguldani enged a legnagyobb tér:
    saját maga felé
                és szorosai bennebb visznek
                    útnál, térnél, időnél

II.
hallod? zendül a leengedő szál, és szájból kibújni kezd az
anyagba szökkent szó. Míg le nem ért, nem volt egyedül, míg a
zsinór el nem pattant, nem volt magára zárva. Fényben érlelt
távlat összecsuklik, és kezd idő telni, míg fölemlékezik

        éjszaka van. Késve érkeznek és indulnak a vonatok.
Tévesek az irányok. Jelzőtáblán:
 „otthon”,
        „szerelem”,
                „másvilág”
                     nincs
Mi nemzedékeken át felgyűlt, mind itt ül  szavakban.
Lövészárokban a tüzér, tűdőbajos lány, koporsókban alvó
inas, kilencéves kortól szolgáló leány -- anyanyelv szófajai
ezek, és a megtörténtek folyamatos elhallgatásával várja, hogy
ismétlődhessenek ajkakon. Történjen a nyelv, mely
elhallgatatott.

    nemzedékek őrülettől     való félelmeit     rejtegeti éjjelente,      
rejtegeti nappalonta,         ég az üzemanyag

 mit magával hozott,
 annak füstje vastagon takar
                        tulajdonképpen olyan akarna lenni ez a nyelv,
mint egy kiheverhetetlen, gyógyíthatatlan meg-rázkódtatás

III.

mi történik
ha konokul begyakorlott szöveghullámokról leválva
gyönyörködni kezdünk
a nyílt óceánban

    de apad a víz
        testből, tájból, kútból
    és nekem vízzé kell válnom
            kúttá kell válnom,
            testté kell válnom
            tájjá kell válnom
            szomjjá és ivássá kell válnom

sötét szobák hányféle hajlatát kell
apró részleteiben felkutatnom
hogy puha tapintatát érezzem valaminek

    szavaink puhába, finomba átnyúló fogókarjaink
    mellyekkel felfogható
    az elpárolgott történetek törvényszerűsége
 
        IV.
        a nyelv közelsége befutja az ablakot
         bevetül az ágy, asztal, zongora formáira
        –csak az van
        mi meg-nem-nevezett–

            fájdalmaktól széttört nyelven
    identitáshoz jutni
            fájdalmaktól széttört nyelven
    múlthoz jutni
            magam igazságához
     minek
        Hogy engedünk a kifárasztásnak!

        V.
kínzó a csend
míg meg nem hallom
egészen másként mesél velem együtt a táj
a test
    a kút
        a szomj
            a víz
milyen országban járok
idegen a nyelv
mint mindig is volt
                    mégis
hányféle virágzás lehetősége
a nyelvi helyzet
mely anya-
        fonatából szálak lehagyásával
        kilátszik a vezető minta:
                    a szó feloszlása

        VI

    az otthon hozzászoktat a méreg egyfajta keveréséhez,
követeléséhez,
                hogy tánc közben a táncos ettől ugorjon nagyobbat és nagyobbat,
                kit félelemmel, megrázkódtatásokkal beitatott szálak szorítnak,
                            mégis felbukkan
        egy-egy mosoly
                    a mélyből

ne higgyetek senkinek, ki azt mondja, értem a szót!

    hányféle formáját kell a nyelvnek levetni, elkoptatni, hogy
megérezzük szavaink finomba átnyúló fogókarjait
       az érintés
            átemelés
                elengedés
                    tarthatatlanságát

        VII.
Gondolod?
anya
    nyelvi kiszikkadás
nyit egy másik áradást
a kérdés fel nem merül
míg meg nem jelenik a hiány
        reményre állítom át,
        mi úgy kerül elő,
        mint nyelvi fogyatkozás
            párperces kín csak
            mely időm mértékét jelzi
            szavak érelmeszesedett mélységét
Mire elgondolom
el is múlik – ez is még remény –
meg is szűnik a szorítás
gombóc torokban
        tartó hálót nyit
melynek kristályszemei egymásra látnak
     és megtalálom zsebemben a mindent nyitni képes kulcsköteget,
mégsem használom, csak megyek szobáról
szobára,
    szülés vajúdásával,
    lélekbe kerülő fájdalomoldókkal,
hajnalodik a színtelen sötét,
    oldódik a kizárt tér
    a rövidre szabott idő,
mely menekülésre űz,
    űzne,
ha még én is ott lennék,
        de nem,
        de nem,
        de nem vagyok ott,
        nem is voltam benne
        soha

Szabolcsi Zsóka: Ima

Állj mellém, ha tévelyegnék,

hozz vissza, ha elrepülnék,

keress meg, ha majd eltűnnék,

emelj föl, ha lezuhannék.

Jónás Tamás Falfordulás

Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:

talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!

Gyűlnek és gyűlölnek.

Pilinszky János: Mégse

Hogy a faágak a télidőben

sokáig őrzik még a hóesést,

hogy végül, mint egy passióban

minden együtt van, ház meg erdő.

"A lemenő nap szálkamezejében"

hogy egyremegy, ki sétál, egy baka

vagy egy világszép félkegyelmű lány,

mindezt tudtam, és mégse volt elég.

Füst Milán: A nő dicsérete

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed.
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!