Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.

Owe Skoogström: A kezek

Simogatni foglak

két kezemmel

letörlöm fáradtságodat

nyugtalanságodat

letörlöm a félelmed

az álmatlanságodat

letörlöm aggódásod

bizonytalanságod felemellek a fényhez

és a meleghez

s leengedlek a palástfű

hűsébe

Dabi István ford.

Ivan Rastegorac: Én fénypáncélt hordok

Én fénypáncélt
hordok:
Elbűvölten előjövök
az idő
vízesése alól.

Fénypáncélt
öltök
s álmomban összetöröm.
Alattam száraz fű
ég,
és régi újságok
örök lánggá változnak.

Megbabonázva járok
és tapogatom a dolgokat.
Egybekapcsolom a távoli
s idegen dolgokat.
A fénypáncélon át
nem ismerem fel
az ütéseket.
Csak elviselem.

A teremtés csodái

A teremtés csodái

Szabó Lőrinc: Valami fájt

Hogy nemrég partra dobta
a vihar,
mennyit kínlódott ez a
pici hal!

Puha ringásból érdes
szögletek
közé zuhant, sors és vad
rémület

fogta fogóba, zord kő,
az alá
beszorult,-ott ficánkolt
még soká,

s ott fult meg az esőben
szomjasan:,
halott kis szája most is
tátva van.

A száj most már örökre
így marad,
kapuján ki-be hangyák
rajzanak,

boldogan,izgatottan
cipelik
haza a drága préda
részeit,

az Istenküldte, édes
uj vagyont-
holnap már csak pikkely lesz
itt, s a csont,

s az üres száj, mely sohse
mondja ki,
hogy hogy fájt neki nemrég
valami.

Filip Tamás: A hegy (zordonvers)

Villámok delejétől kékes arccal,
idegen álmok légszomj-ösvényein
botladoztunk fölfelé jövet.
A völgyben egy ütközet hangjai
zúgtak, s a levegő végig reszketett.
Rossz források fojtó páráit
lélegeztük, a hegy habzó s gonosz
váladéka tócsákba összeállt
és a széleken túlcsordulva
folyt a lábainknál.

Egyikünk elvétette a lépést,
egy másik utánanyúlt. Akik
maradtak, jobban vigyáztak aztán.
Csúszós és meredek volt az út.
Odafönn egy kőasztal állt,
körötte kőből zsámolyok.
Lerogytunk. Lihegtünk, mint
akik élnek, de homályt
nem tudtunk volna lehelni
a szánk elé tartott tükörre.

Felhők sodorták az eget,
s a baljóslatú, hatalmas
színtelenségbe villámok
faragtak képeket. És guruló
kövek robaját hallgattuk
mint a legszebb zenét, ami
az életben csak egyszer szól,
valahogy úgy, mintha ez volna
utolsó kívánságunk, s mi oktalanul
azt remélnénk, hogy sosem
kezdődik meg a kivégzés.

Nagy Gáspár: Visszatérés

Egyszer mindent az Ő szemével látunk

jót és rosszat

a tékozoltat és a tékozolhatatlant

gyönyörű fölöslegeinket

a kapkodás iramában

mégis végezetlenül

dolgaink erdejében

egy erősen fogadott

valahai akarás

csöndes halálát

a fák mohás oldalán

hogy lám

senki nem tapintott

nem horzsolt arcával

nem kért helyes útirányt

de mégis tudtuk merre

s miért múlik el a Nap

és az eső tompított ritmusára

merre kerekednek

jegyzőirkánkban

a betűk boldog könnycseppjei

amikor vége a loholásnak

vége a szökéseknek is

már előre megköszönjük

a biztos landolást:

megígért birtokunkra

a jó visszatérést

amen.

Illés András : Fecske és orgona

Talán még emlékszel,
nem is olyan rég,
egyedül bolyongtál egy elhagyott,
lidércek lakta templomban;
mialatt az oltárral
szembefordulva hátráltál,
véletlenül ráléptél a rissz-rossz,
porral lepett fújtatóra -:
torkom orgonasípjain akkor
megszólalt egy különös,
sohasem hallott hang:
a tenger felett elaléló fecske
utolsó hangja a csobbanás előtt.

Böröndi Lajos: Vágyakozás

Már ezer éve vártam rád,
vártalak már kilenc éve.
Nincs idő annak, aki téged szeret,
és nincsen válasz a miértre.

Tudtam, hogy egyszer jönni fogsz,
gyönyörű álmot álmodtam rólad.
Ezért a pillanatért éltem eddig
ezért a megérkezésért csak.

Most még itt állsz előttem,
de közelebb lépsz és
én kinyitom a szememet, hogy

ne csak a testemmel lássak.
Lassan fogadja be szépségedet,
most még csak a bokádat.

Cseh Károly: Fehér nap

Hatalmas volt a szerelem:

májusi szirom- s decemberfehér:

s mint egy végtelen hosszú nap,

melybe nászágy s ravatal belefér.

Kulcsár Ferenc: Variációk

I.

I.

Kezed. Kezem
Óceán. Öröm. Végzet.

Van úgy, hogy örökké nézlek.
Van úgy, hogy nézlek örökké

II.

Szemed. Szemem.
Égő angyal. Tengerek. Tiszta ág.
S a világ végi csöndben
a pusztaság.

III.

Mint a hold s az óceán
s a széttengerző Isten-magány,
szállunk szótlan a léten át,
ölelve életet, halált.

IV.

Vérzőn sétálsz és szárnyalón
a kedves könnyűségben,
istengyümölcse-édes,
istenvirága-szépem.

V.

Képtelenül közel
az örömhöz és a rémülethez.
Arcomon égő tenyered.
Ismeri Isten nevedet.

VI.

Kezed. Kezem.
Szemed. Szemem

Majd ami volt. Majd ami lesz.
Majd ami van.
Most és mindörökké.

Gál Sándor: havas etűdök

1

havazik
tágasan nyugodt bőséggel
ahogy egykoron
a valahai békeidőkben is
így tél közepén
van ebben a fehérségben
valami felemelő tisztaság
az a különös kegyelem
amely sietség nélkül takarja be
ezt a megroppant eltorzított
megvetemedett embercsinálta tájat
s varázsol belőle
ismét szépséget
tüll-ragyogást épít
csodálatos hó-hegyeket
kicsi himalájákat
csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal
amelyek felett áteveznek
fekete árnyakként a varjak
az összesereglett cinkék
sármányok s a stiglicek is
s ahogy az ember elindul
ebben a fehérségben
és kinyíltságban
szinte hallja a leszálló csendet
amelyet a hópihék hoznak a magasból
s kísérnek madárárnyak

2

a nádas mélyéről
kiröppen az alkonyat
meglebeg a tó iszapos medre felett
int a havazásnak
a felzizegő nádbugáknak
a megfeketedett örökéletű fűzfáknak
a hűséges idő-strázsáknak
aztán könnyeden fellibeg
a távoli horhasok akácfa-sötétjébe
növekszik a békesség
a csupasz nyárfákra felgallyazó
fenyőrigó-csapat szárnya alatt
alig hallhatón

3

bizony még mindig
az otthon végtelen terei
s benne a mindig-elérhető távolságok
a köszönés jó íze
a hozzánk hajló bölcsesség
s a szem rebbenése
a havas láthatárig
mert nem az a való
ami látható hanem amit
a fehérség-özön eltakar
s majd jön a szél is
a tetők felett
magányos suhogással
s végigsöpri a nyugvó világot
síkságok éleit
dombságok lankáit
s mire megfordul
kitisztul a most-ködlő magasság

4

hold-hideg éjszaka
az úton láthatatlanul ügetnek
szebb lovaim
kitágult orrlikukból
a meggyfák lehajló ágaira
s lesz minden dércsipkés
hajnal-időre
lám hányszor és hányszor
ismétlődik újra
ami bennünk egyszeri
és változatlan
nem emlék
hanem mindig jelen-idejű való
ott s idebent
akár a szívdobbanás
láthatóvá válik
a szépség

Sino Ortelli: Téli nap

Nincs áldottabb ennél a napnál

ami betör a völgyek közé

és fokozatosan kisebbedve ereszkedik

merőlegesen a tóra. 

Dabi István fordítása