Ojars Vacietis: Óvakodjatok

Óvakodjatok a kulcslyukaktól!

Ott kúszik be a hideg
és nagy viharban
a hó.

Ott leselkedik
a kíváncsiság gonosz szeme.

Ott lopakodik be kulcsotok rokona
a tolvajkulcs.

Nemcsak
a bátorságotokat
nyitja-zárja.

Ott lakik
a ti
hajthatatlanságotok
kapzsiságotok
zárkózottságotok
és magányotok.

Óvakodjatok a kulcslyukaktól!

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: A járdára ejtett szőlőszemben

 Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,
  de mindenfelé csak öregek ténferegtek,
lassan mozogtak a verőfényben,
         mint kukoricát morzsoló öklök.
Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.
Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem
     csak a te újra és újra kitavaszodó
        tested emlékeztet.
A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:
hátha meglátom benne édes mozgalmasságod
        utcai jelenetét,
az égbolttal összejátszó mosolyodat,
      körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

Csoóri Sándor: Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.

Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.

Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?

Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?

Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne

a végső életre megteremtenem.

Csoóri Sándor: Olyan semmicske, varázsos test

Ki jár az erdőn? Ki motoz?
Az előbb csak egy katicabogarat láttam.
Lassan araszolgatott nyugat felé
a megrozsdásodó fűben.
Olyan semmicske, varázsos test volt
        a szálegyenes gyertyánok alatt,
mint amilyen én voltam hatévesen,
otthon, a szérűben
a földet szúrkáló villámok között.
Mégis ahogy mozgott, mocorgált:
ment vele a fény,
mentek vele a felhők
s ment vele Isten is,
nagy októberi árnyként húzva mögötte
fájós lábát.

A páfrányok, a lapuk
mind lehasaltak előttük a földre –
én meg csak álltam ott magamban
az erdő huzatos, zöld kolostorában,
s nem tudtam, hogy az égbe
vagy a földbe kell-e mennem?

József Attila: Istenem, Csöndes estéli zsoltár

 József Attila: Istenem, elmondja Latinovits Zoltán - Csöndes estéli zsoltár - elmondja, Simon Péter

Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,

Istenem, én nagyon szeretlek.

Ha rikkancs volna mesterséged,

segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél, 

segítnék akkor is mindennél.

A lovaidat is szeretném

és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva

szántanék én is a nyomodba,

a szikre figyelnék, hogy ottan

a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

én zavarnám a fele varjat.

S bármi efféle volna munkád,

velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,

vacsora után melléd ülnék,

pipámat egy kicsit elkérnéd

s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Csöndes estéli zsoltár

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.

Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel.

Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám.

Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok.

De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én

is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.

Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.

Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.

Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.

Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.

Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Bella István: Köztem és köztem

1.

Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre nyár, ősz és tél vagyok.
Megkövült idő. Haláltalan világ.
Nem merek élni. Lélegezni sem.
Azt hiszem néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél, dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.

2.

Köztem és köztem ott áll a világ,
mint a tükör arcom és mása közt.
Ha rá mosolygok, ő rám: sírni ránt.
Örömet búra, bút örömre föst.
Telet játszom: hajamat behavaztam,
de velem szemben a tükörben tavasz van:
hó hullatja szirmát, vagy meggyfa-ág
Tejútja leng, az Androméda-füst
ködöl, görgeti fényét sár, virág.

3.

De jó is, hogy nem lehet ugyanaz
soha, ami magamagának látszik.
Hogy halandóban halhatatlan havaz,
hogy a mindenben esendő-én halálzik.
De ha majd szájam elé tesznek orvul,
s mosolyom dermedő jéggé csikordul,
mint gyermek, ha befagyott ablaküvegre áhít
ráírni egy szót, ródd sóhajomra azt
az egyet, Tükör, ami belülről átvilágít.

Rose Ausländer: Szerelem (VI)

Újra egymásra találunk majd

a tóban

te víz leszel

én lótuszvirág

Te hordozni fogsz engem

én meg inni téged

Egymáshoz tartozunk majd

mindenki szemében

Még a csillagok is

ámulni fognak:

ők ketten

visszataláltak

az álmukhoz

mely őket kiszemelte.

Benő Eszter fordítása

Rose Ausländer: Semmi sem marad

Napok jönnek és mennek
minden úgy marad ahogyan van

Semmi sem marad úgy ahogyan van
eltörik minden akár a porcelán

Arra törekszel
a cserépdarabokat
edénnyé illeszd össze
és sírva fakadsz
mert nem sikerül

Benő Eszter fordítása

Rose Ausländer: Nyelv

Tarts meg szolgádnak
ameddig csak élek
Benned akarok lélegezni

Szomjazom utánad
Iszlak téged, szót szó után
Forrásom, te

A dühödt csillogásod,
tél-szó

Orgona-finoman virágzol bennem,
tavasz-szó

Követlek
a szendergésbe is
Betűzgetem álmaid

Egymás minden szavát értjük
Szeretjük egymást

Árvay Zsófia fordítása

Rose Ausländer: Az idő

Az idő
barátom
és ellenségem

Édes gyümölcsét eszem
keserű ürmét iszom

Minden egyes óra
ámulatom
órája

Benő Eszter fordítása

Rose Ausländer: Könnyek

Eloltják a tüzet
amely benned perzsel

A riadt pillanat
parancsára
gördülnek szemedből
az arc ösvényein

Senki sem tarthatja fel őket

Nem kérnek tőled
engedélyt

Belső tengered
megbízható sós cseppjei

Benő Eszter fordítása

Rose Ausländer: Ki

Ki emlékszik majd rám
ha elmegyek

A verebek sem
akiket etetek
a jegenyék sem
az ablakom előtt
sem a zöld szomszédom
az Északi park

A barátaim
talán egy órácskáig szomorúak lesznek
majd elfelejtenek

megpihenek
a föld testében
mely átalakít engem
és elfeled

Benő Eszter fordítása

Számomra ismeretlen szerző

"Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja." (Máté 16:25)

Mai Igénket remekül magyarázza az alábbi történet:

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra. Elindult felfelé.

Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, amíg besötétedett. Sűrű éjszaka borult a hegytetőre. Körülvette a feketeség, a Holdat felhők takarták el, semmi sem látszott.

Ahogy így mászott felfelé, már csak pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és zuhanni kezdett. Csak fekete pontokat látott maga körül, és érezte az erőt, ami kegyetlenül húzta lefelé.

Ezekben a félelmetes percekben életének minden jó és rossz pillanata lejátszódott a szeme előtt. Érezte, hogy milyen közel van a halálhoz. Egyszer csak erős rántást érzett, elakadt a kötél és megállt a zuhanásban. A kötél fájón hasított a tenyerébe. A teste a levegőben lógott, csak a kötél tartotta.

Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani: - Istenem segíts!

Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
- Mit akarsz, hogy mit tegyek?
- Ments meg, Istenem!
- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
- Persze, hogy hiszem!
- Akkor vágd el a kötelet, amivel meg vagy kötve...

Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy mégis teljes erejével kapaszkodik a kötelébe és megvárja a reggelt.

A mentőcsapat mesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste a kötélen lógott, amihez oly görcsösen ragaszkodott. Csak két méterre volt a földtől...

*
Isten nem azért mond valamit, hogy értelmeddel mérlegeld, hanem azért, hogy engedelmeskedj Neki.

Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha

A felnőttek

furcsák néha.

Azt hiszik,

elég összeterelni

két „alkalmas korú” gyereket,

és a két gyerek

automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni

papát

találomra egy "alkalmas korú"

bácsival

és megnézni, összehaverkodnak-e

 - biztosan nem akarna

engem se többé összeterelni

Ulla-Gullával például.

Sokkal szívesebben játszom

Lill-Pärával,

pedig Lill-Pära kis tökmag,

de ugyanazt szereti

és ugyanazt utálja, mint én

 - Ulla-Gullát például.

Fordította Tótfalusi István

Luuk Gruwez: Együvé tartozók

biztos létezik valahol az elveszett dolgok világa,
ahol egy hanyagul ottfelejtett kesztyű
kikezd egy vén újsággal,
sállal, zsebkendővel vagy fésűvel.

a kesztyűnek nem hiányzik már a kéz,
a zsebkendőnek nincs szüksége könnyre,
sőt, a sál sem vágyja többé
gyereklányok és anyák melegét.

- minden összetartozik, ami elveszett.
De a senkinek sem kellő gyöngédség,
szűnni nem akaró borzongás,
az első nedves éjszaka, a legbutuskább kedves,

egy meghalt gyermekjátékai...
És úgy teszel, mintha feledni tudnál mindent,
pedig oly elveszetten, ahogy csak ember állhat,
a világmindenségben egyedül kell lenned.

Daróczi Anikó fordítása