2016. szeptember 8., csütörtök

Zelk Zoltán: Úgy szeretlek




Úgy szeretlek, mint egy verset
s e vers legyen dícséreted,
szemed színéből szeretnék szőni
e dícsérethez rímeket.

Mint drága, régi mesterek
tűnődését hűs verssorok,
úgy zárja ékszerként magába
e vers tűnődő mosolyod.

Szertehullnának szavaim,
de összefogja két kezed:
Te vagy a forma és a ritmus
s Te vagy a szín, a képzelet....

Mellettem állsz, s mégis, mintha
messze lennél: rád gondolok.
Formállak magamban, mint egy verset
s dúdollak, mint egy dallamot.

Zelk Zoltán: [Fohász]




Taníts meg élni, gyászolni, remélni,
taníts szépen meghalni, istenem.

Zelk Zoltán: [Csak te…]




 Csak Te kellesz már és olyan barátság,
melyért a szív az egyetlenegy váltság.
Szúrágta fa is hajt ágat még,
megtermi rügyét, virágát, gyümölcsét.


Zelk Zoltán: Perc









Megáll az első őszi perc,
benéz az ablakon,
valamit mondani akar,
valami messzi, mély
üzenetet hozott,
de lökik tovább s eltapossák
útjuk tudó, tülekvő társai!

Zelk Zoltán: [A semmi? A sivatag?]










Nem az a baj ha lassuan
ha másfélóra míg a hídon átérsz,
ha meg-megállsz s bámulod a vizet,
hiszen amíg élsz, addig mindíg ráérsz,
ráérsz ha csak egy perced van is hátra –
de az hogy úgy nézel már a világra
vízre, felhőre, arcokra és fákra
hogy semmi közös velük, hogy unod,
hogy ami kívül, benned rég halott,
nem magányos vagy, de érdektelen
hogy semmi se szép, semmi se öröm
hogy közönyöd nem emberi közöny
nem is állati, nem is a növényé
hogy a Semmi? hogy a Sivatag?
Magad gyászolod. Ezért nincs már
semmire szavad.


Zelk Zoltán: [Ha végül…]



– S ha végül egyedül maradsz?
– Egyedül maradok.
Akkor se társtalanabb, mint
az egymáshoz kötött rabok.

– De mégis, hogyan képzeled?
– Sehogy. Csak úgy. Meg és.
S egy tacskó árnya a falon.
És gyertyasercegés…

Zelk Zoltán: Kérdező









Eléd térülne minden út,
minden kaptató, minden ösvény,
minden meredély, minden szurdok
miket bejártál valaha,
s vállát feszítve a jövőnek
hátrálva hívogatna
az álarcos remény:
tudnál-e nemet mondva
befordulni a falnak
vagy az igen, a mégis,
a mégegyszer, az újra
te halálfélelemmel sújtott,
te tört ágba kapaszkodó?!


Zelk Zoltán: Iszonyú ütés




 Ki közel a halálhoz,
úgy jó neki, ha egymagában –
Nem a végső zuhanás iszonyú,
az iszonyú ütés az iszonyú,
amit halálunkkal a Kedves
arcára, szívére.


Zelk Zoltán: [Kimondatlan szó]

A Sirály című kötet összeállításakor

Ami bele nem fér tíz sorba,
ami egy kurta versszakaszba,
ami egy ki nem mondott szóba,
aminek visszhangja nem dördül
a lebontott házfalakon –
– – – – – –
Ha nincs olyan, de egyetlen szavad
melytől a mindenség kicsordul,
ha két szó kell szájadnak, már fecsegsz
hát hagyd abba, s hallgasd miként rezegnek
két kimondatlan szó között
a némaság sürgönyhuzalai –
– – – – – –
Tizenegyezer és néhány száz sorral
azzal sem annyit, mint egyetlen szóval,
ha azt a szót ki tudnád mondani –


2016. szeptember 6., kedd

Oláh András: hogy magadba zárj












a levelek is visszafelé hulltak azon az éjjelen
beleolvadtunk az erdő szövetébe
cipőm orrát bámultam félszegen
a bugyrot ahová Isten száműzött
karjaid rejtekében vacogtam – hagyva
hogy az esőcseppek végigfolyjanak szerelmünkön
hogy benned lassan átmelegedjek
s hogy magadba zárj – mint gyűrűiket a fák


Fodor Ákos: Por, idő

az idő elkedvetlenít és cselekvésre ingerel,
mint a gyönyörű tárgyakon minduntalan megülő
por – és habár az egész végtére is reménytelen;
ragyogásukért mégis érdemes, igen, érdemes újra és újra és újra
letörölgetni a dolgokról a port, a por-időt

Jókai Anna: A készülődő imája

Ne csak velem, de általam történjen;
az aktív meghalás erejét kérem.
Nem eutanázia; nem ön-gyilok:
értem küldött, felismert angyalok.


2016. augusztus 30., kedd

Sebestény-Jáger Orsolya: Virradat

Fűzfákon át sír a szél,
megannyi emlék-ablakot nyitott.
Göcsörtös évek erezetén
buknak át korhadt csónakok.

Lucskos ez az est.
Még nem adtam át Neked.
Kóbor kutyát játszik a múlt,
hogy énem belülről eméssze meg.

Jó lenne megnyugodni már, magamba kuporodva,
csak csobbanna át az éj e vénséges habokba,
csak hallanám hangod: „Ne félj” -
 mert a mindenségnek hangja van.
Őt hallom átlényegülve,
 s hallottam egykor – még alaktalan.

Már fölfelé nyújtózom, mint szél tépte fűzfa ágak,
így nyúlnék mohón és fogvacogva
e védtelen éjben utánad.

Virrad már. Távlatokat áttörve érkezel.
A hullámok mind elsimulnak békéd fényeivel

s míg sírok, mint egy gyermek,
Te engeded megint
látni a mindenségen át a Mennybolt színeit.



2016. augusztus 29., hétfő

Jász Attila: (el)

Amikor annyira kellett volna,
hogy itt legyél és szeress, és
amikor olyan nehéz velem,
fogd a kezem, simogasd fáradt
fakéreghomlokom, amikor nagyon
fel vagyok indulva, hogy

ez nem mehet így tovább, pedig
belehalnék, ha csak egy percig
is lélegzésed gondolata nélkül
kellene élnem, de ím, itt a perc,
épp előttem múlik, és távozik,
nélküled is, veled együtt, el.

Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd
















S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!