Zágorec-Csuka Judit: Távozáskor

Távozáskor feketébe öltöznek
a fáid, elnémul a hangod,
lebénul a kezed, megdermed
a lábad, már nem integetsz,
nem nézel vissza, becsukod
a szemed, becsukod az ajtód,
gyilkos lesz a szó, gyilkos lesz
a tekinteted, meghalsz e
percben.

Újra kellene kezdeni mindent
a születéstől a halálig, hogy
isteni és emberi legyél.
Újra kellene élni a szerelmeket,
kiásni az elásott kincseket
szemedben, forrón homlokon
csókolni, hogy isteni legyél
és emberi.

Újra kellene kezdeni mindent,
a gyermekek mosolyát,
újjáalkotni a forrást, amely
vizet fakaszt, megváltásra,
keresztségre, hogy isteni
és emberi legyél tövises
koronáddal.

Weöres Sándor: A macska

Weöres Sándor: A macska


 Sima selymű a szőröm, karcsú a testem és fogaim hófehérek,
ezért kegyel a legmagasabb úr, dél piros papja, kilenc mély bók a nevének.

Hálótermében, nagy vánkoson alszom, selyemszőröm szétsimul a selymen,
hátamat álom púposítja, rózsaszín orrom a földre ernyed és nincs ki ilyenkor zavarni merjen.

Dél-papja zsarátnok-színű ruhát hord, a bojtok a földig érnek,
de meztelen volt, hogy ölébe vett, kilenc mély bók a nevének.

Ölébe vett, szívére szorított, zümmögött két zárt ajka között,
mint a folyó, ha kiszökött a zöld ínyű hegység fogsora közül és sások ezrébe öltözött.

Ott tipródtam az ölében én, nyolc karmom a húsába mélyedt,
dél-papja combján kiserkedt a vér, kilenc mély bók a nevének.

Olyan kegyes volt és a vérét testes kehelyben fogta föl és megkínált a kehellyel,
de én csak tipródtam és mosakodtam, mivel már jóllaktam az este kaláccsal és elefántcsont-színű tejjel.

Ő dúdolt, halkan zümmögött, két zárt ajkán rezgett az ének,
sós könnye a számra hullott, földoromboltam dél-papja ölén, kilenc mély bók a nevének.

Most vánkosomon fekszem, körülöttem mindenféle tálak,
rajtuk mécsesek égnek, háromlábú vékony állványokon állnak.

De két csukott szemhéjam alatt, mint a fehér bél a töretlen dióban, ragyogóbb mécsesek égnek,
dél-papja értük és helyettük alszik, az arca lisztes, a homloka kő, kilenc mély bók a nevének.

Bende Tamás: valami visszavonhatatlan

2.

az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel
magad elé, szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet
nézed, hosszú percekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen
megértesz valamit, komoly vagy, és talán szomorú is, mert
olyasvalamit értesz meg, amit már rég meg kellett volna, és
észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba kap, pedig a
tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból
csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan
tudni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat,
oda talán, ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed
mintha lehunyva, pedig csak lefelé nézel, lefelé, abba a
repedésbe nézel, abba a szakadékba, és bizonyosan engem
nézel, mert most érted csak meg, apró darabjaim milyen
régóta is fekszenek már ott.

Csoóri Sándor: Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,
mintha tulipánok
jártak volna itt gyászolni téged.
Tudom, tudom: jobban szeretted őket,
mint a nagyzoló liliomot
vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt
világot látni, lakni idegen városokban,
hol nem kell lesütött arccal járnod
szobrok és templomok körül
és száz méter magas kőkeresztek
állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,
féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,
féltél a tengertől is,
amely Kanada partjainál úgy nézett rád,
mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én
mindennapi életem kellett:
ugráló, bolond szavaim
a hóval elfüggönyzött Alagútban,
a szobám, az ágyam, ahol szemedből
minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem
osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,
sem a gazdátlanul maradt
szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.
Hisz szörnyű merényletek
központja vagyok évek óta:
szétvert csomópont, rom romok fölött,
vádló törmelékhegy és véres forgács.
De tulipánjaid még így is
eljönnek újra hozzám,
minden májusban szegényen s irgalmasan.

Csoóri Sándor: Önéletrajz, harminchét sorban

       1930. február 3-án születtem a Székesfehérvár melletti Zámolyon. Egy fogcsikorgásos, kemény tél és hasonlóan zord gazdasági válság közepébe. Szüleim szegényparasztok voltak és protestánsok. Gazdaságilag megnyomorítottak, hitükben s meggyőződésükben azonban nyakasak.

       Tizenkét éves koromig boldog kis barbár voltam. Szabadon növő, természeti lény. A világról jobbára csak paraszti képzeteim voltak. A nyarat például még ma sem tudom elképzelni szalmapattogás nélkül, poros akácfák és bóbiskoló tyúkok nélkül. Megesett velem később is – épp a Mexikói-öböl partján állva –, hogy a magasba csapó tengerhabokban seregélycsordát hallottam visongani.

       Felnőtté a második világháború avatott, szinte egyik napról a másikra. Felnőtté? Hadd mondjam inkább keserű szájjal, hogy „modernné”, hogy „egyetemessé”. Az ökrök harmonikázó bordája mellől egyenesen a sztálinorgonák közelébe jutottam. Az idillből a katasztrófák örvényébe. A falum 1944 decemberétől 1945 kora tavaszáig tizenhétszer cserélt gazdát.

       A front elvonulása után két hétig embereket és három hétig elhullott állatokat temettünk. Utána pedig lövészárkokat és föld alatti bunkereket egész évben. Legutoljára a boszniai háború idézte föl nekem a testközeli emlékeket.

       Első írásaimat a megdöbbenés és a fölháborodás szülte. Ahogy visszaemlékszem rájuk, több volt bennük az erkölcsi, mint az esztétikai érték. Időnként még ma is e kettőnek a fojtott küzdelme figyelhető meg verseimben s prózába ojtott, lírai szövegeimben.

       Iskolai végzettségem: gimnáziumi érettségi a nagymúltú Pápai Református Kollégiumban, utána háromnegyedéves szédelgés az Egyetemi Orosz Intézetben. Aztán pedig szökés mindenféle dogmatizmus és erősen irányított pedagógia elől.

       Rövidre fogva a szót: autodidakta, azaz: önképző értelmiségi vagyok.

       Eddig huszonhét könyvem jelent meg, verses és prózai kötetek vegyesen. Ezenkívül még hat nagy játékfilm forgatókönyvét is megemlíthetem, amelyet Kósa Ferenccel és Sára Sándorral írtunk közösen. Köztük a Cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett Tízezer napot, aztán a Földobott követ, a Hószakadást, a Nincs időt, a 80 huszárt, a Tüske a köröm alatt címűt. Idesorolhatom Sára Sándor ötrészes dokumentumfilmjét: a doni katasztrófáról készült Pergőtüzet is, amelynek megszületéséhez volt némi közöm.

      A sokféle műfaj kezdettől fogva egy gond irányába sodor. Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban. Mert hiába történnének akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek minket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.


Budapest, 1997. szeptember 16.        
                                                                                                   Csoóri Sándor

Csoóri Sándor: Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,
birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül
s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

 Csended betakar.

Gyönyörűség halk dala

pendül az éjben.

Bende Tamás: nyílik a szem

és kissé homályosan látsz
az álom kristályai összekaristolták a könny-
csatornát kézfejeden örökkön száraz a bőr
nehéz fehér krémekkel kenni felesleges

minduntalan megsebeznek az ébredések
a nagypárnát reggelente magad mellett
találod szorítottad biztosan mintha test lenne
test ami legalábbis elbírja az ölelést
test ami elbír egy másik testet

Szabolcsi Erzsébet: Őszidő

 Langyos fuvallat: 

virágszirmok indulnak 

világot látni.

Alvó réteket 

ködlepel burkol csendbe, 

engem a bánat...

Ködbe bújt a hegy, 

aranysárga fákat rejt 

felhőtakaró.

Csoóri Sándor: Barbár őszi vers

Szabó Lőrinc halálára

I.

Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.

Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.

Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

II.

Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.

Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.

Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.

III.

Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.

Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.

S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.

Boda Magdolna: (termeken át)

Csak az látszott hogy
egyedül keringőzik a
fekete-fehér kockakövön
termeken át
forgott és forgott
a fehér csipkefüggönyök
szétrebbentek az ablakon
kezében rózsaszínű rózsa
volt fehér szalaggal
lobogott a haja is
                                   
és szoknyája tüllje
is rózsaszínűen repült
mindenki azt hitte
boldog hiszen
táncol pedig odabenn
gyászzene szólt.

Petőcz András: Zárójelvers op. 91.

((           Lehetne ima. Ahogy megállok egy oltár előtt, szinte titokban.
              Takard le jól, mit elkövettél, mondom magamban, szinte csak
              befelé suttogom, bűnöd nélküled is, mindenképpen megél,
4            mintegy saját jogon. Túlnő rajtad mindaz, amit tettél: működik
              minden, helyetted is. Takard le jól, ha van mivel letakarnod.
              Az utcában fegyveresek készülődnek valamiféle háborúra.
              Biztosan előjön mindaz, mit elkövettél. Mintegy előbújik.
8            A harcok, lelkesültségek idővel megszomorodnak: hálát adhatsz
              annak, akinek hálát adhatsz, hogy nem szárad lelkeden semmi
              visszavonhatatlan. Megtartottam a parancsolataidat, Uram,
11          nem tettem semmit, amit ne vállalhatnék,
              mondom magamban, szinte csak befelé
              suttogom: a szorongásom suttog kifelé,
14          önmagamból. És előjön a mélyből sok-sok különös lény ---  ))

Sebestény-Jáger Orsolya: A lábmosás

(Jn 13,1-20)

Földre kuporodott az est,
az árnyak a pőre porban poroszkáltak.
A mosdótálat kezedbe vetted és középre tetted.

Mint csata előtti csendben,
ültünk körülötted, mind a tizenketten.
Csak vágyaink szálltak szótalanul.

Ó nem lehet, nem lehet az,
hogy Te hajolj hozzánk a porba,
szolgai módra, mint az öröklét egyszeri vándora rég,
hisz az örök Ég mécsese most is csak Veled ég.

Ó nem lehet, hogy lábamat Te mossad meg, s nem pedig én a Tiéd.
Vagy kend meg fejem is olajjal, hát elfogadom −
mert Tiéd az ország, a dicsőség, és tudom - a hatalom.

*

Hát hadd hulljunk Előtted térdre Uram,
ha talpunkat éri kezed, az áldott.
Lényed titkait pergeti a szél,
az egyszeri vándor, az örök zarándok.

Lucian Blaga: A vers

A villám sem él sokáig

fényében magányosan,

csupán addig, míg elérhet

felhőtől az első fáig,

mellyel egyesülni vágyik.

A vers maga is olyan.

Fényében magányosan

addig él, ameddig élhet,

felhőtől elér a fáig,

indul tőlem, s meglel téged.

Lengyel Ferenc fordítása

Somkuti Gabriella: Reggeltől - estig

Reggel az ember felépíti a személyt,
akit estig vállalnia kell,
álmait agyából kimossa,
didergő testére divatot húz,
előveszi közhelyeit,
hogy semmi ne érje váratlanul,
önmagát otthon hagyja -
azután elindul,
felszáll egy villamosra
és nem érkezik meg sehova.