Lucian Blaga: Fölirat

Az utak, melyeket nem járunk,
az utak, melyek bennünk maradnak,
azok is vezetnek, számolatlanul, valahová.
A szavak, melyeket nem ejtünk ki,
a szavak, melyek bennünk maradnak,
azok is föltárják lényünket, maradéktalan.
A csaták, melyeket nem vívunk meg,
a csaták, melyek bennünk maradnak,
azok is bővítik bennünk titkon a hazát.
A magvak, amelyeket nem vetünk el,
a magvak, melyek bennünk maradnak,
azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet.
A halál, melybe nem halunk bele,
a halál, mely bennünk marad,
az is mélyíti bennünk a hallgatást.
És mindenütt, mindenbe
gyökeret ereszt a vers.

Lengyel Ferenc fordítása

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Ágai Ágnes: Az asszony

Az asszony tartotta a házat:
pucolt a krumplit,
lötykölte a tányért,
iskolába zargatta a gyerekeket,
szívatta a port,
teregette a fehérneműt.
A hivatalban félfogadáskor
feleket fogadott.
Otthon megkérdezte,
mi volt az iskolában.
Semmi, mondták.
Lecke? Oké, felelték.
Este hajat mosott,
és a férfira nézett.
Az a neten szörfözött,
később lehuppant az ágyra.
Eltesszük magunkat
holnapra?, kérdezte.
Eltették.

Ágai Ágnes: A férfi

Belefeketedett az éjszakába,
és nézte a szögekkel kivert mennyboltozatot,
a dús csillogást, a nagy árampazarlást.
Kikapcsolta a tévét - legalább az ne fogyasszon.
Ránézett a hitvesi ágyon paplanba csomagolt testre,
a szusszanás és horkanás ütemét figyelte.
Aztán leült a net mellé, csúsztatta az egeret,
kereste a holnap várhatóságát
és a tegnap elhasznált híreit.
Végül zenét hallgatott, erről eszébe jutott
egy régi emlék, Istenem, hol van az már!
Kibámult az ablakon: lám felkapaszkodott a hajnal,
nyújtózkodtak a fák, megcsikordult a reggel.
Ideje volna elaludni.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 104

Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem
        fokszikutyáddal.

Hosszu kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban
        s futsz pityeregve.

Én kinálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel
        zord gyülölettel.

Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt hogy többé már sohasem verekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már
        nagy baba lettél.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 43

Felebarátom mondd, voltál-e már úgy,
hogy a csukott könyv előtted feküdt,
titkok leltára, szépség ábécéje,
de nem nyithattad ki elolvasásra,
mert rajta szunnyadt egy macskakölyök
és sajnáltad az álmát megzavarni?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 68

Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?
Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.
Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,
ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
minek is bántottalak?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 92

Ágnes, kit nem ismerek,
ma veled beszélgetek.
Oly jó ha beszélhetünk
azzal kit nem ismerünk.
Ki messzi és idegen:
ragyog mint fény a vizen;
s ki az úton szembejött:
egy csak a többi között.

Ha szállt a katóbogár,
nevén becézted-e már?
míg sárgán sütött a nyár,
szép szóval hívtad-e már?
Úgy becézlek én ma, ládd,
mint a pettyes katicát:
legjobban beszélgetünk
azzal kit nem ismerünk.

Távoli kisasszonyom,
fönn ülsz egy szép csillagon,
lábadat lelógatod,
dalomat meghallgatod.
Ágneska, zokon ne vedd,
bocsásd meg énekemet:
ládd, a katóbogarak
mindent megbocsátanak.

Petőcz András: Zárójelvers op. 60.

((          Kimenni a partra, nézni a vizet, a tenger
            hullámzását, nagyokat lélegezni, és közben
            fohászkodni a Legnagyobbhoz: add, Uram,
4          hogy mindig így legyen, örökkön-örökké,
            add, hogy legyen bennem erő nézni a vizet,
            legyen bátorság bennem, idő, legyen bennem
            elég akarat; add, hogy bennem minden így
8          maradjon, és mindazonáltal: legyen meg a Te
            akaratod. Állok itt, a tenger végtelen partján,
            egyedül, nem félek, nincs bennem rettegés,
11        megnyugvás van bennem, végtelen ellazulás,
            és csend,
            ezt a csendet
14        soha nem feledhetem: csak felejtés ne legyen soha.  ))

Bródy János: Mit tehetnék érted

Dalszöveg

Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok,
És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázsköpenyem
Hogy holnapra már máshol leszünk, sajnos, nem ígérhetem.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Mit tehetnék, áruld el nekem.

Hát mit tehetnék, áruld el nekem.

*

Bródy János - Mit tehetnék érted

Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Bende Tamás: A ház

Északon, a szárazföld szélén egészen másmilyenek a házak.

Összekapaszkodó, lombtalan fák között találok rá erre az egyre.
Ha lesz házam, ilyet szeretnék, piros tetővel
és fehér ablakkeretekkel, amik alkonyatkor szinte világítanak.

Biztosan itt fogok élni, ahol csupa kékség vesz körül,
ahol olyan kék a tenger és az ég, mint a kabátod,
ami évekre nálam maradt.

Bizonyára ebben a kékségben fogok élni,
és egy pontosan ilyen házban ébredek majd reggelente,
mosollyal és szorítással.

Úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes,
mert megoldódunk addigra, meglásd.

Amikor egy este kinyúlt, kötött pulóverben a teraszon állunk,
figyeljük a tengerzúgást, beleszagolunk a sós levegőbe,
és vállamra hajtod a fejed, akkor, pontosan akkor,
végleg megnyugszunk egymásban.

Bella István: Paralellák

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
a derekadon
összekulcsolom.

Petőcz András: Zárójelvers op. 51.

((          Amiként kezdtem, mindvégig azt csinálom,
            fölsóhajt csendesen, föl-föl az égig a fohászom,
            miként a bárány, ha elsikoltja magát,
4          félénken teszi, nehogy zavarjon bárkit is,
            miként a bárány, ha elkiáltja magát:
            --- csendes vizekhez terelgetsz engem,
            zöldellő réteken nyugtatgatsz engem,
8          nem, nem, nem menekülök előled, Uram,
            ebben a nagy-nagy némaságban nem futok előled,
            nem futok előled ebben a zavarodottságban ---,
11        igen, Uram, amiként kezdtem, végig azt csinálom,
            hajnali ragyogásban,
            kései alkonyatban,
14        újból és újból Veled --- és magamra maradtan.  ))

Vas István: Jelek a porban

S a farizeusok, a vének,
Az irástudók, hivatalnokok
Egy asszonyt elébe vívének,
Ki paráznaságban találtatott.

S középre állíták s kegyetlen
Így szóltak: „Mester! Ezt a nőt
Találtuk a cselekedetben!
Bujálkodott szemünk előtt.

S törvényben parancsolta Mózes,
Hogy az ilyenek
Kővel agyonveressenek.
De, Mester! Mit mondasz te? Jó lesz?"

S ő értette: kérdőre vonták,
Hogy vádolják vagy ő is öljön.
Fáradt volt már, aláhajolt hát
S újjával ír vala a földön.

S válaszolt fölegyenesedvén:
„Aki bűn nélkül való köztetek,
Az vessen őrá először követ.
S kezdjétek hát, ha ez a törvény."

S viszontag lehajol vala
S megint jeleket ír a porba.
Nem hallotta a véneket meg a
Fiatalokat elhúzódni sorba.

Csak csönd. Jeleket ír és jeleket ront.
Mire fölegyenesedett,
Szétnézett és nem látott egyebet,
Egyedül a parázna asszonyt.

És szólt: „Hol vannak az irástudók
S a farizeusok, kik elítéltek?
Asszony, nem maradt vádolód?
Senki nem kárhoztat-e téged?"

„Nem, senki, uram, senki sem!"
S ő szólt: „Nem kárhoztatlak én sem.
Többé ne vétkezzél. No, menj!"
És egyedül maradt a téren.