Somlyó Zoltán: Karácsonyi vándor

Karácsony éjjelén a vándor
az országúti hóba megáll.
S bekopog a legelső ajtón,
amit az útszélen talál.

Egy szót se szól. Csak némán átmegy
az udvaron, mint a jó cseléd,
S a sötét, meleg istállóba
halkan, lábujjhegyen belép.

Ottbenn a mécses pisla lángja
a széltül egyet bólogat.
A vándor megy s megsimogatja
a szelíd, csöndes barmokat.

Aztán a jászolba meríti
hideg kezét – és hirtelen
valami fény villódzik
onnan a hideg téli éjjelen…

Kívülről, mintha angyaloknak
égi zenéje szállana.
S jobbról, mintha egy fehérleplű
bánatos Asszony állana…

A vándor letérdel az almon,
a gazda korty bort ád neki.
És aztán csöndben, mint ahogy jött,
békén utjára engedi…

Cseri Kámán: Hogyan ünnepeljük a karácsonyt

Alapige:Ézs 30,15-16

"Így szól az Úr: Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna; csöndességben és reménységben erősségtek lett volna; de ti nem akartátok, hanem ezt mondtátok: Nem, hanem lóra ülve vágtatunk, ezért majd vágtatnotok kell; és gyors paripán elhajtunk; ezért gyorsak lesznek üldözőitek."

Annyira eltorzult a karácsonyra való készülődésünk, és oly sok aggasztó megjegyzést lehet hallani mostanában, hogy engedjétek meg, hogy a mai napra szüneteltessük a Jézus Krisztusról szóló sorozatot, és arról hadd legyen ma szó Isten igéjének a világosságánál, hogy mi volt eredetileg a karácsonyi ünneplés célja, mivé lett ez, és hogyan lehetne mégis Isten akarata szerint ünnepelnünk.

1. Mi volt eredetileg?

Karácsony az Úr Jézus emberré lételének az ünnepe. Még a neve is erre utal. A latin carnatio szó azt jelenti: megtestesülés. Amikor az ige testté lett. Amikor Jézus személyében a mindenható Isten eljött közénk, hogy kiemeljen minket abból a lelki és erkölcsi mélységből, ahova Ő nélküle zuhantunk.

Karácsony az Isten irántunk való szeretetének az ünnepe, mert Isten utánunk jött, akik otthagytuk Őt, hogy segítsen rajtunk. És Jézus Krisztus az Ő szolgáló életével, kínhalálával és feltámadásával visszaszerezte nekünk mindazt, amit az Isten elleni lázadásunk során elvesztettünk. Megtanít újra élni. Életet, értelmes, tartalmas, teljes, örök életet kínál a benne hívőknek. Erre emlékezünk mi minden karácsonykor.

Tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, hogy melyik napon emlékezünk erre, a fontos, hogy ilyenkor az Isten nagy tetteit frissítsük fel magunkban, és tudjuk Őt magasztalni azért, amit értünk tett. Erre való a karácsony.

Az Ószövetségben is voltak már ünnepek amiket Isten rendelt el, és mindegyik ilyen ünnepnek az volt a tartalma és célja, hogy az ember, aki kénytelen hajszolni magát, hogy megéljen, meg sokszor feleslegesen is hajtja magát és másokat, megálljon néha, mint ahogy a hét napjából egy napot erre rendelt Isten. Álljon Istene elé, és Isten világosságánál ismerje meg önmagát jobban, világosabban lássa feladatait, lehetőségeit, de legfőképpen nézzen fölfelé, az, aki egész héten át, vagy az ünnepek közti időben lefelé kénytelen nézni, meg jobbra-balra kacsingat, nézzen Istenére, aki szól hozzá, értse meg Isten szavát, így tud majd minek engedelmeskedni, és Istent és az Ő nagy tetteit csodálva, magasztalja Istent.

Ha pedig ezt egyszerre többen teszik a hívek gyülekezetében, akkor felerősödik ez az élmény, hogy Isten ma is cselekszik és szeret minket, és együtt tudják dicsőíteni Istent.

Ebben az Isten előtti megállásban, a vele való találkozásban, ami az ünnepek célja, felfrissül test és lélek, megtisztul és meggazdagodik az ember, s átéli a többiekkel való közösséget. Minden ünnepben függőleges, vertikális erőáramlás történik. Nemcsak horizontális, hogy megajándékozzuk egymást, meg degeszre tömjük a hasunkat. Nem ez az ünnepnek a célja, hanem az, hogy figyelek az én Istenemre. Ő szól hozzánk, mi válaszolunk neki. Létrejön, elmélyül, felfrissül a vele való párbeszéd, és ez azután kihat a horizontális, vízszintes kapcsolatainkra és tevékenységünkre is.

Ez volt tehát karácsony eredeti célja.

2. És mivé lett?

Az utóbbi napokban többször hallottam ezt a kifejezést: karácsonyi őrület. Sokak számára nyűg, teher az ünnep, karácsony különösen is. Miért? Mert egyfajta kényszer alá nyomja az embereket. Vásárolni kell, mert várják, elvárják, mert viszonozni kell. Mert ki kell számítani, ő mit adott tavaly, én ne adjak kevesebbet az idén. Jaj, ki ne felejtsünk senkit, mert a gyerekek azután miről számolnak be egymásnak, és ők meg tudják bántani egymást ezzel.

Erre rájátszik a kereskedelem és a reklám.

A háziasszonyokra rászakad az egész rokonság, meg az egész lakás mindenestül: takarítás, bevásárlás sokszor erőn és a szükségen felül, úgy, hogy utólag ez súlyos gondokat okoz. Sütés, főzés. Sokszor magukra is hagyjuk őket, sőt még sürgetjük és követelőzünk.

Félnek sokan az ünneptől. Teljesen kimerülve érkeznek meg az ünnep küszöbére. Ünnepelni tulajdonképpen sokan nem is tudnak, és alig várják, hogy túl legyenek rajta.

Több gyerek elmondta, hogy azért fél az ünneptől, mert olyankor még több a veszekedés, mint máskor. Olyankor még több az italozás és annak a szomorú következménye a családokban.

A nagy családban azért van szorongás, mert lehetetlen teljesíteni az igényeket. Aki egyedül él, azért fél tőle, mert az ünnepben még inkább rászakad a magányossága és a reménytelensége.

Hogy hová torzult az eredeti célja és tartalma, azt jól mutatja ez az egyszerű jelenség: eredetileg (amikor egy német hívő család elkezdte), karácsonykor csak egy kis fenyőgallyat vittek a lakásba, nemcsak a kellemes illata miatt, hanem azért, mert annak az örökzöld volta arra emlékeztette őket, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz. S mi lett ebből? Ma már egész erdőket vágnak ki, és az élő fából, ami kincs lehetne, egy-két hét múlva szemét lesz, amit az utcán görget a szél. Ide torzult az eredeti jelentése és jelentősége az egész ünnepnek is.

Az Isten nagy ajándékára, Jézus Krisztusra emlékeztettek azok az apró, kicsi figyelmességek, amikkel megajándékozták egymást az emberek, és hova fajult, torzult ez ma. Nem csoda, ha még ilyet is hallottam: utálom az ünnepet. Mert, ha ünnepen ezt értjük, amit eddig felszínesen és vázlatosan elmondtam, akkor nem csodálom, ha vannak, akik ezt utálják. Csakhogy ez nem a karácsony eredeti megünneplése, célja és értelme. Ebben az úgynevezett ünnepben szó sincs arról, akinek a születésnapját kellene ünnepelnünk, egy szó sem esik Jézus Krisztusról.

Lehet-e ennél jobban elrontani valamit, ami szép, szent és az ember javát szolgáló volt eredetileg? Tegyük fel azért a harmadik kérdést is.

3. Lehet-e mégis ünneppé tennünk a karácsonyt és ilyen körülmények között, ennyi torzulást látva is, lehet-e úgy ünnepelni, hogy az Isten dicsőségét és a mi lelki hasznunkat szolgálja, akár szegény valaki, akár jómódú, akár egyedül ünnepel, akár családban, sőt még ezt is megkockáztatom: akár hívő, akár még nem hívő?

Úgy gondolom, józanul látnunk kell, hogy van, amin nem tudunk változtatni. És nem amiatt kell panaszkodni, és ott leblokkolni. Mi az, amin nem tudunk változtatni? Nem tudunk változtatni azon, hogy ez az Istentől egyre messzebbre sodródó világ, emberiség egyáltalán nem is ismeri azt a Jézust, akinek a testté lételét ünnepeljük karácsonykor. Nem tudunk változtatni azon, hogy az üzlet rátenyerel az ünnepekre és igyekszik mindent kihasználni. Néhány hét alatt megkeresni azt, amit egyébként csak hónapok alatt sikerül.

Nem tudunk változtatni azon, hogy sokféle kényszer kísérti az embereket. Azon sem, hogy felgyorsult a világ, és így teljesen felesleges emlegetni az időseknek, hogy bezzeg a mi gyerekkorunkban milyen volt. Akkor olyan volt, ma meg ilyen. Nekünk ebben a világban és ezek között a körülmények között kell megtalálnunk az emberibb, sőt Istennek tetsző ünneplést.

Nem tudunk változtatni azon sem, hogy decemberben a legtöbben ingerlékenyebbek, idegesebbek, indulatosabbak, mert sok mindent le kell zárni, be kell fejezni. A számlát el kell küldeni, lehetőleg ki is kellene fizetni. A félbe levő munkákat be kellene fejezni, és mindezt 22-ig, 23-ig, mert utána sok helyen megáll az élet.

Belehajszolják az emberek magukat és egymást az ajándékozási lázba, a gyerekek meg izgulnak, és egymást is izgalomba hozzák. Ez csak néhány olyan jelenség, amin úgy tűnik, nem tudunk változtatni.

De mit tehetünk, hogy mégis Istennek kedvesen és hasznosan ünnepeljünk? Négy egyszerű, gyakorlati dolgot szeretnék mondani a Szentírás szellemében.

a) Tartsuk frissen magunkban, és aki meghallgatja, annak nagy szeretettel mondjuk el világosan, hogy minek az ünnepe karácsony. Nagy tudatlanság uralkodik, főleg ilyen szempontból. Ha el tudjuk mondani világosan, hogy ez egy születésnap. Egy meghatározott személy meghatározott nagy tettét ünnepeljük ilyenkor, amely személy és cselekedet az egész embervilágra kihat és mindannyiunkat is személyesen érint.

El tudjuk-e mondani artikuláltan, világosan, érthetően és szeretettel, mindenféle számonkérés és szemrehányó felhang nélkül, hogy minek az ünnepe a karácsony? Kit ünnepelünk mi, akik ismerjük az ünnepnek az eredetét és a történetét.

Akkor valósul meg az, amit itt a 46. zsoltárban olvastunk: "Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön." Ez történt karácsonykor. Az Úr Isten valami bámulatos dolgot művelt, és ezen az is elcsodálkozhat, aki most hallja először. Akinek egyelőre még semmi köze nincs ahhoz a Krisztushoz, aki közel jött hozzánk karácsonykor. De hadd hallja egyszer az evangéliumot.

Mint ahogy a pásztorok is először hallották karácsony éjszakáján, hogy megszületett nektek a megtartó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. És ha meg akartok győződni, elmehettek és találtok a jászolban egy kisgyermeket. Ha valaki ma meg akar győződni, elmehet oda, ahol olyanok beszélnek erről a Krisztusról, akik már találkoztak vele, és elgondolkozhat rajta: igaz, nem igaz, kell ez nekem, nem kell ez nekem. Aztán majd Isten Szentlelke elvégzi benne a munkáját. De ehhez hallania kell, és van, aki először hall róla, s hátha mi leszünk az első ilyen hírnök.

Tehát tartsuk frissen magunkban és tudjuk elmondani másoknak minek az ünnepe, és a mi ünneplésünk középpontjában is az élő Jézus Krisztus legyen.

b) Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Azon nem tudunk változtatni, hogy sokféle kényszerbe bele akarnak csalogatni minket, de azon igen, hogy belemegyünk vagy nem. Mi döntsük el, hogy kinek, mit, mennyiért és mikor vásárolunk. A feje tetejére állhat az egész üzleti világ, ez minket cseppet se befolyásoljon. Dicsekedhet akárki akármivel, amiatt semmiféle kisebbségi érzésünk ne legyen.

Aki ezt az egészet átgondolja, és meghoz egy, a lényegnek megfelelő döntést, annak ez könnyen megy. Ebben az eszetlen és lélektelen versenyben merjünk lemaradni. Merjünk nem vásárolni, vagy nem most vásárolni, amikor az úgynevezett karácsonyi őrület tart.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy legyünk embertelenek, s végképp nem azt, hogy szeretetlenek. Aki várja, akinek a számára az a szeretetnek a gesztusa, meg a gyerekeknek, feltétlenül készítsünk ajándékot. De az ajándék szeretetértéke legyen mindig több, mint a forintértéke. Az ajándékozás célja legyen az örömszerzés. Neki akarok örömet szerezni és nem magamnak eleget tenni. Lehet az akár saját kézzel készített ajándék is, amiben benne van a szívünk. Ezek sokszor értékesebbek, mint bármi más.

Ne engedjünk semmiféle kényszernek. Isten gyermeke szabad. Isten az Ő fiainak a szabadságára hívott el minket és mondhat, magyarázhat bárki bármit, ha tudjuk, hogy mi az utunk, ki a mi vezérünk: Jézus Krisztus, akkor Őt követjük.

c) Ne engedjük, hogy magával ragadjon és kifullasszon minket az a rohanás, ami ilyenkor úrrá lesz az embereken. Persze, sok mindent el kell ilyenkor végezni, de nem mindent ilyenkor kell, mert el lehet azt kezdeni korábban is, és ahol van család, ott családi összefogással minden sokkal egyszerűbb lesz. Ezekben a hetekben, amelyekre állítólag a rohanás jellemző, biztosítsunk otthon csendes ádventi estéket. Akár családban élünk, akár egyedül. Sokáig egyedül éltem és úgy is voltak nagyon meghitt karácsonyi estéim és meghitt ádventi estéim. Ha ilyenkor egy ádventi gyertya mellett beszélgetnek az emberek, ebben még a család nem hívő tagjai is örömmel részt vesznek. Ha meg az őket nem zavarja, vagy hívők vannak együtt, természetes, hogy elő kerül a Biblia, elhangzik az imádság, esetleg egy-két ének, és istentisztelet hangzott. Miközben a világ zajos, aközben Isten népe csendben Őelőtte van, és Őt magasztalja.

Ezért olvastam fel az ézsaiási igét, amiről nem olyan régen igehirdetést hallhattunk itt. Azt mondja itt Isten az Ő népének: "Megtérve és megnyugodva megmaradhattatok volna. Csendességben és reménységben erősségetek lett volna. De ti nem akartátok, hanem azt mondtátok: Nem, sőt lóra ülve futunk! Ezért futnotok kell! Gyors paripán elvágtatunk! Ezért gyorsak lesznek üldözőitek!"

Vagyis: ha nem kell a csend, hanem belemenekül az ember a harcba, akkor ez a bűne lesz a büntetése. Akkor harcolnia kell. Ha nem az Úrban bízik, hanem maga veszi kezébe a dolgai intézését, akkor magára marad, és neki kell megpróbálnia elintézni. Aztán megnézheti magát, mire jutott Isten nélkül. Olyan szomorú ez a feltételes múlt, ez a volna. Megmaradhattatok volna...

Isten mindent kínált ahhoz, főleg a csendet, a reá figyelést, a benne való bizalmat, hogy megmaradjanak, győzedelmeskedjenek és erejük legyen, de ők Isten nélkül belelovalták magukat ebbe a rohanásba, és rohanniuk kell.

Elgondolkoztam azon, hogy az első karácsonykor micsoda felfordulás volt Izráelben. A népszámlálás miatt békétlenség, lárma, jövés-menés, az egész ország hangyabollyá vált. Mindenkinek menni kellett oda az akkori közlekedési eszközökkel, vagyis a legtöbbeknek gyalog, ahol az ősei születtek. Otthagyni munkát, családot. Tele voltak méreggel, dühvel a rómaikkal szemben.

És ebben a nagy lármában és rohanásban kik találkoztak legelőször a megszületett Jézussal? A pásztorok meg a bölcsek. A pásztorok, akik csendben őrködtek a nyájuk felett, és ott hallották meg a karácsonyi evangéliumot: Megszületett a Messiás. És elhitték ezt a képtelen igei üzenetet: hogy ha meg akarjátok látni, akkor a jászolban találtok egy kisgyereket. Nem oda szokták tenni a gyerekeket, meg miért olyan kisgyerek még az a Messiás. A Messiásról olyan elképzeléseik voltak, hogy hatalmas, erős, győzelmes hadvezér. Semmi sem felelt meg az elképzeléseiknek, de elhitték az igét, és meggyőződtek róla. S mindez a csendben történt.

És a bölcsek, akik szintén csendben, a maguk nyelvén kaptak egy jelzést, annak engedtek, és hosszú utat megtéve hódoltak egy kisgyerek előtt.

Aki csendben meghallja az igét, és komolyan veszi, aki szintén meghallja az igét és leborul Jézus előtt, az találkozik vele akkor is, ha a világ éppen a feje tetején állt és a harsogástól a saját szavát sem hallja az ember. Ezért is olvastam fel a 46. zsoltárt, mert azt mondja itt az Úr: "Csendesedjetek, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten. Magasztalnak engem a népek."

Tartsuk frissen, hogy mi a karácsonynak az értelme, kit ünnepelünk karácsonykor. Ne engedjünk semmiféle kényszernek, se szokásoknak, se semminek, csak annak, amit Isten igéje szerint helyesnek látunk. Ne engedjük, hogy belekényszerítsenek ebbe a rohanásba. És ha körülöttünk lárma van is, mi maradjunk csendben az Úr előtt.

d) Még azt szeretném megemlíteni: lássunk tovább az orrunknál. Tehát azok az ajándékok, amiket adunk egymásnak, meg kapunk egymástól, emlékeztessenek mindig az Isten kimondhatatlan ajándékára - ahogy Pál apostol írja - Jézusra. A fenyőfa, amit felállítunk otthon, emlékeztessen arra, hogy minden ága felfelé mutat, arra a Jézusra, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz. A gyertya fénye juttassa eszünkbe, hogy a nép, amely sötétségben járt, Jézusban látott nagy világosságot, és ma is Ő a világ világossága.

És azt, hogy lássunk tovább az orrunknál, jelentse azt is, hogy ne csak a megszokott szűk családi és baráti kört ajándékozzuk meg, hanem kérjük el Istentől kinek szerezhetnénk örömet, aki minket talán nem is ismer, akinek talán senki sem szerez örömet karácsonykor sem, akitől nem fogunk kapni ajándékot, és nem fogunk visszakapni sem semmit. Kinek lehetne így örömet szerezni?

Valamelyik esztendőben hallottam egy kislányról, aki amikor az édesanyjával karácsonyi bevásárló körúton volt, meglátott a kirakatban egy pulóvert és nagyon megtetszett neki. Csak megemlítette: milyen szép az. A mama elhatározta, ha kijön a pénzből, megveszi neki karácsonyra. A kislány azonban meghiúsította ezt a tervet, mert néhány nap múlva azt mondta: anyu, rendet tettem a szekrényemben, nekem öt pulóverem van. Ne vegyél nekem hatodikat, hanem engedd meg, hogy kettőt odaajándékozzak annak az osztálytársamnak, akinek az édesapja néhány éve meghalt, és ez a kislány minden nap ugyanabban a pulóverben jön iskolába, és van egy húga is. A mama megengedte, a kislány kimosta, becsomagolta a két pulóvert, és elmondta: amikor hazafelé jött, boldogabb volt, mintha ő kapott volna ajándékot.

Ez meg van írva: jobb adni, mint venni.

Hallottunk egy családról, akik nagy nyomorúságban vannak. Az egyik házaspár elhatározta, hogy elmegy, és a számos gyermeknek visz egy-egy kis csomagot. Aztán útközben az a gondolatuk támadt, hogy vesznek egy zsák krumplit is, meg néhány kiló cukrot, és azt is elviszik, talán nem veszik rossz néven. Amikor a zsák krumplit letették, az asszony sírva mondta el, hogy három nap óta margarinos kenyeret esznek a gyerekek reggel, délben, este, mert nem volt más, és a krumpli nagy ajándék volt.

Néhány évvel ezelőtt néhány hívő fiú arra az elhatározásra jutott, hogy karácsony szent estéjét nem a családjuk körében töltik, hanem bemennek az egyik nagy budapesti kórházba, és akik ott vannak, vagy akiket éppen az ünnepekre vittek be oda, mert ilyen is van ám, és nem kevés, azokat köszöntik egy karácsonyi énekkel. Mentek kórteremről kórteremre. Elmondtak egyetlen igét, azt, amit az angyalok mondtak a pásztoroknak. Elénekeltek egy verset és letettek az éjjeli szekrényekre egy igét írásban, meg egy szem gyümölcsöt. Ennyire telt a zsebpénzükből. És mérhetetlen sok örömet szereztek. Egy valaki, egy idős néni, aki egész életében hátat fordított Istennek, azon az estén nyitotta ki a szívét az Úr Jézus előtt, ők pedig boldogan mentek haza.

Ezeket csak azért mondtam el, hogy sokféle lehetőség van arra, hogy ne csak azokat ajándékozzuk, akiktől mi is várunk, vagy akiknek úgy érezzük, tartozunk, és ajándékozni kell. Ajándékozni szabad ilyen módon és ilyeneknek is, ha kész a szívünk, Isten meg fogja azt mutatni.

Ezek az emberek a mai kornak az angyalai. Ahogy az angyalok hirdették a pásztoroknak, úgy hirdetik ma azoknak, akik nem tudják, vagy eddig nem vették komolyan: Jézus megszületett, Jézus él.

Nem akarunk-e ezen a karácsonyon angyalokká válni? Aki csak magára gondol, és csak magának meg a szűk körének akar bevásárolni, az megy üzletről-üzletre, számol, veszekszik, megbánja, megint elhatározza, és a végén vonszolja magát hazafelé fáradtan, lehet, hogy csomagokkal megrakottan és kiürült pénztárcával. Aki meg kész Isten angyalaként szolgálni mások, az nem vonszolja magát, hanem annak örömmel telik meg a szíve és repül. Isten ilyen lehetőségeket is készít nekünk.

Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet

Rákos Sándor: Igazság két irányból

a fal

kívülről ellenállás

belülről védelem

Hajnal Anna: Éneklek neked

Mint a furulyás pásztor a réteken
olyan egyszerűen, add, dicsérjelek Uram,
rétek mézderűje
illatozzon dalomban.

Mint a réti patak, szelíd legyen szívem,
szirt, zuhatagos harang, bánat kerüljön már,
add, legyek patakod
tisztán tükrözzem eged.

Vagy hadd legyek dalod, méhek örömdongása,
virágzó lenvetés, fölötte tavaszi ég
zümmögj el néha Uram,
ízleld ajkadon mézem.

Rákos Sándor: A névtelen

te nem tudod ezt nem is tudhatod
ha mindenre megtanítottak
erről hallgattak előtted nem látod
nem hallod nem érzékeled
a névtelent – sarokban meglapul
a ráncok száját sötéttel tömi
elmélyíti a vonalakat
betölti a tárgyak öbleit
fölhasadó fényből összecsapódó árnyékból
feketén és fehéren integet

te nem tudod ezt nem is tudhatod
erre nem tanítottak az iskolában
erről jólértesült társaságokban sem beszélnek
de holnap vagy holnapután
talán már ma este is
fejedhez kapsz mint akit gránátszilánk ért
torkodból nyögés szakad föl
s egyszerre mindent tudsz és látsz és hallasz és megértesz

József Attila: Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű -,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel -,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.

Tamás Tímea: A hosszú vers

                  “jól csak a szívével lát az ember”

El kell hagyjalak.
Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül,
helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen.
Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel,
szívem fog úszni rajta

Rosszul ír a számítógép,
Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot,
Minden pont után újra akarja kezdeni,
Makacsul, mint egy gyerek,
És nem tudja, hogy nem lehet,
Amit én már gyerekkoromban tudtam,
Beleírták az emlékkönyvembe,
Hogy “a barátság egy arany fonal,
Ami könnyen elszakad,
Össze lehet kötni újra,
De a csomó megmarad”.

Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet,
Vajon tudja, hogy miért cseréli
A betűket s az ékeket,
Amit magunk közé verünk,
S amik miatt majd elveszünk,
Mert szekértábor az életünk,
S a mindennapi csaták zajában
Egyre csak halkul a szavunk,
Hosszú sorokat írunk, s hogy
Mit, kit akarunk, alig tudjuk

Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron,
Pedig már rég elkerül az álom,
Az a rövid üdítő fajta,
Aminek három sor az anyja,
Gyönyörű három sor, néha csipkének látod,
Bor alá teszel, és elmélázod
A múltat, a napot, a tengert,
Ami valaha tied volt, de már nem lett
Se otthonod, se vágyad, se álmod,
Nem is keresed, s nem is találod

Hosszú a vers, pedig rövid kéne,
Három sor kellene, s a vége
Csak annyi, hogy el kell mennem,
Amíg még egy kis erő maradt bennem,
Mert különben végem, ha maradok,
Nem oldod le rólam a lakatot,
Mert nem érdekel, hogy mit őrzök,
Csak annyit akarsz, ne legyek őröd,
A várat akarod, s a szekértábort,
Hogy bevehesd és megtaláld

Advent

Végh Tamás: Ennyi?!

Túllépni öröknek hitt, csodaszép pillanatokon,
szívemelő álmokon, nap-nap után elpergetve
kezünkből áldó nyaraink hullámzó kalászait,
s tétlen várni, míg felettünk magába roskad az ég.
Dolgunk ma, tényleg ennyi lenne csak itt?!

Gyökössy Endre: Recept

- Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.
- Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.
- „A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és - azt hiszem, így hangsúlyozta - gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de biztosan.” Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti haragotokon!?
- Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.
- Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen, robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá - rettenetes kimondani is -, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem, jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív, beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg. Mondja: mit tegyek?
- Mit tett eddig?
- Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.
- Mióta imádkozik ezért?
- Amióta tudom, hogy gyűlölöm.
- Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?
- Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.
- Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?
- Hát…, hogy szeretni tudjam.
- Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső, meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?
- Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.
- Szeretnék valami mást is ajánlani.
- Azért jöttem.
- Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?
- Igen, körülbelül így.
- Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban…
- A kereszten?
- Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik, hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket…
- De mit tegyek?
- Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.
- De mondtam, hogy gyűlölöm.
- Meg akar gyógyulni?
- Igen.
- Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.
- Mit tegyek hát?
- Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?
- Kiváltanám.
- Bevenné?
- Bevenném.
- Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?
- Írom.
- Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet süteményt hozok neki. - Írja csak, írja… Csütörtökön: elhívom sétálni, hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt - csak őt - beszélni. Pénteken: megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.
- Már évek óta nem zongorázik.
- De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és megbeszéljük a többit.
- A csókot is kell?
- Igen.
- Jaj!
- Miért, jaj?
- Mert évek óta nem csókoltam meg.
- Vállalja ezt a hetet így?
- Megkísérlem.
- Isten segítse. Várom…
Nem jött. Hetekig nem jött…
De egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: - Mikor tegnap ismét betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: - De jó vagy mostanában hozzám. - Akkor, évek óta először, éreztem, hogy szeretem az anyámat.
Aztán hozzátette: - Adja másnak is oda ezt a receptet…
Tessék.

Csoóri Sándor: Biztató

Csak úgy, mint a vakond a földalatti éjszakában,
csak úgy, mint a szél, mikor átsüvít a Holdon,
          e világvégi galambházon,
csak úgy, mint a puskagolyó, mikor belebotlik
          a testbe arcra bukva,
csak úgy, mint a rakéta, mikor a magasság szívét
          átszakítja,
csak úgy, mint a szeretők, akik fölélik életüket
          s nem hagynak a halálra semmit,
          csak kabátjukat, esernyőjüket;
csak úgy, mint a pilóta, a bekeríthetetlen ég
          fegyence, ki azért száll
          egyre magasabbra, hogy a földet
          múlhatatlanul megszeresse;
csak úgy, mint aki kövekről beszél folyton,
          pedig hát nem hisz másban,
          csak az embert megszülő földben,
          arcán egy szerelem nyoma, akár
          a vaspatkóé, halványulóban, eltűnőben.

József Attila: Óda (részlet)

-részlet-

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

Pósa Lajos: Dal a dalról

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Lágyan susog, mint a levél.
Mint esti szél a levelen,
Dalban sohajt a szerelem.
Édes gyönyör lágy sóhaja,
Az égre száll minden szava,
Fölcsókolják a csillagok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Zúgó vihar hangján beszél.
Mint a villám a bérczfokot,
Csapkodja fenn a zsarnokot.
Harsogva zeng, lángolva szól
Szabadság szent oltáriról.
S ledőlnek a kevély nagyok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
A csüggedő ujul, remél.
Mint égi hang, vigasztaló,
Fájdalmakat elringató.
Mi szép a dal vak éjszakán
A tömlöczök bús ablakán!
Vidúlnak a szegény rabok -
Daloljatok! Daloljatok!

Mi szép a dal, ha szárnyra kél!
Bilincse nincs, senkit se fél.
Csapongva tör a nap felé,
Repül az Úr trónja elé.
Örök, szabad, szeplőtelen,
Világa a nagy végtelen.
Oh, szép dalok! Dicső dalok!
Daloljatok! Daloljatok!


Esma Redzepova - Dzelem, Dzelem

Anga Mária: A Te lélegzeted…

Veled voltam. Tisztán és
visszavonhatatlanul kristályosodik
az ott maradásom, még akkor is, ha
azóta lehettem reggel, délután, vagy
az évszakok között hánykolódó didergés.

De a Te lélegzeted tart bennem erőt,
és az ölelésed emeli égig előttem a nyárfát.

Mert minden forrás akkor
tört fel égből, földből,
amikor ott voltam veled.

Falu Tamás: Esti ima

Ne fájjon a lelkem,
Ne fájjon a testem,
Legyen, ki felemel,
Amikor elestem.
Amit méznek érzek,
Epévé ne váljék,
Kövessen a béke
Mint jóságos árnyék.
S ha majd jő a halál,
Szóljon hozzám szépen,
S ne a hátán vigyen,
Hanem az ölében.