2016. december 19., hétfő

Tamás Tímea: A hosszú vers

                  “jól csak a szívével lát az ember”

El kell hagyjalak.
Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül,
helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen.
Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel,
szívem fog úszni rajta

Rosszul ír a számítógép,
Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot,
Minden pont után újra akarja kezdeni,
Makacsul, mint egy gyerek,
És nem tudja, hogy nem lehet,
Amit én már gyerekkoromban tudtam,
Beleírták az emlékkönyvembe,
Hogy “a barátság egy arany fonal,
Ami könnyen elszakad,
Össze lehet kötni újra,
De a csomó megmarad”.

Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet,
Vajon tudja, hogy miért cseréli
A betűket s az ékeket,
Amit magunk közé verünk,
S amik miatt majd elveszünk,
Mert szekértábor az életünk,
S a mindennapi csaták zajában
Egyre csak halkul a szavunk,
Hosszú sorokat írunk, s hogy
Mit, kit akarunk, alig tudjuk

Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron,
Pedig már rég elkerül az álom,
Az a rövid üdítő fajta,
Aminek három sor az anyja,
Gyönyörű három sor, néha csipkének látod,
Bor alá teszel, és elmélázod
A múltat, a napot, a tengert,
Ami valaha tied volt, de már nem lett
Se otthonod, se vágyad, se álmod,
Nem is keresed, s nem is találod

Hosszú a vers, pedig rövid kéne,
Három sor kellene, s a vége
Csak annyi, hogy el kell mennem,
Amíg még egy kis erő maradt bennem,
Mert különben végem, ha maradok,
Nem oldod le rólam a lakatot,
Mert nem érdekel, hogy mit őrzök,
Csak annyit akarsz, ne legyek őröd,
A várat akarod, s a szekértábort,
Hogy bevehesd és megtaláld

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése