Zdravko Kiszjov: Alaszka

Ne a térképen keresd -
könnyen megtalálod,
de gazdagabbá nem leszel általa.
Keresd önmagadban!
Ne hidd, hogy hideg és szívtelen.
Lehet, mégis olyan,
de csak ily módon védekezik
a véletlen vándorokkal szemben.
Ne torpanj meg
az emberi pletykák vízesésénél,
a rágalmak és gonoszság
vadonját látva,
ahol farkas-lábakon követ
a veszély
és a kétségbeesésedre vár.
Győzd le a kételyeket,
amik elfoglalják éjszakáidat,
szállj szembe
a távolsággal és a fáradtsággal!
És minden bizonnyal feltárja előtted
a kincseit.

De akkor még harcba kell szállnod
a kincsek csillogásával.

Dabi István fordítása

Csáky Károly: Esti kép

Az ég palástján

tenyerel
az est.
Kopott foszlányok
alól,
mint ragyogó
gombok,
kihullanak
a csillagok.

Egy sóhaj lett
az éjszaka,
s egymáshoz
simul lassan
Istennek álma,
földnek hallgatása.

Kálnoky László: Újraszületés

Majd fölemel, majd magasba emel
aranyszín tenyerén a feledés,
hol a gyülekező évszakok táborában,
fény és árnyék közös, tarka köpönyegén,
a pirkadat parázsló ketrecében,
a madárfüttyös ég halálkék harmatában
görbülten fekszünk, mint az embriók.

Csoóri Sándor: Szóljon a csörgődob

Elálmosodom a vers fölött,
magam fölött,
mintha vasárnap délután volna már hetek óta
s az ég kifordult szemefehérjét
nézném csak egyfolytában.

Készül esni a hó, megszólalni a telefonom,
az imbolygó tetőantennáról lezuhanni
az elgémberedett galamb,
de a világűr fáradt képzeletében
most ez a zuhanás is félbemarad.

Bekapcsolom a rádiót, a múltat,
az emlékek mennyezetlámpáit: hadd zúduljon
felém egy zöld rét
félrebillenő lepkékkel a Vértes alól
s Havanna vörös felhői mögül egy hosszú füttyszó.

Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből,
a tökéletlenség szörnyű lármáját vagy bármit,
amitől a dobhártya megszégyenül;
házasságtörő testeket s országokat,
hogy amit újra megszeretek, csak a világgal múlhasson el.

Nincs szakállam, hatalmam, öngyilkosjelölt se vagyok,
a régi haláltánc-muzsikát mégis elhívom vendégségbe,
szóljon a csörgődob, a csiklandós csontváz-zene,
remegni, borzongani szeretnék
mint a meghajszolt lovak.

Fjodor Tyutcsev: Silentium

Ne szólj, rejtőzz el és tagadd
Az álmod s minden vágyadat -
Ha lelked mélye megtelik,
Halkan ragyogjon mindegyik,
Mint csillagok, ha jő az éj, -
Gyönyörködj bennük - s ne beszélj.

A szív hogy tárja fel magát?
Mások hogy értsék meg szavát?
Hogy értenék meg, hogy ki vagy?
Ha zúg a hangos gondolat...
A forráshoz lábbal ne érj, -
Igyál belőle - s ne beszélj.

Tanulj meg élni egymagad -
Ezernyi bűvös gondolat
Cseng benned, ám a nagyvilág
Ha ontja fényét és zaját,
Számukra mindez csak veszély, -
Figyelj dalukra - s ne beszélj!

Galgóczy Árpád fordítása

Sebestény-Jáger Orsolya: Virágvasárnap

(Lukács 19, 28–40)

Nem tudom ki vagy, de testem kölcsönadom,
hátamon viszlek, így hordozlak tovább.
Az út göröngyös s átlépem Helyetted,
 ha elénk sodródik egy szúrós pálmaág.

Tudom, hogy ki vagy, mert körülvettelek
bölcsőtől a sírig, hulljon fény vagy salak,
bár göröngyös az út és két talpam sebes
nem engedlek már – mindvégig tartalak.

Cseri Kálmán: Szelíd király

Virágvasárnap

Jókai Anna: Ima – virágvasárnap alkonyán

Istenem.
Az az alkony.
A földbe döngölt örökzöldek.
A már üres úton horpadt pléhdobozok zörögnek.
Hasadt nejlonzacskók a bokrokon fennakadva.
Köpésbe ragadt csikkek a taposott fűben.
Istenem.
Ez a piszkos alkony
a hamis csillogású nappal után –
Mert semmi sem volt a híg fényben valódi:
sem a csődület, sem az ujjongás,
sem az integető pálmaágak
sem a fejhangon intonált hozsanna.
Egy álságos jelenet mozgatott bábjai voltunk.
Nem itt dőlt el a sorsunk.
Istenem.
Alkony van.
Kivérzett eufória.
A tömeg berekedt.
Vedel, zabál:
vacsorál.
a tévé elé ül.
Új üvöltésre készül.
A „feszítsd meg” élvezetesebb.
A kereszthalál érdekesebb.
Istenem.
A nagypéntek a valóság.
Nem csap be engem.
A virágvasárnap illuzióját
engedd elfelednem.

Nászta Katalin: Hatodik pecsét

ketten nem hagynak éjszakánként nyugton
Delila szavának engedő Sámson
és Jónás lázadó futása a parton
világgá
rá Isten se találjon

egyik elunva szüntelen ostromát
nőjének ellent nem állva
a másik félve
üzenetét kigúnyolják –
s még Isten is megtérne –

mikor az intés elérte célját
zsákruhában bánva bűneiknek sorát
Ninive lakói bocsánatot nyertek
az ítélet elmaradt
csak Jónás kesergett

Sámson elárvulva és árultan később
mikor már visszanőtt haja és vett erőt
megbosszulta Delila gyilkos csókolását
isteni erővel porba döntve házát
felette mulató ellenségeinek
maga is alatta veszve törmeléknek

Jónásnak a hal gyomorsavmarása
sem volt elegendő belátására
csak duzzogott, haragudta Urát
szánalmat nem ismert, nem kérte irgalmát

egyikük sem látta az Istennek arcát
a vérborított töviskoronást
nem hallották hangját
„Atyám, bocsáss nekik meg,
mert nem tudják, amit cselekednek!”
azt sem, hogy ő állt Isten elé gátnak
hogy ránk ne zúduljon jogos haragja
amiért népe Fiát megtagadta

a kő gátként még a kapuban áll
fékezve haraghullámok torlaszát
irgalmasság falát ostromolván

de amint Noé bárkája megtelt
s mikor ajtaját bezárta Isten
felfakadtak a mélységes vizek
s az egek tömlői megeredtek
úgy tárul ki majd a földkohó mélye
kizúdul örvénylőn forró láva-léje
és elemészt mindent, ami kint marad
még az égről is lehull a sok csillag
sötét lesz
kivonul a világosság innen
nem lesz senki, aki segítsen
életét mentené, ha tudná az ember
de felgöngyölíti az eget is
elbújni előle nem lesz már sehol hely

bár hallgatnál ma is a Szavára
előre siratlak bűnös emberfajta
kit saját képére formált meg az Úr
míg te félretoltad Őt untalanul
így a háta mögött végzed életed
nem lesz segíts Uram – megszűnik a hallás
becsukva az ajtó – eljött a meghalás
megtorlás ideje, jaj bár ne lennél lent!

aztán rád már senki  nem emlékezvén
körülötte leszünk, az Úr asztalánál
ahol Ő terít majd elénk minden áldást

ne zárd ki ebből átkaiddal magad
gyűlölködő, gonosz, megtorló szavakkal
nézd meg hogy estél ki  és honnan
térj vissza…
az irgalmasság ajtaja még nyitva…

(a világ óráját 2,5 perccel éjfél előttre állították)

Kardos Csongor: Nálad

Halkan szusszan a szívem,

kicsi, puha állat a vackán.

Úgy alszom ágyadon,

mint kihalt, téli tájakon

a hó.

Együtt lélegzem a csenddel,

míg arcomra omlik szelíden

vigyázó jelenléted.

Kamarás Klára: Mária és Márta

Születtem Máriának,
ki mindig égre néz…
Mártává lenni, hidd el,
ezért volt oly nehéz.
Ezért voltak oly súlyosak az évek,
és most, hogy visszanézek
minden olyan,
akár egy furcsa álom.
Látom,
mit eddig is láthattam volna,
ha értőn figyelek a messzeségbe…
de ennek vége.
Nem köt már senkihez
sem vágy, sem szent ígéret.
Elmúlt minden igézet.
Amit a sors rám mért,
vagy amit kért:
megadtam,
lélekben mégis
Mária maradtam.

Kerék Imre: Angyali üdvözlet

Gábriel vagyok mondta halkan
ahogy belépett
a szobába

s nehogy feldöntsön
valami széket
vakitó-fehér szárnyát
még a küszöbön
összezárta

Mária hátrébb
húzódott ijedten

Néhány pillanatig
csak nézték egymást mind a ketten

Arca szemöldöke
az óriási sebesség hevétől
nedvesen csillogott még

A szoba megtelt fényességgel
S minden átmenet nélkül
énekelni kezdett a vendég

Böszörményi Zoltán: Hullámok tükrében

Lengened kell, akkor is,
ha már nem leng senki sem,
s hullámok tükrébe meredve,      
újra s újra,
muszáj vallatóra fognod a végtelent.
De ha a meddő próbálkozások órája lejárt,
s a kérges gond fölé zömök felleg hajol,
látod-e, mit vontat:
gyermekkori emléket,
meg nem valósult tervet,
halakkal teli tengert,
halk reményt,
talán sápadt hiányérzetet,
áttetsző sejtelmeket?
Hányszor mondtad,
magadba botolva:
ha nem lehet,
hát nem lehet!
(Az elérhetetlen amúgy is naponta ingerel.)
És mégis,
többször tapasztaltad már,
küszöbödet átlépi a folytatás.
Hisz akkor is,
ha úgy véled, már nincs tovább,
tervezned kell az acélszürke mát.
Percet sem törődnöd azzal,
hogy az elmúlásnak is,
mint minden jónak,
egyszer el kell múlnia.

Takács Zsuzsa: Némajáték

(Jelenet egy filmből)

Már néma vagy, akár a hóesés
gazdátlan, téli udvarok felett.
Mint kondulás a városon keresztül
felkelsz, s a színfalakba ütközöl.
Kezed közé temetve el magad,
már néma vagy akár a hóesés.
Lesz-e folyó, mi arcod visszaadja?
Kötélen jársz a széksorok fölött.

*

Szerelmed-e, bánatod nagyobb?
A virágot szívedhez szorítod.

*

A mozdulat zászlóját lengeted,
lebegsz, komor festéken víz csorog,
zuhansz, fehér csatakban homlokod –
a végtelen, mint képzeletbeli
tenger magányos partját elnyeli;
hol jársz te már – mint roppant víztömeg
az álmatlan, keserű éjjelek.

Kálnoky László: Hamualma

Kizsarolod a szélcsendtől nyugalmát,
hogy égető homokvihar legyen.
Emléked holttengeri hamualmák
ízét idézi fel most ínyemen.
Ha föld vagy, néped meghal szomjan, éhen,
ha barlang vagy, benned tigris tanyáz,
ha templom vagy, nem mondanak misét benn,
ha ház vagy, hát lakatlan az a ház,
rozsda hízik a kulcstalan vasajtón,
vakablaktól vakulnak a falak.
Nem ítéltelek el, csak a tulajdon
irgalmatlan szívedre hagytalak.