Áprily Lajos: Telehold

saját

Ha rossz szíved hiába altatod,

s a halál árnyékot vet rád, sötétet,

a teleholdra nyisd ki ablakod

s hallgasd a zokogó fülemüléket.

Kányádi Sándor: Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

Erdély

Erdély

Áprily Lajos: Költő

„Költő vagy” - szól s komolyan néz reám
hatéves szemmel - leányunokám.
„Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
Eltűnődöm minősítésemen.

Költő? Poéta?... Költő Dante volt,
Petőfi és egy sor jövő-herold,
kik jártak fenn az embercsúcsokon,
s lelkük titánokéval volt rokon.

S eszembe jut egy régi ismerős,
borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
ki, ha kimondta hangzatos nevét,
még hozzátette németül: Poet.

Az öntudattal csengő szó hatott:
mosolyogtatott és mulattatott...
A titulusa nem nekem való.
Ember voltam, remegő, daloló.

Áprily Lajos: Vihar előtt

Most menj magas kis tornácodra. Fenn

a földi harcnál van különb tusa.

Villám villámba vágtat fényesen

s zendül a felhők hősi kórusa.

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

Kamarás Klára: Keresgélés

Mióta csak megszülettem,

mindig valamit kerestem.

Keresem, míg nem leszek holt,

de már azt se tudom, mi volt. 

Kamarás Klára: Felmentésül

Nem ott, nem akkor és nem azt

tettem, amit tehettem volna.

De hát ki tudja, csillagok közt

sorsunk melyikre van fölírva?

Oly mindegy, csillagok, vagy gének,

párkák orsója, vagy az isten…

A bizonyosság végül ennyi:

Saját kezünkben semmi nincsen. 

Kálnoky László: Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
eltemetett halott.
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.
Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek
képzelt arcaidon!

Nemes Nagy Ágnes: Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.

*

Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.

*

Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.

Csoóri Sándor: Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón
az ideiglenes faházban –
nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták
s a bokros futóka fehér lámpácskái.
Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,
talán megölöm,
hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,
sírni, hogy élsz még,
hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,
tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,
ha rég elveszett hegyeire gondolt.
Esztergom felől harangszót himbált a szél
minden ébredéskor,
látlak most is, ahogy belekapaszkodsz
a korai kondulásba
és hintáztatod magad a dombok fölött.

Gámentzy Eduárd: Öregek a kastélykertben

Ha öreg leszek, én is így ülök majd,
Itt a kastély kertben veletek.
Egykedvűen, valamire várva,
Mint villanydróton szürke verebek,

Összebújva, ameddig csak lehet,
Átkozva hideg, metsző szeleket.
Ülök én is összekulcsolt kézzel,
S a jelenből a múltba révedek.

De pillantásom időtlen-időkig
Visszanéz, jegyez minden nyomot!
Ráncaimon összegyűlnek este,
Letűnt korok, a bús évszázadok.

Kezem ügyében a bot, mindig ott lesz,
Faragva jó kemény faágból,
Hogy elbírjon,… hogy segítsen,… s ha kérem,
-Kibotorkál velem a világból.

Sebestény-Jáger Orsolya: Álmodók

Csurrants egy cseppet csendedből Uram.
Látod kiszikkadt immár a szívem,
mit rozsdásan tátongó ősi üst,
nincsen már szavam, csak szalmafüst.

Tudom, ha szólhatnál, elmondanád,
amiről hallgatnak ködbe fúlt hajnalok,
midőn erdők felett megtorpan a tompa éj,
utolsó lépte: a hófehér.

Csurrants egy cseppet csendedből Uram,
hogy halljam hangodat a mélyben is,
ha borzolod szeleddel lomha nagy tavad,
hol szarvasok isznak, és szállnak a madarak.

Majd talán az alkony enyhet ád
ránk boruló, hallgatag fák alatt,
csurrants egy cseppet csendedből Uram,
hogy hallhassam mindörökre, hallhassam szavad.

Makay Ida: Színed előtt

Színed előtt állok naponta.
Csontomon túlra vetkezek.
Nem látsz soha. Mégis a világ
naponta felmutat neked.

Lassú esőkben konok könnyeim.
Napban izzom: kínja a tűznek.
A fák fölnyújtják gyötrött ágaik.
Tehozzád értem könyörögnek.

Csáky Károly: Gyónás kéréssel

Uram, adósod
vagyok
s méltatlan
szolgálatodra.

Ha szakadékok
tátongnak errefelé,
mondd,
miként
közelíthetnék
hozzád?

Uram,
engedd,
hogy naponta
feltekinthessek az égre,
esténként
mennyboltod alá bújhassak,
mint őrzőangyalaid
szárnyai alatt bújtam egykor
anyám puha párnáihoz.

Engedd, Uram,
hogy belelássalak
a holdsugárba,
csillagragyogásba
meg a felhők vonulásába.

Add,
hogy elcsendesedjek
a háborgók közt,
és találkozzam veled
minden ébredésemben,
a nappalok forgatagában
kisírjam könnyeit
a kínak s az
örvendezésnek.

Add
magad
fiadnak,
Atyám,
hogy tied
lehessen
feloldozás után.