Babits Mihály: A vetkező lelkek

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fűk,
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit,
s még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.

Kosztolányi Dezső: Beszélő boldogság

Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.

Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.

S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,

most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből.

Zágorec-Csuka Judit: Utak Európába

Útjaid még vihetnek Londonba,
Párizsba, Bosztonba, Belgrádba,
Tokióba, New Yorkba, de meghalni
csak itt tudsz igazán, itt eshetik
szét életed.

Útjaid még vihetnek idegen tájakra,
beleszorulhatsz még idegen,
kiismerhetetlen világokba, de csak
itt állhatsz meg, ezeken a magaslatokon.

Útjaid még vihetnek tökéletesebb
demokráciákba, szétszakadt szigetekre,
de a szőlőszemek és a barázdák
hazahúznak vadon nőtt falusi tájaidra.

Zágorec-Csuka Judit: Két fal között

" Ma is úgy élek, két vonat, két szökés,
"két menekülés" között; mint aki soha
nem tudja, micsoda veszedelmes, belső
kalandra ébred. Megszoktam ezt az állapotot.
Így kezdődött."
               Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Két fal közé szorultál,
két kultúrába, két országba,
két nyelvbe, két gyermek
mosolyába, két diplomával,
két úton járva, két keresztre
feszülve, de mégis egy
az anyád, egy az apád,
egy a testvéred, ők azt
akarták, hogy egy legyél,
s cipeld nyugtalanságod,
idegenséged, ők azt akarták,
hogy két fal közé szorulva is
boldog legyél, ők azt akarták.

Anna Kamienska: Hallgatás

Annyi elhallgatnivalóm van a számodra
hogy szavakat sem találok
el kellene mesélnem a visszafelé futó utakat
ki kellene mondanom a kiáltást és a rettegést
szavakba kellene öntenem az örökre hideg kezek érintését
de ilyen szavak nincsenek
egyetlen reményünk hogy van egy élet-ábécé
és a nagy levél
amit önmagunkkal írunk
és ha csillagkezedhez ér
felnyitod a megkínzottak bizonyságául
és van remény bár nincs remény
hogy ezt a levelet írjuk ezt a dalt
minden lélegzetünkkel álmunkkal szenvedésünkkel
amíg a Kuruzsló Ujja
feloldja a lekötött nyelvet
és végül kifulladva futhatunk
hogy elmondjunk mindent
mindent
ami bántott
amit elhallgattunk

Dabi István fordítása

Lipcsey Emőke: hangokká izzik

mindent úgy tegyél
mintha az első
vagy az utolsó alkalom lenne az;
amikor világítanak a felhők
mikor a levegő szikrát szór
mikor beleájulsz a ragyogásba
mikor megsemmisít az első mozdulat
mikor az, ami te voltál, valami mást jelent
          mindent úgy tegyél
          mintha először vagy utoljára tennéd
mikor az első mozdulat után minden mozdulat
azt a ragyogást jelenti
melybe beleájulsz ha megérint.
mintha először vagy utoljára tennéd
mikor hangokká izzik minden mozdulat
hogy kitárja azt ami akkor létezett
mikor létezni fog legbelül.
hangokká izzik minden mozdulat
hogy szárnyát lebbentse minden pillangó
csillogó bogár
hogy megismerd a virágok illatát;
ez rózsa az jázmin ez kakukkfű
hogy ne legyen hiába a símogatás
hogy érezz minden kavicsot a lábad alatt
mikor lépkedsz az úton
hogy csillagok sziporkázzanak ágyékodban
ha magasba emeled tekinteted,
hogy tenyereddel érezd mi sötét mi világos.
mindent úgy tegyél
mintha először vagy utoljára tennéd
mikor felemeled a kezed
mikor az első mozdulat után
minden mozdulat azt a ragyogást jelenti
melybe beleájulsz ha megérint.

Kassák Lajos: Meg nem válaszolt kérdés

Szép órái a napnak
termékeny hónapjai az évnek
ó magasságokból áradó világosság
megfürdöm bennetek.

Hajdan
mikor az ég nem vált még el a földtől
mikor a tenger végtelen dallama
a mindenség lélegzete volt
mikor először tükröződtetek a szememben
milyen messzire készültem
és hová jutottam.

Olyan utakat jártam be
amik szétmarták inaimat
olyan házakban laktam
amiket el sem kezdtek építeni

Hogyan léphetnék tovább.

Gyönge szárnyaimmal
hogyan emelhetném fel
testem egész súlyát.

Itt botladozom köztetek
és kérdezem
érzem-e még valaha
az ölelő karok melegét.
Rámtalál-e a hívó szó
ami a sebzett lelket
hálaadó énekre bírja.

Vladimír Holan: Kései Vallomás

Te vagy az, még mindig te, akit szeretek,
pedig minden arra utal,
hogy a szerelem folyamatos tudata
gátol a szerelemben...

Te vagy az, még mindig te, akit szeretek,
pedig a jelen állandó tanúja vagyok,
sőt a bűneiben is részes,
te, még mindig te, az igazi egyetlen!

Vörös István fordítása

Baranyi Ferenc: Ne hidd a fényt öröknek

Várj meg, én kedvesem, sötétedik már –
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas –
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a hántás, enyhült itt a bánat,
még az se fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem –
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.

Rakovszky Zsuzsa: Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag
– igen, megint –, utána valahol még bedobtak
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,

hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának
hívnák abban az istenverte irodában.
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,

olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…

Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem
az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,

mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…

Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél
körül állítani haza, vagy hogy jogom van
tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?

Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este

egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert

a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott
holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…

Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek
belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen

– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,

ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

Ágai Ágnes: Alkonydal

Amikor már az est leszáll,

s a földre langyos pára hull,

az ember búcsúzni készül,

mígnem az éjfél ráborul.

Végigemlékszi életét,

egy-egy paránynál elidőz,

fontolja, mit csinálna másképp,

hogyha nem hullna rá az ősz.

A múltnak színe változik,

kékellőn int a messzeség,

a vérpiros is megfakul,

lilás felhőket küld az ég.

A Föld megáll, már nem forog,

a csend a tájra ráfeszül,

az ember, akár az Isten,

magára marad egyedül.

Baranyi Ferenc: Kései szerenád

A holdsugár melletted oly szegényes,
mert szebben tündökölsz: te vagy a fény,
a bőröd olyan selymes, mint a szellő,
amely tovább suhan a viz színén,
szép vagy, akár a dél, akár az alkony,
vagy mint az éjfél, melynek hűse gyújt –
immár a Balaton is néked hódol,
hisz nézd: a hullám elibéd borult.

És már a Hold is hódol fenn az égen,
a fénye fénylőbb ragyogásba olvad,
eláraszt mindent ez a nagy sugárzás,
már bennem is örömtüzek lobognak,
hatalmas fénnyel világítva lelkem
naptalanságát s fagyát oldva fel,
már a „lidérces, messze fény” is éget –
s hűltnek hitt szívem fölhevülve ver.

Börzsöny Erika: Bennem béke

Addig nézem a vizet, 

s a vízen tükrözõdõ 

napfény csíkját, míg 

felold, eltelít a látvány. 

Bennem béke, köröttem 

csend. Itt, most érzem 

a végtelent.

Ady Endre: Ha tanultunk zsoltárokat

Ha tanultunk zsoltárokat
Hogyha imádkoztunk sokat,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha tetszett az Isten szeme,
Lángoló nap nyári heve,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha volt nehány pohár borunk
Anyánk, frigyesünk, asszonyunk,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha a céda hír fölkapott
Ha láttunk néhány szép napot,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha tetszett balga életünk,
Gondunk, kedvünk, lelkünk, eszünk,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Gulyás Pál: Eljött a perc...

Eljött a perc, midőn a Nap

megnyújtja lent az árnyakat.

Az úti fák

pihenni térnek

s egészen a

                             felhőkig érnek.                            

Mi bánt, hogy oly csüggetegen

                merengsz az esti tűz-egen?                

Lelked az éj

álomra hívja,

feléd hajol már

földöntúli hídja.

S a vadvirágok

tarka fénye

visszarepül

némán az égbe.