Pilinszky János: Keringő

A zongorát befutja a borostyán,

s a gyerekkori ház falát

szétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúl

szemközt a leáldozó nappal

mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Illyés Gyula: Gyönyörű, gyönyörű

Hátam mögött – szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.

Tamás Tímea: A madárijesztő panaszai

  1

(prelúdium)

elhagynak Uram a gesztusok
kettesben maradok Veled
mit tettél hogy segíts nekem
mit tettél hogy segítselek

akár a gyöngy pereg a könny
avar alatt avar felett
viszi a szél a felleget
s a tüzet az avar felett


         2

(pianissimo)

nincs ki bántson s ki szeressen
egyedül vagyunk már Uram
hajam vörös - a tűzcsóva
elnyeli fényesen boldogan
mindjárt a lelkemnél a láng
fogom-e érezni Uram
vagy úgy múlok el ahogy születtem
csendesen szépen boldogan?

         3

a lélek: akár a tér üres
ráncos kezű szél simogat
reszketeg csúnya és öreg

nem hagyhattam hogy szeressen
ezerráncú vén arca van
azt mondta hogy a lelkemet
neki adhatnám hasztalan
mondtam hogy nekem
nincs olyan
hogy csupa kóc fa rongy vagyok

fogatlan ínyével nevetett
(s nem látta hogy bábu vagyok)


         4

(andante)

öreg arcokkal álmodom
az éjjel kóc-szívem kigyúlt
föltekintett és az égen
megtalálta a csillagot
a szívem egy csillagot talált
romantikus lett s elhagyott
azt mondta hogy testvére van
s rég nem érzi már a fagyot

engem az öreg szél szétcibált
ráncos arcába temetett
a szívem onnan a csillagról
gonoszul nézett nevetett
azt mondta van egy testvére
együtt laknak a csillagon
sűrű könnycseppel peregtek
szanaszét az őszi havon

fagy volt az öreg szél halódott
s én fáztam mellette nagyon
könnyeimből szavak nőttek
s játszottunk együtt az avaron
de egy se maradt ott velem

kóc-hajam fölött egy varjú
károgott halkan kéjesen


         5

fáztam akkor este

jól jön ez kint
tél van és hideg
kilóra se méred már a
szereteted
így én sem vehetek
amúgy sem jutna szegény vagyok
szavak vannak körülöttem s néha
hideg éjszakákon csillagok

elmégy
s ittmaradok - hol is?
hol nem vár s nem marasztal senki
jó volna tudni lesz-e erőm
a fájdalmat kinőni s megpihenni

tél van lassan összébb húzódzkodom
(takarót csavarok magamra)
nélküled élek majd tudom
(tél van és üres a kamra)
minden szép szavam eltékozoltam
(jégcsapok lógnak az ereszen)
minden álmomat átaludtam
(zúzmara csipkézi kezem)
citromfa illatú szobádban
(eljegesedő éjszakák)
mindenség pókhálós falában
(ma egy százlábú vert tanyát)


         6

Uram itt állok - avoir
szépet és jót de  - pouvoir
nélkül mit sem ér a lét

mellyel naponta nyakon öntenek
nem mossa semmi le csak a szeretet
utópiája ami akár a folyam
(mindennap más) s elviszi arcom boldogan
mit mondok mért mondom
hisz olyan sincs nekem
kóc-szívem sír néha
szeretne fájni érzelmesen
de okos se jó se szép se
Uram hát milyen vagyok
de szeretnek engem minden este
güzük egerek csillagok

valaminek mindig a közepén
szeretet nélkül pihenni
mit mondok mindig csak állni
kifeszített karral ölelni
a füstös levegő változó szagát

a megfeszített nevetségesség
szószátyár szobra lehetnék de
vagyok
valami amit szeretnek néha
a gyerekek és a csillagok

              ***

akár útjukat kereső kígyók
úgy sziszegnek a gondolatok

de én itt a pusztaság hegyén
nem vagyok sem élő sem halott
ezért csak mondani tudom
hogy kóc-fejemben tücsök
tanyázott telelt
s nótájával este teleszórta
a mezőt rétet kerteket

de a tücsök egy téli reggel
elbúcsúzott és megfagyott
s hallottam hogy messze a faluban
becsuknak minden ablakot

               ***

jégtócsa tükrébe fagyva néz szemem
tegnap hagyott el kiesett
hisz játszottak velem mert szeretnek
a csillagok s a gyerekek

csendesen szenvedek hisz nem érzek
hangom sincs nem is szólhatok
tavasszal sátort ácsolnak lábamból
a gyerekek s nézik a csillagok

nézik unottak örökre
hogy rég elrothadt a hajam
s szívem helyén egy tócsában
kacsák fürödnek boldogan

         7

mindig fáj valami - tán lélek
vedd vissza ha adtál nekem
sosem fogom tudni éltem-e
s azt sem hogy mi történt velem

azt álmodom fal vesz körül
és bezárva valahova
boldogító rácsok mögül
biztosan nézhetek oda

hol kinn tudod ott a lápon
viszi a szél a felleget
s felgyújtja a láthatáron
a tüzet az avar felett

ég a villany a szobámban
érzelmes vagyok jól tudom
Uram add hogy egy pohár bor
enyhítsen végre sorsomon

italok mágiák telek
másnak lángolnak itt szeszek

izzasztó téli hajnalon
árad a bor szívpitvaron
át hova is?

nem tudhatom

italok mágiák szeszek
nem érik el kóc-szívemet
mely nyáron ég télen fagyott
s mint a rozsda a lakatot
úgy nyitja lassan a halál
mi évente egyszer megtalál

               ***

a jövőben bizony Te vagy ott
a hegytetőn és álmodod
hogy bár fejed kóc és
seprűnyél lábad veres
szeretnek mégis néha-néha
a csillagok s a gyerekek


         8

(invokáció)

Uram segíts hogy ne kelljen
az elveszett szeretet nyomában járnom
hogy ne kelljen koldulnom s nagyon
igazán szánalmassá válnom

itt állok pőrén kifosztva
ruháim letépték a szelek
két karom puszta szalmacsonkjait
szétrágcsálták az egerek

fejemre ráfagyott a haj
ritkás kóc volt de szép nagyon
lábam szétharapta a fagy
itt hever már az avaron

akárcsak én ki büszkén álltam
pislogó csillagok alatt
kit reggelente körülszaglásztak
sétálni hozott agarak

         ***

csitulnak bennem a fájdalmak
szeretném ha lennél Uram
hisz együtt éltünk egy életet
békésen halkan boldogan

ismétlem magam jól tudom
hold ragyog s az udvaron át
behinti húnyó fényével
az ezerfájdalmú éjszakát

fáj Uram hogy hangtalanul
sír a szám és nevet szemem
s fáj hogy ki fognak nevetni
hangosan sértőn kéjesen

         ***

tél van szeretni kellene
ilyenkor tele a kamra
a faluban szól a zene
légy velem ne hagyj magamra

Uram csak így tudok (s)írni
tudod jól nem is létezem
saját hangommal tudlak dúdolni
hisz hangom sosem volt nekem

keresztre feszített képek tövénél
meggyötört testedre borulok
és árnyékodra térdepelve
halkan még tovább dúdolok


         9

néha még látod
vernyákolok
ilyenkor még
szorul egy hurok
és úgy érzem
nélküled nem vagyok
más csak érzelmes
vacak
gyűrődő arc
fonnyadó hús
kacat
pontosan az és amolyan
amilyenné formált kezed
mikor az őszi eső lemosta
a fáról a leveleket


         10

nehéz szívemet vonszolom
nincs hely ahová letegyem
a kövek szólítják szegényt
tücsök dalol szerelmesen

s átfonja az álmaimat
ezért jó mikor ébredek
s a szél ráperget arcomra
egy bronzvörös falevelet

(az idő évente látogat
mint Krisztus az embereket
köténye mélyén tartogat
nem hagy el tudom, hogy szeret)


(közjáték)

Te tudod hisz csak Te tudhatod
hogy szavam pennám sose volt nekem
kifeszített koldusként álldogáltam
erdőközelben mezőn réteken
Te tudod hogy a könnyáztatta hűség
Pénelopének s nem nekem adatott
s a görög éjre teríti rá csendben
a nagy Zeusz az égboltozatot

tegnap egy költő hevert a lábamnál
borzas volt s filozófus nagyon
pipafüstöt teregetett széjjel
s egy lány hallgatta álmatagon

(mint Mestert a tanítvány
mint Hellász tündöklő bajnokát
a hetérák hófehér hada)

érezni véltem a leplek illatát
Ilion sugáráztatta partjain
s az asszonyok bús átható bánatát
Trójának üszkös véreres romjain


         11

Félek, Uram

A világod hatalmas és okos
megteremtéd mert kellett - a szót
és hozzá a sok-sok tollnokot
így most nézd el nekik
ha kirekesztősdit játszanak
ha egymás közt nem Terád
egymásra büszkék
s elkerülik őket a madarak

míg én itt szózatok súlya alatt
néha remegve Hozzád kiáltok
s eltemetett szavak hantocskái mellett
tüzet csiholok és imádok
kigúnyolt régi szenvedélyeket
lidércfényes távoli mezőket
összegyűrt és régen elhajított
romantikus érzelmes jelzőket

én bármit tehetek Uram
hisz nem a dicsőségre vágyom
úgy vagyok hogy meg se születtem
szóm nem hallható s az álom
messzire kerül éjjelente
tücsköm cirpeli hangosan
(hogy)
úgy halok meg ahogyan születtem
csendesen szépen boldogan

én bármit tehetek Uram
az ősz dere már elborít
három szóból fonok csendesen
úgyis csak Te hallhatod itt
hol sic transit gloria mundi
el nem fog érni soha
s hol Csipkerózsika álmát alussza
az a buta romantika
az a buta romantika


(közjáték)

jó volt itt tavasszal veled
a kis gombszemű egerek
úgy szerették a fészkeket
ürgékkel osztoztak néha
némán kerengett a héja
s eldobott kenyerek karéja
tarkázta itt a gyepet
mit nem fésült s nem etetett
simára nem egyengetett...

(minden ősszel elér a fagy
kioltja lassan szívemet
de Te tavasszal feltámasztasz
s rám adod piros ingemet)

a patkányfészkek családjai
huncutul cincognak jól tudom
mikor a szél végigsimít
reggelente az avaron
mert jön az ősz és behordhatják
a termésből a maguk javát
a falut ilyenkor víg énekszó
s vasárnapi áhitat futja át


         12

(tavaszra úgyis újraéledek
csak áltatás hogy meghalok
hisz hozzám szóltak énekelve
a templomból az angyalok)

a fájdalom mindennél erősebb
remélem hogy hallasz Uram
szánj meg és legyél merészebb
adj nekem is hogy boldogan
virrasszak szűköljek éjjelente
ha felvilágol a telihold
s álom ne jöjjön szememre
ha miriád csillag a holt
fényéből egy sugárnyit
nekem áldoz s az űrön át
meghallhatom ha irányít
tekinteted a kardalát
néma szívű szűz angyaloknak
kik nem tudják mi a fájdalom
s bolyhos kis szürke állatoknak
hajnalban eldalolhatom


         13

tudom ki fognak nevetni
sokan vagyunk így Uram
harangszót hallunk s vidulunk
itt fenn a dombtetőn boldogan

miénk a tavasz az ismeretlen
és az ismerős jó halál
mi eljő értünk minden ősszel
sietve lép és megtalál


         14

(post festa)

hallottam - a világ végtelen
Te rajzoltad rá arcodat
s ezen az arcon én vagyok
a megfeszített gondolat

Istenkáromlás gyalázat
bocsásd meg hívednek Uram
nem élhet s így nem is halódhat
csupán létezik boldogan
hangja egy érző tücsöké
ki a nyárba öli magát
s fellármázza a tisztuló
érzések nyári illatát

kinevetik én jól tudom
hisz nem divat ma hallani
amit a cirpelő kis tücsök
mindig meg akar vallani

hogy nyaranta fenn a dombtetőn
madárijesztők ezrei
dúdolják vele a dallamot
s nemcsak vélni de hallani
lehet amint egy fuvallat
átzengi halkan az éjszakát
és szétteríti a réteken
a madárijesztők dalát

bár hajam kóc és szívem szalma
vagyok és mégsem létezem
és elkerül reggel és éjjelente
az álom és a szerelem

Tamás Tímea: Cella

Feladom Uram
zárkám e nyelv
és Európa nem otthonom
messze sztyeppékre vágyom
tudom - ilyenkor elkárhozom
de érzem ahogyan jő az este
s hozza füvek illatát
s a levegő még nem ismeri
harangok csendes dallamát
néha nem fáj hogy bezártál
néha nem fáj hogy meghalok
néha tudom hozzám is szólnak
a templomban az angyalok
tévelygek Uram de nagyon
néha hozzám szól a reggel
s behinti lassan szememet
őszülő deres levelekkel

elvágyom innen de hagyd
hogy holnap megint újrakezdjem
hisz ennek a nyelvnek a legmélyén
soha senki sem hallhat engem

Tamás Tímea: Édesbús vers

messze a van és a lét
mindent elnyel ez az élet
kipányvázott lovak közt egyedül
sáros rögökön mendegélek
tudok kedves s negédes lenni
de poroszkálni már alig
a van-t végleg elvesztettem
s szeretném ha virradatig
rám találna a feledés
vagy legalább 1 édes álom
hol a be nem járt útjaimat
feldíszítve majd megtalálom

Tamás Tímea: Állva

Jegyet vettél az elmúlásra
A tegnapra a mára
Állsz a végtelen peronon
Ahová befut a végtelenbe
Tartó ámokvonat
Megáll?
Felszállhatsz?
Jó helyen állsz?
Vagy Farkaslakán nem áll meg
A gyors?
Hisz sínek sincsenek
Csak peron
Csak sár és gólyalábak
Melyekre néha felállhatsz
És azt képzeled – más vagy

Pedig zsebedben ott a jegy
Tudod vagy nem az egyre megy
Állhatsz a peronon várva
Hogy a végtelenbe menet
Valaki egyszer visszainteget

Makay Ida: Pókháló

Ragyog a remek csipkecsapda,

selyem rácsú, lebegő börtön,

legyek kivégző udvara,

rejtett s kínálkozó,

örökkön hívó fátylas pusztulás.

Áttört harisnyák csábítása.

S szemfedőké. Iszonyú báj.

Vár a beomlott alkonyatban :

áttetsző-szép, kacér halál.

Mezey Katalin: Milyen végleg, milyen váratlanul

Mátis Lívia emlékére

Milyen végleg,
milyen váratlanul
röppennek el
a megszokott angyalok!

Koldus gondokból
pazar kincseket
hagytál magad után.
Nem az uzsorás kincsét,
ami bedőlt ház alól
kerül elő.
Képesség teremtette,
önmagát sarkantyúzó,
célra tartó tudás,
ami a pénznél többre képes,
mert mozgatója
nem a számítás,
és nem a saját javát keresi.
De mit? Mit is kerestél?
Elszánt önpusztítással
futva kimerülésig.

Milyen végleg,
milyen váratlanul
röppennek el
a megszokott angyalok!

Sűrű falomb közül,
hirtelen hangra
mind a madarak.
Riadtan nézzük,
ki mindenki tűnik el
felhőrések között
vagy egy földrepedésben.
Tudtuk persze, hogy
nektek is szárnyatok van,
rebbenő sorsotok van.
De örök sietségben,
a síró-fúvó szélben
mért hagytatok itt
egyszerre
kitartó jóbarátot,
konok ellenfelet?
Miféle hang volt,
ami elhívott,
ami jelet adott
a pusztulásra?
Mi elől menekültetek,
a sorsunk tanulságait
levonni nem tudókat,
ittfeledve minket,
akik tovább forgunk
a sietségben,
a sívó-rívó szélben,
kitartó jóbarátok
s ellenfelek körében.
Tövises indáikban,
szeretetláncaikban
ideig-óráig még
fennakadva.
Magunk után
alig-nyomot ha hagyva.

Géczi János: …lehetek

Mindaz, ami

az asztalon heverő szálrózsa és

aközött van, ahogyan elmondod,

mily gyönyörű ez a virág,

te vagy. Ennyi lehetsz számomra.

S ami nem, számodra annyi lehetek.

Zelk Zoltán: Sorompó

Mikor belépni akartam a kertbe, 

a kőris lehajtotta ágát -: 

állok azóta is 

a sorompó előtt.

Vas István: Évfordulóra

Mióta ismerlek, már ötödik tél ez,
  Múlnak az évek,
Erős sodruk nekem nem tartott meg senkit,
  Egyedül téged.

Aki barátom volt, meghalt, vagy a messze
  Idegenben él,
Újakra találni sokat megcsalódott
  Lelkem nem remél.

De te itt maradtál, alakod ragyogva
  Előttem mozog,
Mint ezelőtt régen, szívem a láttodra
  Ma is feldobog.

Őszülsz, máris őszülsz, fejeden egyre több
  Ezüstszál ragyog,
Szemeid még kedves, de már az élettől
  Megtört csillagok.

Fáradtságunkban már szánkról egymás ellen
  Szisszen néha szó,
De rögtön utána ott jár a mosoly is,
  A vigasztaló.

Minden, ami színes, minden tüzijáték
  Lassan elmulik,
Igy leszünk sötétek, egyre sötétebbek
  A végső utig.

S amikor köröttünk minden, ami csillog,
  Mind csak semmiség,
Megtörve is ketten elérjük az élet
  Fénylő tetejét.

Fodor Ákos: Is

Nagy pohárból is

lehet kicsit kortyolni.

– Ez is: szabadság! 

Zelk Zoltán: Menekvés

Mily szégyen ez, apró gondokon vesződni
s bujkálni settengő, csorba szavak elől –
magányos asztalnál ülve, így fordulok magamhoz:
hát fuss! töröld meg arcodat erdők hűsében,
arcodat, min az undor s a rémület zihál.

Míly szégyen ez, emberségem míly alázata!
bukdácsolni buta legénykék s gonosz szavak között –
emlékszem, tegnap is estéli utamon,
csak árnyam követett s a billenő holdnál
előre futott néha, mint vidám kutya

s hirtelen, a házak mögül egy kiáltás
rámcsapott, s arcomba vájta denevérszárnyait.

Ó, ha messzi hegyek közt házam lenne,
csak tenyérnyi is – tövisből fonnék keritést köré
s hat vérszomjas eb vigyázná csattogó fogakkal
a kéretlen jövevényt. Szó nem érne el hozzám
s mint a közelben folyó patak, oly derüs lenne homlokom,

ha eltévedt madarak s szunnyadó csillagok közt élnék
s kezeim megmosnám a reggeli szélben.

Gömöri György: Válasz egy gyakran feltett kérdésre

– Hogy vagytok? –Azokhoz képest
akiknek házát elsöpörte az ár
és most ott állnak egy szál ingben
derékig vízben – nagyon jól.
Azokhoz képest, akik a várost bekerítő
erdőtűztől fuldoklanak, vagy meg is
fulladnak – remekül.
De még azokhoz képest is jól, akiket
ismerünk: napról-napra rágja
testüket, arcukat alattomos betegség.
Ma sütött a nap, kimentünk
a szomszédos parkba, ahol gyerekek
szaladgáltak vidáman, öregek
pihentek padokon, nem történt
semmi különös – köszönöm, magunkhoz
és a világhoz képest igen,
köszönöm, jól vagyunk.

Csoóri Sándor: Énekek éneke

Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy
üstökös csóva-fénye siet át rajta.
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temető közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
Kezem egy elsötétített városban
évek múlva is rádtalálna.