Sok-sok hosszú mérföld után,
A folyó el kéne fáradjon tán,
De hol odébb útja vége látszik,
Ott gyorsul s vadabbul játszik.
Taraját egyre feljebb hajtva,
Ijedten kapaszkodik a partba,
Miközben medrében suhan,
Mert fél, hogy arrébb lezuhan.
S valóban, odébb a hűs víz alatt,
Medre pillantás alatt megszakad
És hol eltűnni látszik a vízfodor,
Azt hinnéd, ott már csend honol.
De nem ott van a világnak vége,
Bár, mit hallasz majd odaérve,
Idézi füleidnek a pokol hangját,
Emelve feljebb a víznek rangját.
És az, míg hullva társára zuhan,
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan,
De huppanása fülsiketítő dörej,
Az alvót haragosan ijeszti fel.
S reménytelen kutatja szemed,
Nem tudod meg, hiába lesed,
Tekinteted, ha át is töri a ködöt,
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött.
Ám kárpótol mindezért a látvány,
Ahogy sok apró cseppre hullván,
Mint szél hordta porfelhő, a pára,
Leszáll csendben levélre, fára.
S mikor a zöld levél elnehezül,
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl,
És bepottyan a partról a mederbe,
Utazik megint, újabb utakra lelve.
És e csodás látványt koronázva,
Költők fantáziáját hozva lázba,
Felette a hosszú, színes márvány,
Hajlít diadalkaput a szivárvány.
