2017. november 10., péntek

Jónás Tibor: Vízesés




Sok-sok hosszú mérföld után, 
A folyó el kéne fáradjon tán, 
De hol odébb útja vége látszik, 
Ott gyorsul s vadabbul játszik. 

Taraját egyre feljebb hajtva, 
Ijedten kapaszkodik a partba, 
Miközben medrében suhan, 
Mert fél, hogy arrébb lezuhan. 

S valóban, odébb a hűs víz alatt, 
Medre pillantás alatt megszakad 
És hol eltűnni látszik a vízfodor, 
Azt hinnéd, ott már csend honol. 

De nem ott van a világnak vége, 
Bár, mit hallasz majd odaérve, 
Idézi füleidnek a pokol hangját, 
Emelve feljebb a víznek rangját. 

És az, míg hullva társára zuhan, 
Lefelé tehetetlen hallgat ugyan, 
De huppanása fülsiketítő dörej, 
Az alvót haragosan ijeszti fel. 

S reménytelen kutatja szemed, 
Nem tudod meg, hiába lesed, 
Tekinteted, ha át is töri a ködöt, 
Mi rejtőzik a vízfátyol mögött. 

Ám kárpótol mindezért a látvány, 
Ahogy sok apró cseppre hullván, 
Mint szél hordta porfelhő, a pára, 
Leszáll csendben levélre, fára. 

S mikor a zöld levél elnehezül, 
Áttetsző kis üveggyöngybe gyűl, 
És bepottyan a partról a mederbe, 
Utazik megint, újabb utakra lelve. 

És e csodás látványt koronázva, 
Költők fantáziáját hozva lázba, 
Felette a hosszú, színes márvány, 
Hajlít diadalkaput a szivárvány.

2017. november 9., csütörtök

Szabolcsi Erzsébet: Éjszaka




Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

*

Esőszagú csend.
Lógólábú felhők közt
lépeget az éj.

*

Szuroksötét csönd,
cuppogó hűvös cseppek
esőillata...

*

Felhőbe törli
keskeny arcát a hold ma.
Velem zokogott.

*

Angyaltalan éj.
Csillagtalan csöndlepel.
Meddő álmodás...




S. Csoma János: Lehajtani fejét

mindenki akarja
könnyű puha ágyra
nem a ravatalra
lehajtani fejét
hogy megpihenhetne
jaj de utoljára
sehogysem szeretne.
Menekedni mégsem
tudunk egyszer végre
visszatér anyánkhoz
anyánk szemefénye
anyaölben szunnyad
mind mind aki árva
halandó születik
halhatatlanságra.

Wass Albert: Szent a falu










Két emberfajta él, az egyik
önmaga elől elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtőzik önmagába.

Az egyik élete malom:
Mindent felőrlő izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgető kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába őrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhőkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tőzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?
Az érctraverzek égig érnek,
a reklámfények égig érnek,
a villanydrótok égig érnek,
az Istenig föl mégsem érnek
s a gyertyák mégis tövig égnek.

A másik élete: falu.
Nádfedelű. Meszelt falú.
A két szeme két tiszta ablak:
reggeltől-estig nyitva vannak.

Vagy felnéznek a fényes égre,
vagy mindkettő a rétre néz le;
s körös-körül oly halk a béke
mint messzi csermelyek zenéje.

S bárhogy forogjon a világ:
a réten mindig lesz virág.
és harsoghat a dáridó,
s épülhet sok száz emelet:
itt él tovább a szeretet
és Isten jár a kert alatt.

A falu mindig megmarad,
a falu mindig egy marad:
a falu mindig szent marad !

Kerék Imre: Egy hiú szépséghez












Órahosszat görnyedsz a tükröd mellett,
tested alig leplezi lenge tüll.
Oly ártatlannak látszol, mint a gyermek,
ki önnön szépségében elmerül.

De a tej, mit szoptál, márvány lett benned,
még emlőd bimbaján is gőg feszül. –
Társaid majd egyenként elfelednek,
s mint holdkráter, üres leszel belül.

És míg orcáid ellepik a ráncok,
duzzogsz a világ ellen, szitkot-átkot
szórva Vénuszra, ki cserben hagyott.

S akkor… majd akkor! Ki ölelne téged,
becézve agát-szemű kedvesének? –
Hulla leszel, kék jegeccé-fagyott.

Buda Ferenc: A semmi partján

Teng-leng az öregember
Ideje mint a tenger
Se hossza nincs se vége
Kifakul szeme fénye
Pók egy mély bögre alján
Szorong a Semmi partján
Célját maga sem tudja
Bármihez fog megunja
Sóhajt morog köhécsel
Kenyeret vág a késsel
Ám enni sincs már kedve
Gunnyaszt elgémberedve
Elalél újraéled
Éjjel riadva ébred
Régóta sehova nem jár
Senkitől semmit nem vár
Senkinek nem üzenget
A csapból vizet enged
Egy vízköves pohárba
Kilöttyenti a sárba
Magára is mogorva
Létét cipeli hordja
E láthatatlan láncot
S míg a tikkadt akácok
Tüskéiket növesztik
Ő még tovább öregszik
Mentén egy görbe rácsnak
Elméje körbe jár csak
Folyton körbe meg körbe
Meg-megáll falnak dőlve
Nézi a földet nézi
Készül beleenyészni

Wass Albert: Prófétafa












Vörös fenyő a zöld fenyők között,
kinek már odasúgta a Halál:
„velem gyere!”
        de azért mégis áll.
Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál,
csupán az élet színe-változása.
Vörösen áll, de azért mégis áll.
Ágai közt, éjfél felé,
az örökélet szele muzsikál.

2017. november 8., szerda

Kiss Benedek: Dúdolgató




Közösen,
szeretetben,
kezed kezemben...
Szerelemben, lángban
társad lettem
s te társam
e hűlő vasvilágban.
Kezed kezemben,
közösen,
szeretetben.

S. Csoma János: Szelíden halni lenne jó


Oly megadóan mint a lét
Lépi át önnön peremét
Jó volna halni boldogan
Nem a születés nehezét
Érezni de a gyönyörét

Nem ütne hangosan az óra
Csak a holtponton átbotolna
A pillanat a végtelenbe
S úgy tovább
Add meg Urunk egy szép halállal
Az újrakezdés mámorát. 

Jancsik Pál: Hűség
















(avagy a szováti gólyák)  

Azok a kedves szovátai gólyák…
Az emlékezetembe visszajárnak,
valahogy úgy, ahogyan minden évben
szokott helyükre ismét eltalálnak.

Amikor a városka központjában
néztem őket a tündöklő magasban,
a fészkükön karcsún és méltósággal
tollászkodtak a tűző sugarakban.

A békesség, meleg családi otthon
jelképe ők: jóság, derű, helytállás.
Kitartanak fényben, szélben, esőben.
Miért oly kedves nekik ez a szállás?

Ők bizonyára nem kérdik maguktól.
Nem számolják, hogy hányszor van derűs ég.
Jönnek, költenek, ősszel útra kelnek.
És éppen ebben van a nagyszerűség:

a hűségben, hogy újra visszaszállnak.
Mert hiába a felhőkkel fedett ég,
mindannyiszor mégiscsak megtalálnak,
derű, békesség, tisztesség, melegség.

Pilinszky János: Mosoly, könny, oszlopok

Mosoly, könny, oszlopok
A fátyol és a napernyő elég,
mint cigarettapapiros.
De elégnek a csontok is,
a sziklák és a tengerek vize.

Csupán a mosoly halhatatlan,
a könny s az oszlopok.
Bár ők se élik át a pusztulást,
csak túlragyogják.

Nemes Nagy Ágnes: Nyári rajz

Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.

2017. november 4., szombat

Csáky Anna: Ébredéseim












Tavaszéj hajnalán
derengő-kék egek,
nyíló ajkadon
ébredek.

Nyári éj hajnalán
duzzadó vágy, meleg,
megcsókolom a
testedet.

Őszi éj hajnalán
harmat, bú pereg,
megcsókolom a
szemedet.

Téli éj hajnalán
a fény szendereg,
megcsókolom a
kezedet.

Halálom hajnalán,
amikor elmegyek,
megcsókolom a
             lelkedet.

Imre Flóra: Hűlő napok

Mint a kőris a domb alatt,
magam vagyok, ahogy megállok.
Az avaron már dérvirágok
tenyésznek reggel napra-nap.

Moccanatlan ég. Hallgatok.
Utolsó társam útra készül.
A vállamon ólomnehéz ül
a ritka fény. Hűlő napok.

Hajamba fúj az őszi szél.
Mint töppedt mandula, didergek,
rám csontosul a néma héj.

Esőfürtök arcomba vernek,
meg-megbotlok a tér kövén,
félszemű lámpák fénye kerget.

Lackfi János: Zsoltáros











Dicsérlek, Uram,
amiért nekem adtad kedvesemet,
lelkem helyett lelkemet,
okos kertészemet,
növekedésem ösztönzőjét,
burjánzásom visszanyesőjét,
akiben megtalálhatom mindazt,
amire érdemes volt sóvárognom.
Add, hogy fájdalmat neki ne okozzak,
hogy fájdalmában osztozni képes legyek,
s ha osztozni nem is tudok,
ha terheit átvenni gyenge is vagyok,
legalább mellette álljak,
ott legyek, jelen legyek,
vele legyek,
jelenlétében legyek,
jelenlétembe vonjam őt,
átéljem és az enyémbe
olvasszam életét.
Add, hogy rá ne telepedjek
rettentő önzésemben,
ki ne pusztítsam, mint kertben
feledett lavór az alatta elsatnyult füvet,
hagyjam lélegzethez jutni,
ne csörtessek érzéketlenül előre,
ne csapódjanak arcába
a kezemből kiszabaduló tüskés indák,
hanem észrevétlenül elhajlítsam
útjából az ágakat,
elgördítsem az akadályokat,
hogy ne ejtsek rajta véletlenül sem sebet,
hogy ne őrizgessek semmi véletlenül ejtett sebet,
hogy ne essek a meddő versengés vétkébe,
hogy ne akarjak mindig okosabb lenni,
hogy szabadon engedjem,
mint egy madarat,
és szabadnak várjam vissza,
mint egy madarat.