Sebestény-Jáger Orsolya: Nyári reggelek

Szeretem a nyári reggelek
derűjének csöndes igazát.
A hajnali pára még hiszi:
ő vívja meg a döntő csatát.
Ám győz a Nap szétáradón,
míg elterül a parttalan időn.

S mind lassabban lélegzik a perc,
mint húr, ha pendül,
egy régi hegedűn.

Radnóti Miklós: Gyermekkor

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

Kántor Péter: Levél a hazaérkezésről

Hát megérkeztem, haza, itt vagyok, befutottam
befutott ólomlábakon döcögve a vonat a Keletibe
a novemberi hidegbe, sötétségbe, születésem évszakába
én akkor már az idegességtől alig láttam; ahogy csökkent
a távolság, úgy csökkent a türelmem, végül teljesen elfogyott
nagyon örültem, hogy újra otthon, nagyon, vakon
pedighát minden viszontlátás búcsú is egyben; valami
elmúlt, és egyszer talán így múlik el az egész
mintha hat mázsa szakadt volna le rólam egyszeriben
és még most is tart az örömöm, mint egy megpendített húr, rezeg
még igazából alig vagyok otthon, reggel, amikor kinyitom a szemem
egy pillanatig még lehetnék bárhol, Chiswickben, fújhatna angolul is a szél
de ezek már az utolsó halk rezgések, amikbe beleszövődik valami más is
a megcsalatottság érzése, a veszély, a levegőben ólálkodó hétköznapok
amikben úgy oldódik fel minden, mint forró vízben a cukor: még pezseg, már nem
ha eddig aggódtak értem: meg ne fázzon! mit csinál? hogy van? jól van?
ennek most vége – letépte koszorúját, a messzeséget, boldoguljon ahogy tud!
a kutya se mondja már: vigyázz magadra! – pedig most, épp most
amikor hirtelen lazítok, elengedem magam, bármi, egy villamos
egy hulló falevél is életveszélyes lehet, egyetlen rossz szó
pár napig kérdezgetik még: mondd, milyen volt? mégis milyen?
egyszer majd mesélsz róla, ugye? – aztán mindenki gyorsan
megfeledkezik mindenről, elvégre itt vagyunk, együtt (vagy nem?)
és nem kívánhatja tőlünk senki, hogy örökké LÁSSUNK
csak én ülök az asztalnál éjszakánként a zúgó csöndben
ugyanúgy, mint Párizsban és Londonban a különböző szobák különböző asztalainál
úszó deszkájukba kapaszkodva a fekete sodrás közepén
egy szál tollal kergetve mit is? mit is?
előveszem a leveleidet és újra olvasom őket egymás után
Téged is úgy fúj a szél? (fúj, fúj, fúj a szél)
És körülnéztem a sík mezőn. Egy néni odaintett
magához, és ajándékozott egy gesztenyét. Egy csomót
beszélt, de nem érdekelt. És átöltöztem és egy új arcot
festettem a fejemre. Ebben az évben finom meleg takarót
kívánok neked, száraz cipőt és egy viszontlátást. Igen.

kaktusz.

Vágy, vágyak, vágyódás,
Vágyakozás valami után,
ami nincs, ami hiányzik,
amit elérni, kiérdemelni,
vagy csak úgy
kapni szeretnénk,
utazást, szerelmet, szeretetet,
békességet, pénz, vagy dicsőséget,
vágyódni valamiért,
valamit mindenáron
talán ez hiányzott az életemből,
ez a mindenáron,
de most itt van,
naponta ébredek azzal,
azzal a vággyal,
hogy adjak neked valamit,
mindegy mit, csak örüljél,
akár egy marék diót,
ajándékot szeretnék adni neked,
mintha minden nap ünnep,
minden nap karácsony lenne,
és én készülnék a meglepetésre,
járnám az üzleteket,
hogy megtaláljam azt,
ami neked kedves,
csak hát én szavakat keresek,
olyan szavakat,
amik méltók hozzád,
méltók az ünnephez,
amik egyszerűek,
nem hivalkodók,
amikről tudod, hogy a Tieid,
csak neked ajándék,
más nem is értené, talán kinevetné,
amire, ha ránézel, ráismersz,
még becsomagolva is rá ismersz,
hogy ez az ajándék
senki mástól,
csak tőlem kapható.

kaktusz.

Kotász Zoltán: Hosszú érkezés

Lépdelek az utcán,
és néha lassítok, néha gyorsítok a lépteimen,
hiszen hozzád igyekszem,
vársz rám, a vendéged vagyok.

Százszor, talán ezerszer is jártam már ezen az úton,
de akkoriban meredekebben futott,
máshonnan indult,
és nem mutatott villogó letérési lehetőségeket.

Enyhe szellő kavarodik fel a lejtős útra,
hátulról, majd elölről is a lábaim közé fúj,
és megcsikland a metsző borzalom,
hogy milyen hancúrozósnak mutatkoznak olykor
a figyelmeztetések.

Nem térek le semerre sem.

Időnként persze megállok, hogy szót váltsak
az utamba kerülő járókelőkkel -
ugyanazt látni másnak, vagy a mást egylényegűnek?
A választási lehetőség bizony széles,
és ez hízelgő az idevetődött helyzetének.

Nekem már bármi fontos lehet.

Néha jó, hogy elfeledkezhetem róla:
az út végén vársz rám;
néha viszont büszkeséggel tölt el az érzés,
hogy nem feledhetem el: végére-járó vagyok.

Szemlélődés és belefeledkezés egyensúlyának játéka ez.

Néha lassítom, néha gyorsítom a lépteimet,
és lehet, hogy hamarabb odaérek hozzád,
de akkor kevés lesz a mesélnivalóm,
és lehet, hogy sok mesélnivalót gyűjtök,
de akkor darabig még várnod kell rám.

A hűvös szellő végigkavar a vendégúton.

Kántor Péter: Mintha nyomtalan

Mintha nyomtalan elmúlhatna bármi,

a nyár helyén másik nyarat találni,

az erkélyen másféle kerti székek,

a csipeszeken egy másik élet –

de egy reggel a régi holdra látni,

és a beforrt seb elkezd újra fájni.

Kántor Péter: Úgy nevetsz

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
tétován, bizonytalanul,
meg-megdöccenve,
keresgélve a hangot.

Úgy nevetsz:
félálomban,
lomb sűrűjében,
valaki madár palattyol.

Ahogy az eső esik:
szaporán guruló,
halk, puha nevetéssel,
záporozón.

Úgy nevetsz:
csapongva,
ringatózva,
kéjesen.

Ahogy az eső esik:
peregve mint a dob,
csattogva mint a zászló,
győzelmi lázban.

Úgy nevetsz:
szilajon,
féktelenül,
vakon.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
égő gyújtózsinórként
sziszegve,
sisteregve.

Úgy nevetsz:
idegesen,
kurtán,
hamis jókedvvel.

Ahogy az eső esik:
szálkásan,
színtelenül,
mindentudóan.

Úgy nevetsz:
szigorúan,
hidegen,
könyörtelenül.

Úgy nevetsz:
nevetsz, nevetsz,
se eleje, se vége,
se célja, se oka.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
mintha sírnál,
hosszan elnyújtva, keservesen,
sokáig.

Kántor Péter: Titkos kötelék

Ahogy magamban százszor elgondolom
ahogy dramatizálom, monologizálom
ahogy érvet érvre halmozok, sorolom
ahogy egyre pocsékabb lesz a kedvem
s ahogy minduntalan kitüremlik az érdek
bármily csekély is, mégis: mit nyerek?
és neked közben fogalmad sincs róla
te közben fel-le, fel-le, mint a lift
te közben mint a búgócsiga, és már
lüktet a halántékom, fújtat a tüdőm
a torkom reszel, a szám cserepes
higgy, amit akarsz, csinálj, amit akarsz
ez egy reménytelen ügy, kár a szóért…
aztán csöng a telefon: Te vagy a vonalban!

Kántor Péter: Ha együtt élnénk

L. V.

Ha együtt élnénk
mindig finom húsokat ennék
a tea az én dolgom volna
és az olvasnivalók kiválasztása is
de ez most is az én feladatom
nem könnyű pedig és nem hálás
ha együtt élnénk
sokat számítanának az apróságok
hogy nem tudsz sakkozni például
én viszont utálok kártyázni
hogy ki vezesse a kocsit mindig
én a másik szobában, te meg
mit csinálsz? írsz? írjál csak, írjál!
hajaj, ha együtt élnénk, kedves
hét végén nagyokat kirándulnánk
van egy lengyel túrabakancsom
a menedékházakban piros bor
te mint a tenyered, az erdőt
de ha eltévedünk, az se baj
ha együtt élnénk
az ágyban úgy aludnánk el
én valamivel (jócskán) később
mit gondolsz, holnap is lesz holnap?
hajad a szemhéjamra hullna
olyankor szúrna vagy nem szúrna
s együtt lebegnénk az éjszakában
mint két ezüst csík a Holt-tengerben
de te reggel hiába vigyáznál
lehúznád rólam egy kicsit a takarót
és amikor bocsánatkérően
próbálnád megigazgatni épp
én azt mondanám: menj már, menj már!
bizony azt mondanám.

Utóének

Nem élhetünk mi együtt, kedves
mert én nem szeretem a hagymát
s hiába szeretsz nagyon-nagyon
azért a hagymát ki nem hagynád.

Vagy ha mégis, mégis kihagynád
hiszen tudom, hogy szeretsz nagyon
mindig hiányolnád a hagymát
nem élhetünk mi együtt, kedves.

Kosztolányi Dezső: Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,           
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Végh Tamás: Alkalmi vers a hazaszeretetről

Köszönöm Uram, hogy itt élhetek,
És ez a darab föld, az én hazám.
Kenyerem, borom itt adatik nékem,
S nem vagyok árva, sorstalan madár.

Köszönöm, hogy még a kényszer,
Nem űzött innen messzire el,
S a szenvedő reménység megtart,
S bánatomat ősszel, a szél viszi el.

Könnyebb ma itt a gondot elűzni,
Méltóságos szegénység gúnyáját,
Kurucosan viselni, mint máshol,
Megtűrt idegenként, jólétet hazudni.

Köszönöm, Uram, hogy mégsem
Ölel magához e korszakos magány,
S viseltes létem, nem lepra-bélyeg,
Mit mindenkor, kerülni, muszáj.

Köszönöm azt, hogy az esendőség 
Szőrcsuháját itt adtad féltőn reám.
E zorduló idő kérni tanít meg,
S nem kérkedni, vak-ostobán.

Arcomat, bár pirítja szégyen emiatt,
Tudom, hogy az a legszegényebb,
Ki segíteni, már annak sem bír,
Aki nálánál is rongyosabb.

Köszönöm, hogy a szó itt őriz meg,
S én, itt őrizhetem meg a szót.
A költő szava itt szólít meg,
Hogy igazat mondjak, ne csak a valót.

Maja Borinova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed.

Nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel éppen úgy, mint annyi éve, 

Felkel, nyújtózik és papucsba lépve mosdani megy

és fogat mos a csapnál, 

aztán a törött kapcsolóval babrál, 

újságot böngész a reggeli mellett, 

latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak

megdöbbenve felnéz:

egy idegen nő kérdi tőle: Nem kérsz?

és aztán... minden megy tovább, mint régen,

nem támad tűzvész az asztalközépen, 

és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. 

És aztán... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke,

hanem az asszony fázik, egyre fázik - nem érti. 

Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. 

Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... 

Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.

Szabó Lőrinc: Egy hazatért emigránshoz

Hazajöttél, lesz, ami lesz. Haza.
Nem ismerlek, nem láttalak soha,
nem tudom, van-e bűnöd és mi vár,
börtön, szabadság, irgalom, halál, –
közönyöm akkor figyelt föl reád,
mikor a harcot nem bírtad tovább.

S akkor egy kicsit megszerettelek,
ahogy néha ellenségeimet
is szeretem… Nem láttalak sose,
mégis együtt jöttünk hazafele:
úgy éreztelek, mintha én magam
léptem volna fel, te boldogtalan,

mintha én magam szálltam volna a
vonatra, mely idegenből haza-
hozott: láttalak és éreztelek
és elképzeltem minden percedet,
reményt, félelmet, végső, szörnyű vészt,
összeomlást és megkönnyebbülést,

mindent, amit csak érezhet, aki
annyi csalódás után leteszi
rossz fegyvereit s megadja magát.
Bukásodban figyeltem föl reád
s már tudom: ahhoz, hogy ez lett a vég,
erő is kellett, nemcsak gyengeség.

Erő is kellett s kellett becsület
és tisztaság… A régi éveket
majd megítéli az, aki előtt
most meghódolni mégis volt erőd,
én azt dícsérem benned, ami ott
idegenben megszállt s hazahozott.

Meghalni van föld másutt is… Szegény,
te mégis itt vagy… S akárki vagy, én
már tartozom valamivel neked
és példádért, mely megerősített,
azt kívánom cserébe, hogy találj
több emberséget, mint amennyi jár.

Végh Tamás: Õrangyalom

Kitart mellettem évek óta már.

Néha megsajnál egy kicsit,

Úgy tesz, mintha néki is fájna

Meglett korom esztelen tékozlása.

Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,

Mögém bújik, ha mellénk oson az este,

S örökléthez szokott szemét arcomon

Pihentetve int: közeleg az éj megint…

Csoóri Sándor: Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.

Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.

Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?

Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.