Egyed Emese: Kérdezett

jövendőt mondott füst gomolygásából

varjúraj költözését kitalálta

égő hasábok fénye széthullt mondat

magad vagy mint az ujjam szólt az Isten

József Attila: Az én ajándékom

A szívem hoztam el, csinálj vele
Amit akarsz. És nem tudok mást tenni
És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábad biggyedt vonalára szabták.
De ruganyos, mint fürge gummilabdák
És mint a spongya, mely tengerbe nő.

Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt, barna szóval arra kérlek
- Ha eltiporsz is füvet, harmatost -

Ha elszakadt a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:
Az uccasárba akkor se taposd.

Stenzel Rita: (hazatérő macska dala)

négyszer végzett a szomszéd

kutyája velem zártak be

szenespincébe háromszor

így telt ki a hét tudom

néha a levegő lehetetlenül

összesűrűsödik dorombol és

voltam már félreértett árnyék is

holnap piszkosan és remegve

érkezem a verandára és felfalom

a csomóvá kucorodó halált

Böszörményi Zoltán: Az univerzum peremén

fényévekre távol egy galaxis közepén

fémes csengésű végtelen kacag

a ködtisztáson pálmafa áll

ágán vörös tollú madár énekel

olyan meghatóan

megfeledkezel a boldogtalanságról

az egyre táguló tér

fagyos magányáról

talán

a holnapi penzumról is

észre sem veszed

szíved gravitációs ereje

meggörbíti a téridőt

mélázva ülsz az univerzum peremén

hallgatod a vörös tollú madár

önfeledt énekét 

Büki Attila: Ima mai magunkért

Uram ne engedd
hogy föld és ég között
árvult levelekként lebegjünk
világi sorsunk hazányi szigetén
Engedj bennünket gyümölccsé érni
mikor eljönnek értünk
a hétköznapok országnyi sorsfordulatai

Uram ne hagyd
hogy félelemtől sodorván
lépdeljünk betonerdőink lépcsőin
és űzzenek a pusztulásba
arctalan szellemekként
Ne hagyd hogy a kék nefelejcsek
kertjeinkben elszáradjanak
és bezárjanak égi udvaraink
mikor új napok eljöttét várjuk

Ments meg bennünket Uram
a digitalizált világ
 lélekfojtó bűneitől
és tartsd rajtunk kezed
hogy többek legyünk árva magunknál
Add meg virágát pünkösdjeinknek
tévelygéseinkre irgalmadat
Mentsd meg az utánunk érkezőket
az acsarkodástól árulástól
végzetes golgotás vércseppektől

Add meg magyarjaidnak Uram
végtelen békéd
és halld meg porból porig
hajló testünkből feltörő imánk
Add meg színed látását
és kegyelmezz kegyelmezz
kegyelmezz nékünk
mikor testünk
porrá fehérül

Sebestény-Jáger Orsolya: Csönd-vers

Az időtálló csöndek beszélni tudnak,
mint evezőt csobbant lomha víz,
vagy madarak tollán, ha éj csitul
s ki-bejár csőrükön az álom-íz.

A remény szótalan szirtjein
lábaim lóbálom a mély fölött,
mint zegzugos szoba olyan vagyok,
szárnyukat bontják bennem az ablakok.

De tudom: Te csöndben érkezel,
elapadt forrásim felfakadnak,
útnak indulok, mint ébredő folyó,
s Te medret adsz bennem minden szavadnak.

Hárs Ernő: Hosszú életemen....

Hosszú életemen hogyha végigtekintek,
nincsen semmi, amit ismételni szeretnék:
ami szép volt, legyen megmásítatlan emlék,
s szégyenletesen úgy sincs, ami segíthet.

Bármennyi küszködés, kudarc volt is a sorsom,
fikarcnyi változást sem igényel szivem,
érhetett bú, öröm, szenvedés bármilyen,
belőlük létesült végtére is mivoltom.

Ez lenne vajon a predestináció?
Hogy ahogy megesik, úgy lesz minden a legjobb?
A feltevés csupán dacom kihívni jó.

Mert ha igaz is az, hogy megváltozni nem fog
múltamban semmi sem, jövőm én alakítom:
nem emlékmúzeum, tanműhely lesz a sírom.

Hárs Ernő: Aki sokáig él...

Aki sokáig él, végül maga marad,
s átszenvedheti, hogy kortársait kivégzik,
mint ahogy Damjanich kínlódhatta Arad
mártírhőseinek halálát sorra végig.

De van, ami talán ennél is szomorúbb:
elveszteni azok lábnyomát az időben,
akikkel valaha közös volt az utunk,
emlékek sokezer szálával átkötötten.

Nem tudni azt, hogy a hajdani szerenádok
címzettjei közül ki él még és ki nem,
s hol hordoz még a föld elsodort jóbarátot.

S ha meghaltak, ki hol, mily ég alatt pihen.
Lelkünk, míg nő az árny, mind reménytelenebben
tapogat messzetűnt napok körül az estben.

Gergely Ágnes: Testetlenül

Nem volt ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Ő magát zárta ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Te megbocsáthatsz, de ezeket
a gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés visszafáj.
Testben élsz vagy testetlen
jársz közöttünk,
merre vagy, Ádonáj?


(Új változat)

Nem voltál ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Te magadat zártad ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Ő megbocsáthat, de ezeket
a gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés hátra van.
Testetlenül
vagy testben indul értem —
hol késik az én Uram?

Boda Magdolna: úgy szerették

nagyanyámat úgy szerették
a rokonok
hogy utolsó éveiben ápolni akarták
minden vagyonáért persze
úgy szerették

összepakolták gúnyáit
a sok fekete ruhát
a sok fekete kendőt
a sok fekete harisnyát
és a rózsafüzért

kabátot sapkát csizmát
többé már nem húzott
csak papucsot

olyan lett mint a szobanövény
ablaknál ülő fanatikus fényevő

belehalt hogy elvitték a házból
bőröndje volt a koporsó
benne fái kutyája macskái és a
nyolcvanhat év minden évszakja

onnantól csak ült egy szobában
amit neki rendeztek be
nem beszélt
nem mosolygott
nem énekelt
nem evett

esténként elmondott egy imát
több oxigént kért vagy ciánt

a szeretet csontig kiszárította
kis csomag lett
könnyen vette vállára a halál

Kerék Imre: Madárcsapda

          hommage à Pilinszky János

Csak azt feledném, semmi mást,
csak azt a csapda-csattanást,
majd a szívet-tépő sikolyt:
mi volt ez? istenem, mi volt?
Mi volt e gyilkos rettenet,
mi kiontotta véremet?
S miért e büntetés, miért? –

S fölitatta a hó a vért…

Kerék Imre: Őszi kesergő

                    hommage à Márai Sándor

Őszül, hűvösödik. Szerelmeid mind
elhamvadtak lassan. Magad maradtál,
csak kutyád kísérget. Süllyed a Nap már.
A fák aranyuk homlokodra hintik.
Barlangba húzódik a test, a lélek,
mindent átjár a köd szivárgó nyirka.
Csillagjegyekben a sorsod megírva
és közelít a fehér végítélet.

Dobai Lili: azért választjuk a

távolságot mert közel vagyunk nagyon
közel egymáshoz hihetetlen
közelségben egymással amennyire csak
lehet két ember itt emiatt döntünk
úgy hogy nem megyünk egymáshoz nem
találkozunk egymással
kivédjük a közelségből eredő
adódható veszélyeket és nem
láthatjuk egymást nem nézhetjük nem és nem és
miközben így kerülgetjük a földre helyezett
aknákat robbanószerkezeteket aközben
egy kiszámíthatatlan
rejtélyes hálócsapda felülről zuhan
ránk és hurokba burkolva ránt
össze gubancol
még közelebbre bennünket
egymáshoz

Imre Flóra: Vihar

Az árnyékmacska nézi az esőt.
Nézi a vihart, csaknem mozdulatlan,
a füle hegyén rezdül csak a szőr,
az írisze vált a villám-fonattal.

Rikolt a szél, és hosszan mennydörög.
Csapkodó sugárban vizet okádik
az ég, sarat öklendezik a föld,
nyögetik a part óriás píneáit.

Egy kisvendéglő-ajtón fény szivárog.
Ő rezzenetlen testtel figyeli.
Az éjszakába kilép egy magányos
férfi. Hangtalan talpon követi,

csak farkát nyújtja ernyőként föléje,
a szelet, esőt távoltartva tőle.

Oláh András: határsértés

1. (egy másik arc)

a bűntudat a múlt katalógusát lapozza
–tudomást sem véve arról
hogy rég megváltoztak a címek…
köztünk csönd horgonyoz
s a meg-megránduló ajtókilincs
mögött már egy másik arc

2. (tekinteted)

lakatlan óráink magánya
mint szimfóniák szapora lüktetése
borzongatja halántékomat
– ragaszkodásod éltet:
tekinteted didergő szemaforja…

3. (késő)

mit megosztottál velünk
talán sohasem volt a tiéd
s lám rozsdás az emlékezet
túlságosan is:
már a szavak is ölnek
a papírra gördülő sivár szavak
– késő: ez a csönd
érthetetlen nélküled

4. (megtisztulva)

valami belső felhőszakadás
mossa át éjszakáinkat
szétfolyik bennünk mint az ár
belopózik álmainkba
fölfedve kirakósjáték-életünk
legrejtettebb titkait
de utána mindig ugyanarra
a napra ébredünk

5. (küszöbök)

téged visszhangoznak a romlatlan kövek
lelkünk kiegyenesedik
s már nem hallgatunk el semmit…
futottunk önmagunk elől – hiába –
éltünk megalkuvások bilincsébe verve
toporogtunk nyitott ajtók előtt
s csak most könyörülünk magunkon
beismerve a vereséget
mikor már nem jössz énfelém
– mikor már nem jöhetsz...