2018. február 20., kedd

Böszörményi Zoltán: Aktus

tekintetük egymásba nyílt
megcsillant  csontjaik közönye
a lázadás fájó  akarata
a felismerés hiábavalósága
a húsukba harapó vad kiáltozás
kitárulkozó ölük szabadságérzete
reszkető pilláik súlytalansága
lüktető testük vágyakozása
selyem alá rejtett
lihegő örömük

mindebből
semmi sem volt igaz

Böszörményi Zoltán: Melled szelíden ringó, örök tavasza












Álmodjunk egymással,
a szerelem tüze fűtötte nyárral,
amit az éber képzelet
egymással művelni késztetett.
Álmodjunk egymással,
vetkőztessük le a hegyet,
a völgyet, a rétet,
vegyük le egymás testéről
a gondok terhét,
mint ki könnyű ujjal érinti az idő bőrét.
Álmodjunk egymással,
amikor csak mi vagyunk a vágynak vágya,
lángot szór felhevült pillantása,
ajkát ajkadra szorítja,
s tudja, hogy szava elakad,
ha melled szelíden ringó,
örök tavaszába önfeledten szalad.
Álmodjunk egymással,
minden menyegzőt szédítő
násszal, a kopár szikla kopár
ormával, hol kézen fogva libben
a test öröme, s az álomból kilépő
kikelet.

Böszörményi Zoltán: Az Úr fura rögeszméje

semmiben lobogó lélek az ember
könnyen rászokik arra hogy van
mesébe ágyazza a mindenséget
elvárja
naponta vesse rá Isten
vigyázó szemét
ha vét mások ellen
elvárja
ne számítsa azt fel az Ég
csak az Úr fura rögeszméje
a bűnbeesés
az ember elvárja
senki se vegye észre
mások testén gázol át
hogy a többiektől
egy lépéssel előbbre legyen
a megmérettetések örök győztese

szeretni érdekből
osztozkodni marakodva érdemes

2018. február 17., szombat

Lukáts Márta: A mécsvirág imája




Istenem,
amikor felhők takarják napod,
vagy már
elérkezik az alkony,
s a természet
hatalmas templomában
mind kevesebben hirdetik
nagyságodat,
utak mentén,
erdők szélén,
hegyek peremén
csöpp, jelentéktelen
teremtményként,
piros vagy
fehér színben
kigyúlok,
hogy társaimmal,
mint sok-sok
apró mécsesed,
hirdessem
örök jelenlétedet.
Ámen

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

Ezután már bárhova megyek,
bármi történik, bármit teszek,
többé nem karolsz belém soha,
többé nem fogom meg a kezed.

Többé nem nevetsz, soha többé,
nem szívunk együtt cigarettát,
ha volna fogalmad, ha tudnád,
mennyire fáj, fájsz, hogyha tudnád!

Most már nem öregszünk meg együtt,
nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,
csak én: mikor szült, mikor őszült,
mikor mosolygott, mikor meghalt.

Ezután már csak alszol, alszol,
s ugyanazt álmodod örökké,
hogy mi nem cséplődünk törekké,
nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben
ülök egy padon a Vérmezőn,
ülök, ülök, nélküledőben,
ezután már egy más időben.

Radnóti Miklós: Hasonlatok




Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Bertók László: Boldogság-dal




Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Kerék Imre: Anakreoni




Déli verőben sárgán
lángol a kardvirág még
madárcsőr-koppanásra
nagyfejű napraforgók
vasmagvai peregnek
részeg szőlődarázs dong
üvegfényű bilingen
még kortyolva vörösbort
ülünk a hűs lugasban
a nyár örömét röpke
szerelmeket idézve
de már utolsót lobban
ejtve szirmát a rózsa
s terített asztalunkra
bíbor levélke hullik
névjegyeként az ősznek

Takács Zsuzsa: A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

2018. február 14., szerda

Balázs F. Attila: Fátum




úgy fogy el az út a lábad alatt
hogy észre sem veszed
kinyílnak-e a szárnyaid?

Sebestény-Jáger Orsolya: Kései vetület




Lépteim immár nem sietősek,
lomhább is lettem, mint nyári délután
a hullámzó vetések fölött a felhők,
ha tovaúsznak egy végtelen ruhán.

Beért a csönd – megért a vetés.
Térdre hullik az aranyló kalász,
bennük zizeg a búza igaza:
enni csak úgy adsz, ha kenyerükké válsz.

Elomló falattá, hófehér kenyérré –
tépjék, vagy szeljék lélegzeted,
csak add, amit egykor ajándékba kaptál,
hogy létük Általa teljesebbé tedd.

Te mindennél bölcsebb, tanítsd tovább:
hogy utolsó percünkig kell és lehet:
megharcolni a hit nemes harcát
– mindenek előtt önmagunk felett.

Tamás Tímea: Vakondromantika

azon töprengtem
milyen anyag az érzés
ha még nekem
a vakondnak is
jutott belőle
a teremtésnél

az emberek azt hiszik
nincs nekik
az emberek azt hiszik
csak nekik van

pedig az agyatlan
kolibrik is belehalnak
a szerelembe

milyen anyag az érzés
valaki mondja meg nekem
és ha nem anyag
ha nem idegsejt és ingerület
akkor ki ő mi ő

aki sose hagy magamra
aki mindig meglátogat
aki velem együtt számolja
a kifáradt kiszikkadt napokat
amikor sóhajt már a föld is
és jó gabonát bizton nem terem
amikor elbolyong az idő is
és bolondórát játszik velem

nem tudok kiszállni a vakondlétből
pedig be kéne fejezni a verset
ami pátosz is hosszú is de végül
vele bélelem e vermet
ami talán a végső otthonom
bárcsak valaki megtalálna
s fénytelen bundámat simogatva
dúdolna aludna állna
ezen a kopott vakondküszöbön
ami átjáró két világ között
s amit titokként őriztem
fölösleges kis életem mögött

2018. február 13., kedd

Petrőczi Éva: Embléma

            

pálya - és sorstársaimnak

Ma, a mellékútra terelt,
cammogásba taszított
tűzszekerek
és vágtára-késznek
hazudott szamaraskordék
napjaiban se lógjon,
barátom, az orrod,

ha páncélinged, a Szót
Isten adta reád.

Nádasdy Ádám: Féltérden










Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

                              Bálint György emlékére

Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
                       Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
                       És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
           S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                                               Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
                        Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
                                   De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
                       Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, - koppan a hír.
                     És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
                        Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.