Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,

hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét

telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,

utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.

Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe

öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,

mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.

Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér

csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.

Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,

hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan

éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Somlyó Zoltán: Miért

Már nem bir el a talpalatnyi föld,
s már nem győzöm az arcát ütni, rugni;
és kérdeni, mért állok egy helyen?
s mért gyengülök, ha el akarok futni?
Mért szerettem meg a kívánkozások
föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét?
Mért hallja meg koponyám fakó csontja,
minden lépésem átkozott neszét?
Mért áll az ember csöndbe!
Mért fáj a fáknak zöldje!
Mért bomlik ráncba száz selyem,
hideg nyoszolyás éjjelen!
Mért villog asszony válla!
S ezer asszonyhaj-párna,
mért gyúl ki halvány éjszakán?
S mért nézek mindig hátra?!…
Mért nézek mindig hátra?…

Ilyés Krisztina : önzés

szállj fel a csillagokra

és mondd onnan nézve is

én vagyok a legfényesebb

Jász Attila: (fejben, írás)

Fejben egyenesítgetem ki a tengeri füveket a folyó
torkolatánál. Lemerülök, simogatom, próbálkozom,
de hullámzik a víz, ringat, ezért megvágja az ujjam.

Piros vízben lebegek tovább, homályos minden, vissza
fogok aludni, érzem. A halpiacon ébredek hajnalban,
kagylót válogatok az egyik standon, és énekelek nekik,

hogy visszacsukódjanak szépen, ne nyíljanak ki. Fejben
a teraszon ülök mindig, kávét szürcsölgetek, vagy fokhagymás,
petrezselymes sült tintahalat eszem. Lábamon

szúnyogcsípések emléke bizsereg. Fejben egy kopasz
barack magházába fekszem be, amit nem vettem meg
a piacon. Megeszem a gyümölcs húsát, feltöröm a magot.

Nem alszik benne senki. Fejben gyíkként napozom inkább
a tűző napon, ha megunom, fölfutok a falon, és vissza.
Beleolvadok a környezetembe. Fejben dől el minden.

Somlyó Zoltán: Csönd

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent – nem remélni…
Hogy csak az édes csönd legyen veled…

Fazekas József: Ki fejti föl?

Elmúlt a nyugalom
fogytán
a csöndes titkos esték
kialvatlan az élet
a rohanásban
és száműzött a fennség
pedig a fák beszélnek
bajukat elhajladozzák
a még ördöge
lohol velünk
s doppingunk
a kaján arcú tovább

nincs idő társra
gyerekre házra
kötőszavakkal
diskurálunk
az érte miatta neki
mákonyával
oldoz föl
lelki alkonyunk

mert minden napunk
csak egyszeri
és mind más
föl sem cserélhető
titkát
ez őrült robogásnak
ki fejti föl
ha már késő?

Jász Attila: (napló, írás)

Nem írok naplót egy ideje. Verset se, ha lehet. Nem
csinálok semmit, élek tehát. Ha lehet. Furcsa vagyok,
tudom. Igyekszem még a lényegre figyelni, ha lehet.

Semmi sem reménytelen. Egy hosszú út utáni éjszakai
terasz. Éretlen szőlőfürtök. Út menti lopott
füge. Zajos utca, pihenés nélküli délelőtt. Két kávé.

Régóta gyanítom, hogy fa vagyok. Erős kéreggel,
de az évgyűrűk között a szerelem nedve kering. Minél
öregebb, annál délcegebb, büszkébb tartással.

Ha lehet, veled maradok. Hántsd le fakérgem, és
ölelj át. Szorosan. Abban a ruhában, kérlek, amiben
megismertelek. Épp időben még. Egy fényképről.

Sötétkék bögréből iszom a tengert. Kávénak hívom.
Mire megjössz, elkészülök. Ahogy a szemközti földnyelv
kopár domborzata. Kövek és fák és sziklák és.

A kabócák a píneákat szeretik, ahogy én is. Vagy
inkább törpe kócsagként maradok a sekély, iszapos,
sós vízben. Keresek valamit. Mint mindig. Ha lehet.

Radnóti Miklós

" Fázol? várj, betakarlak az éggel"

Sebestény-Jáger Orsolya: Pilinszky

Pilinszkyt nem lapozhatom öblös fotelban,
mint Krúdyt vagy Kosztolányit.
Verseit kemény széken, kőpadlón olvasom,
vagy gyertyafényben kint, a diófák alatti padon.

Múltja lövészárkot rejtő, sötét évtized,
hol még csodaként kortyolták a tűnődő vizet,
és szűkszavú kincs volt gyomornak a kenyér.

Szava a szívig ér, akár a gyökér,
s míg lassan, időtlen morzsolom,
él tovább, mint szőlőinda lugas rácsokon.

Pataki István: helyek

nézem az asztalt
a teraszon
ahol ültünk
üresek a székek
a te helyedre ülnék
hogy lássam magamat
ahogy néz téged

Pataki István: fénykép

nézd kislányom
ez a költő bácsi volt
őrülten szerelmes anyuciba

akkor miért nem ő lett az apukám

tudod kislányom
a költők általában
haláluk után
érnek valamit
akkor meg már
nem akartam hozzámenni

Tamás Tímea: A vakond utolsó verse

elvesztem akár ez az ősz
befejeztem ennyi volt
az én egyenesem kör
magába forduló világ
igazi vakond vagyok
talán az utolsó egyetlen
ki nem parancsra
terv szerint megfontoltan ás

ezen a télen elalszom
hangom majd a szférákban zenél
(ha marad)
hangyabolyok magasodnak fölöttem
s a hangyák vígan hordják a gallyakat
gyűjtenek tisztogatnak
bár nem tudják hogy mivégre
csak érzik hogy a körforgásnak
soha de soha nem lesz vége

én mást érzek
csapaton kívüli vagyok
egyedül fekszem bélelt odúmban
s néha Mozartot hallgatok
s látom Brünhilde lángsírját is
ott fenn a fellegek felett
s a föld alatti méla pórusokban
érzem a zárt finom rezgéseket

kör ez is mint az én világom
magába zárt és nesztelen
a tudós emberpalánták
semmit sem kezdhetnek velem
létem titkos s akár a kör
hol eleje ott vége van
Agyő mondhatnám bárkinek
s szépen újrakezdhetném magam

Fecske Csaba: Hattyú

Büszkén, már-már gőgösen

 úszik csöndesen,

 mint szélcsendben egy lassú

vitorlás, a Malom-tó vizén a hattyú

 Szép karcsú, királyi nyak,

 hószín tollazat –

 Fejét magasra vetve

mártózik a víz-csiklandozó szelekbe.

 Talán Észak illata

 hívja, a haza

 jéghideg, nagy vizei,

zúgó fenyvesek, nyírfák üzennek neki.

 Vár-e szárnysuhogásra,

 érkező társra,

 várja-e ott a tavon,

hogy a magasban felbukkanjon egy rokon,

 vagy önmagába zárta

 örök magánya,

 s ösztöneiben a múlt,

mint régi könyv, olvashatatlanná fakult?

 Társtalanul, csöndesen

 úszik a vízen.

 Hószín toll, királyi nyak –

Koldusként, lehulló kenyérdarabra csap.

Fecske Csaba: Kócsag

Körülötte lágy hullámok fodrozódnak,
kecsesen ring tova, mint egy könnyű csónak,
szélbe mártva fekete csőrét a kócsag,
hótollán szikrákat vet a lebukó Nap.

Meg-meglebben a szélben hosszú kontytolla,
nyaka mintha karcsú váza füle volna.
Békahússal jóllakott már, partra lábol
nem messze bokron ringó otthonától.

Fekete lábán az ujjak citromsárgák,
szárnya kéklő nyári égen húz barázdát,
halványul a Nap, készül az alkonyatra,
a folyó csacsogva vet habot a partra.

Elcsitul a liget, nyújtózik az árnyék,
vajon hány szép napot tartogat a nyár még,
hány fészekalja tojás kel ki még őszig?
A parti cserjések fészkek titkát őrzik.

Fecske Csaba: Bagoly

 Éjjel mikor a sötét erdőkre már

 a hasas Holdnak fénye foly,

és alszik a lomb s a lombban a madár,

 álmából ébred a bagoly.

Tollát borzolja s vadászni indul,

 csonka ágról rebbenve fel,

megriad pocok egér és kisnyúl,

 érzik most gyorsan rejtőzni kell.

Mint sötét árnyék suhan messzire,

 valahol nyöszörögve rí

a róka elkóborolt kicsinye,

 az oktondi gyönge rókafi.

Lassan a vízpart fölött vitorláz

 az éj hűs legébe mártva

szárnyait, zsákmányt érez a vadász,

 a vízen gyanútlan szárcsa,

lecsap rá, s az holtan terül el.

 A nádas titkokat susog,

elnyújtva bús bölömbika énekel,

 szikráznak fenn a csillagok.