Szomjúság

Nagyon meleg van, kérlek gondolj rájuk!

Petőcz András: a török nõ

a török nőt erendiznek hívják, ötvenéves,
prózaíró, kövér, hatalmas feneke
van, és mindenbe beleüti az orrát,
egyébként szimpatikus, csak engem
nem szeret, attól fél, hogy haragszom
rá, merthogy török, és a törökök 150
évig irtották a magyarokat, vagy nem
is irtották, mert voltak olyan magyarok,
akik jóban voltak a törökökkel, mit tudom
én, mindegy, de tény, hogy itt, iowában,
a török nő egyfolytában engem cseszeget,
mert azt hiszi, nem szeretem őt, ezt meg
is mondta nekem, egyértelműen, hogy
biztosan haragszom rá, mert a magyarok
haragszanak a törökökre, ő ezt biztosan
tudja, és a magyarok elpusztították a sok
szép török emlékhelyet, és nem vigyáztak
a mecsetekre, mondja erendiz, én mindezzel
egyáltalán nem tudok mihez kezdeni, aztán
egy elegáns társasági vacsoránál még jobban
elszúrom a dolgot, mert erendiz jelenlétében,
miután megint előhozza szokott szorongását,
hogy a törököket senki nem szereti, még
a magyarok sem, egyszóval erre válaszolva
elmesélem, hogy a budai várban található
az utolsó budai pasa sírja, és ez milyen szép
gesztus a részünkről, hogy ott van a sírja, és
én, amikor a kutyámat sétáltatom, mindig
arra megyek, arra sétáltatom a kutyám, erre
bernardo, a brazil gyerek elkezdi teli szájjal
magyarázni, hogy a kutyám biztosan lepisili
a török pasa sírját, és röhög, amire mindenki
elkezd kicsit a tányérjába somolyogni, ennyi
kell csak szegény erendiznek, feláll az asztaltól,
idegesen kimegy, azt hiszem, nem sikerült
megalapoznom a török–magyar barátságot,
pedig tényleg nem haragszom a törökökre, sőt,
azt gondolom, mi szeretjük egykori hódítóinkat,
a mohácsi csata évfordulóját is mi ünnepeljük,
nem ünnepli azt rajtunk kívül senki – – –

Petőcz András: Ágnes asszony könyörgése

            Arany János ismeretlen verse

Szöghajamat megsimítom,
igazítom már a kendőm,
lépdelek a fagyott úton,
a nagytemplomi kerengőn.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Mondják azt, hogy gyilkos vagyok,
suttogják a gonosz népek,
a lepedőm tisztán ragyog,
így aztán kegyelmet kérek.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Ne beszéljen rólam senki,
az Ég úgy is megítél majd,
engedjetek tiszta lenni,
aki előtt mind fejet hajt.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Mosom leplem majd' naponta,
nem lát azon senki foltot,
hogy ott bárki vére volna?,
kiabálják vén koboldok?
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Fagyott úton leborulok,
a nagytemplom fölém hajlik,
szöghajamról az a kendő,
véres-vörös földre hullik.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Szöghajamat megsimítom,
felemelem a keszkendőm,
s felállok a fagyott úton,
a nagytemplomi kerengőn.
   Segíts meg, Uram, Istenem.

Gyurkovics Tibor: Hold-ének

Én úgy szeretlek mint a Hold
ki az öledig lehajolt
és fölfakasztotta egész
különleges természetét:

hogy úgy szeret hogy nem lehet
már meglennie nélküled
csak bombáz és csak sugaraz
egyetlen nap sem ugyanaz
csak te vagy neki ő neked
már megöli a szeretet
hogy fuldokolsz és fuldokol
a szeretetbe belefúl
csak jajgat és csak visszaver
csupa ámulat és teher
– meghal miközben énekel

Ó, jaj, a Hold az én vagyok
az öledig lehajolok
hogy fölnyissam szívem egész
különleges természetét

halálosan érted dobog
– és nem baj hogyha meghalok –
csak a futás az őrület
az álom legyen körüled
beburkol bevon mint a köd
míg megőrülsz – megőrülök
és a Hold aki én vagyok
egész az öledig ragyog
sugaraz bámul fölemel
meghal miközben énekel
– s megfojt miközben énekel.

Gyurkovics Tibor: Régi emlék

(Salfedi bohócmester dala)

Én már örökké szépnek látlak
lehúnyt szempillájú madárnak
fölrebbenésnek szárnyalásnak
akár az Isten csudájának

Nekem az Isten sose rendelt
ilyen fontos lényt ilyen embert
ilyen vészesen ilyen egy helyt
vibráló némberi karaktert

Fehér blúzban én annak látlak
ami vagy: kitárt angyalszárnynak
tested fölmagasztulásának
és anarchista diáklánynak.

Petőcz András: gospel music

chicagóban vagyok, misére visznek épp
a barátaim, azt mondják, gospel music,
és hogy érdekes lesz, azt mondják, ez
a helyi fekete közösség keresztény szertartása,
kicsit szorongok, csupa fekete
körülöttem, nem nagyon szeretnék valamibe
belekeveredni, csak nehogy jöjjön
a ku-klux-klan, gondolom magamban,
illedelmesen leülünk, elhelyezkedünk
a padban, ahogy otthon is szokás, látom,
hogy boldog fekete úriemberek mikrofonokat
helyeznek el a szószéknél, türelmesen várom
a szertartás kezdetét, mindenki boldog és
izgatott, csinosan öltözött urak és hölgyek
vesznek körül, megjelenik egy világos
öltönyös, fehér nyakkendős fiatalember,
erős és öblös hangon énekelni kezd,
a gyülekezet csendben figyeli, majd
egy-egy hang válaszol neki, előbb
bátortalanul, majd erőteljesebben,
egyre több hangot hallok, végül már
mindenki áll a helyén és énekel, én is
felállok, nyugtalan és dinamikus az ének,
néhányan a helyükön állva és mámorosan
ringatják magukat, mögöttem egy vékony
fekete nő eszméletlen miniszoknyában
dobálja magát, dobálja magát és énekel,
mámorosan és extatikusan, a mellettem
lévő kövér, fekete asszonyság túlméretezett
idomait ringatja, méteres csípőjével olykor
hozzám dörgölődzik, az ének kitölti az
egész templomot, dzsízösz, dzsízösz, hallom
egyre többet, a hangulat félelmetes és felkavaró,
ilyennek képzelem az afrikai törzsi
táncokat, várom, hogy a miniszoknyás önkívüli
állapotba jusson, miniszoknyája és
feszes blúza alatt kihívóan dobálja testét,
szemét félig lehunyja, szemhéja alól kivillan
kifordult szemfehérje, dzsííízösz, dzsííízösz,
dzsííízösz, hallom egyre, még akkor is hallom,
amikor már a templom előtt az október végi
hűvös szél megnyugtatóan hűsíti felhevült
arcomat – – –

Gellén-Miklós Gábor.: Éles penge

Apa,
a te lábnyomodban járok.
Reggelente a te borotváddal borotválkozom.
Azzal ejtek sebet az életemen.

Fáj.

Hová vezet a vérnek útja?

Ahol az ég a földdel összeér:
éles penge.
Onnan figyelsz engem.

Visszanézel rám a tükörből.

Fenyegető foncsor.
Sose pislog.

Töredezett szellemkép.

Fecske Csaba: Remény

Villámsújtotta

fa megnyomorodtál, de

rügyeid bíznak.

Szabolcsi Zsóka: Várok

Csendben várok...
átvillan rajtam néhány cikázó gondolat,
felsejlik néhány arc, mind a te arcod...
harcod folyik tovább idővel, térrel,
túlerővel...
legyőzhetetlen ellenséggé válik a távolság...
hiába nyújtom karom, szavaim nem toldják meg
a szűkre szabott lehetőségeket...
állok, s felkúszik a lélek mélyéből
egy elfojtott sóhaj, mely kiáltássá
szeretne magasodni bércek csúcsán
hűs fenyvesek biztonságos árnyán,
hogy szétterüljön hegyvölgyek fölött,
s rátaláljon arra,
akiért megszületett...

Csepcsányi Éva: Úton

mindentől távolodsz:
az eufória után –– bezárt iskola vagy.
Megkondulnak a testek, téged hívnak:

Mit is akartál?

Kezdetben ölelni, majd imádni –
Vár lehetnél, katedrális. erdő, Grimm-mesés: vízesés
kővel, páfránnyal, sellővel.

Mégis hegynek törsz: amint aszkéta, szerelmes
férfi írt –– a kegyetlen úton előre!

Az Élet vize kimosta
 belőled a képeket, mint:
Közös karácsonyfa-díszítés.
Lefogni haldokló férj szemét.
Saját kötetből mesélni unokáknak.
A fehér ruhát, menyasszonytáncot.

Máshol és máshogyan lesz az a tánc.
Még egy lélek megérint, de
ez a gyöngyház fal lemállik, és
maradsz egyedül az ––
Egyedüli Istennel.

Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Ó, jössz-e már!

Szabó Lőrinc fordítása

Antal Attila: Jó utazni most

Jó utazni most az őszben, siklani vitorlázva a
belső ködökön át. Hallom apám komótos lépteit
a csörgő avarból, a frissen szegett kenyér
hersegését a hűlő kemence mellől. Az erdőszélen
őzek tesztelik a patak hályogos jegét.
A kocsmából Pille bácsi régi lemeze szól: így
és így cselezte ki a halált a Don-kanyarban.
Ló párolog a kovácsműhely előtt, a patkolás
égett-pata-szaga beteríti a tanyát. Én tornácunkon
várakozom, mintha ősidők óta, a nem
is tudom, mire. Lesem ámuló gyerekszemmel,
ahogy a vaskos ég az ünnepek előcsarnokává
meszeli át körülöttem a világot.

Mezey Katalin: Ártalmatlan

Ártalmatlan elvágyódás éltet.

Fényét csupán sejtem, mint a vak:

bederengi azt a sötétséget,

ahol az érzékek alszanak.

Dsida Jenő: Jegenyék

Figyelted-e

szélben a fákat?

A két jegenyét

nézd csak a kert

közepén, ama két

nyúlánk jegenyét.

Zümmög a távol

torka, süvölt

az ősz szele,

borzong a föld

s a két sudár fa

bólogat és leng.

Jobbra az egyik,

jobbra a másik,

balra az egyik,

balra a másik;

egyforma ütemre

ringanak ők.

A légben, a szélben,

fent, odafent

egyszerre tagadnak

s intnek igent

és - jaj, sose tudnak

összeborulni...

Parancs János: Sóhaj a Halálhoz

Ha irgalmat ismersz,

gyorsan végezz velem, Uram!