prózaíró, kövér, hatalmas feneke
van, és mindenbe beleüti az orrát,
egyébként szimpatikus, csak engem
nem szeret, attól fél, hogy haragszom
rá, merthogy török, és a törökök 150
évig irtották a magyarokat, vagy nem
is irtották, mert voltak olyan magyarok,
akik jóban voltak a törökökkel, mit tudom
én, mindegy, de tény, hogy itt, iowában,
a török nő egyfolytában engem cseszeget,
mert azt hiszi, nem szeretem őt, ezt meg
is mondta nekem, egyértelműen, hogy
biztosan haragszom rá, mert a magyarok
haragszanak a törökökre, ő ezt biztosan
tudja, és a magyarok elpusztították a sok
szép török emlékhelyet, és nem vigyáztak
a mecsetekre, mondja erendiz, én mindezzel
egyáltalán nem tudok mihez kezdeni, aztán
egy elegáns társasági vacsoránál még jobban
elszúrom a dolgot, mert erendiz jelenlétében,
miután megint előhozza szokott szorongását,
hogy a törököket senki nem szereti, még
a magyarok sem, egyszóval erre válaszolva
elmesélem, hogy a budai várban található
az utolsó budai pasa sírja, és ez milyen szép
gesztus a részünkről, hogy ott van a sírja, és
én, amikor a kutyámat sétáltatom, mindig
arra megyek, arra sétáltatom a kutyám, erre
bernardo, a brazil gyerek elkezdi teli szájjal
magyarázni, hogy a kutyám biztosan lepisili
a török pasa sírját, és röhög, amire mindenki
elkezd kicsit a tányérjába somolyogni, ennyi
kell csak szegény erendiznek, feláll az asztaltól,
idegesen kimegy, azt hiszem, nem sikerült
megalapoznom a török–magyar barátságot,
pedig tényleg nem haragszom a törökökre, sőt,
azt gondolom, mi szeretjük egykori hódítóinkat,
a mohácsi csata évfordulóját is mi ünnepeljük,
nem ünnepli azt rajtunk kívül senki – – –
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése