Szőnyi Bartalos Mária: Nem verem a szüleimet!

 Sétáltunk - valamikor rég' - a három esztendős kisfiammal az utcán. Kint álldogáltak idős nénik egy  csokorban. Amikor odaértünk, mi is megálltunk, mert már messziről nagyot köszönt az én kisfiam.
 Tetszett a néniknek, össze-vissza dícsérték, majd megkérdezték tőlem:
- Kire ütött ez a gyerek? Apjára vagy az anyjára?
  Megszólalt a fiam:
- Nem verem a szüleimet!

Biblia

„ Ne örülj bajomnak, ellenségem, mert ha elestem is, fölkelek, ha sötétségben lakom is, az Úr az én világosságom.” 

(Mikeás 7:8)

G. István László: Hatvanhetedik védőbeszéd

Hirtelen termett mellettem a gyalogátkelőhely
előtt. Hogy szívesen átkísér. Mondtam, minek.
Mert bár látja, hogy nincs fehér botom, ő
mutatná az utat. Nagyon köszönöm. Nem
mertem bevallani, hogy nem vagyok vak. Nem
megyek át, befordulok ezen az utcán. Hogy
az nagyon veszélyes, végig felásták, inkább
a szemközti járdán menjek. Majd visszakísér. Igazán,
nagyon kedves. Mit tegyek, hogy ne
ábrándítsam ki? Hogy látok! Nincs magánál véletlenül
egy tükör? Nem lepődött meg, alig keresgélt, szó
nélkül odaadta. Hosszan vizsgáltam magam az enyhén
púderes, hátul foncsoros fényben. Talán
a szemem lett ennyire tompa, fénytelen? Kristálytisztán
vakított rám a tekintetem. Hogy ő megérti. Annyira
szép, amikor valaki a semmit nézi, és
hogy a bátyja is, akinek mindkét lábát
levágták, cukros, sokszor kér karácsonyra cipőt.

Dsida Jenő: Miért vagyok kedvetlen?

Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

... Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...

Itamár Jáoz-Keszt: Feltámad a szél

A parton megtorpan az est, és foga van a szélnek,
az eukaliptuszfák mögött eltűnt az udvar, és a testből
mint a csorba kés, útra kelnek a házak és a lélek.

Minden az Ég mélyébe hull, lelakatolt homályba.
Zörren a maradék idő, egyszer a Tél markolja meg –
ősz fejjel tanultam imáid, Uram, a szó ráfagy a számra.

A csillagtalan éj átjut a test udvarán s a házsoron,
tévelygő lelkem megborzong, egy titkos, ősi nyelven
mondtad: LEGYEN VILÁGOSSÁG,  s én ezen a nyelven álmodom.

Gergely Ágnes fordítása

Makay Ida: Hullás zápora

Kivilágítva mind a temetők.

Lobog, lobog a sötét kandeláber.

Nehéz díszben pompáznak a sírok.

A rékviem zeng, az utolsó ámen.

Ideje jön a beteljesülésnek.

Hullás zápora ezüstöz a nyárra.

Készülődnek már a mindszenti esők.

Fényes szemünkben föllobog a fáklya.

Szabó Magda: Szelíden és szilárdan

Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném
elmondani, ahogy a fákhoz beszélek,
egyszerűen, rím nélkül, elhajítva
minden feleslegest, ahogy a holt
ágyánál nem lehet körmondatot
faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt
feltartva karodon, a rémület
és az öröm nem bomlik mondatokká:
megszületett. Minek tovább beszélni?

Rím nélkül, mintha fáknak mondanám,
mondom neked, hogy én, aki körül
a gyűrűs idő bezárta magát,
most a talpammal érzem újra az
egyensúly törvényét: lehúz a földhöz.
El kell engednem az esőt, az éj
szelíd szörnyeit, mindent, amibe
kapaszkodtam, átlósan állva a
valóság és látomás között:
szelíden és szilárdan vonsz a földre,
s ujjaim lesiklatod a végtelenről.

Szemem visszatágul az elhagyott
félgömb felé. Mit adsz a béke helyett,
kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt,
vállamra vettem, úgy vittem haza,
míg patakom tejét fenékig itta
a szomjas Medve csillag? És magam
helyett mit adsz nekem, akit
kiemeltél belőlem, s most üresen
várom, akár a korsó: tölts meg újra.

Látod, most azt is el tudom viselni,
hogy nélkülem is régi rend szerint
forgatják testüket a hűtlen égitestek.

Székely Magda: Egyedül

Magam vagyok. Van takaróm és ágyam,
bárki nyugodtan megalhatik nálam,
nekem is adhatja, addig amíg,
pár órára erejét, izmait.

Csak szerelem ne. Akkor nincs menekvés,
odaadja, és visszaveszi testét,
és tehetetlen, és boldogtalan
ujra és ujra menteni magam -

Zágorec-Csuka Judit: Útközben hozzám

Amikor eljössz hozzám,
kinyílnak a virágaim,
az eső is eláll, a madarak
megrázzák tollukat,
köszöntenek, tavaszodik
bennünk az idő.

Amikor eljössz hozzám,
elengedhetetlen világodban
járok mint elalvó lányok
arcára nehezedő árnyak,
hegyeid közt állok.

Amikor eljössz hozzám,
kezedbe hullva
nyomodban járok,
hogy senki se lásson,
összecsukom előtted
a szárnyam.

Makay Ida: A reggel verse

Csönd a tóparton. Semmi zaj

nem érinti meg még a reggelt.

Halak csobbannak. Lepkeraj

közeleg némán: fénylő ünnep.

Egy madár könnyű szárnya ír

jelet a tóezüstre.

Megfogan a vízben az ég.

Fölzeng a reggel verse. 

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna
vággyal simúl a hegy fölé,
beteg szélben liheg
a hamvadó Nap parazsára.

Sok vén, esőlocsolta háznak
falán rikolt a nyomor-plakát.
Autóbuszokon vézna emberek
döcögve fáznak.

Szemek futnak a hideg holdig.
Egy kisfiú a szívét fogja,
a toronyra néz, a levegőbe:
úgy fél, hogy összeomlik.

Senki se tudja, mit veszített,
de a sétatéren, a híd alatt,
az ágyban, a csókban, a zsebében
valamit mindenki kutat.

Valahol valami eltörött,
valahol valami nincsen rendjén.
…Künn a határban Kain zokog
a holt Ábel fölött.

Csukás István: Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet –
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.

Rakovszky Zsuzsa: Éjszaka

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…

És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.

Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.

Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint

folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,

s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.

Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,

bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés

énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

Egyed Emese: Sírhatok

Tudom, hogy feltámadtál nékem is!
Titkokat súg megfejthetetlen szellő.
Körülvesz a csönd, új tavaszra vártam:
sírhatok végre tiszta sugarában.

Tudom, hogy feltámadtál értem is.
Visszaveszed a keserű pohárral
a jóvátehetetlen tévedést,
hogy nevem égi nyír törzsébe vésd.

Tudom, megváltasz mégis, engem is,
elfogadod az áldozatot is,
hagysz visszatérnem közeledbe is,
megmutatod az útjaidat is.

Rakovszky Zsuzsa: Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”