Kálnoky László halálára
Jött a hír, hogy beteg, hogy a
Balaton mellől haza kellett mennie.
Aztán, hogy kórházba került.
Pár száz kilométerre innét egy agyongyötört test,
kezemben meg egy gyönyörű könyv
ilyen sorokkal:
„Ne hidd, hogy odatúl találkozunk,
én sem hiszem. A végtelen időben
nem ismétlődik kétszer ugyanaz.”
Vagy:
Ki tudja, hova lett H. Sz.,
a csetlő-botló versfaragó?
Ki tudja, mit csinál
valahol a seholban?”
Vagy:
„De H. Sz. mélyen alszik, mozdulatlan.
,Halott szegény’, – mondja a tiszt a hölgynek.
S továbbmegy a hajó.”
Pár száz kilométerről is láttam szemét:
ilyen szelíd szemmel az iszonyúba,
ilyen nyugodtan…
S nemsokára a rideg közlemény:
„Kálnoky László költő 73 éves
korában elhunyt.”
És itt e gyönyörű könyv,
most már kőbe vésve minden sora,
nincs egyetlen szaván se változtatni mód
az idők végezetéig.
Ó, hogy ma is születnek
(született most is, szült a költő) mítoszok!
Magát szülte mítosszá furcsa módon,
a szokással épp ellentétesen:
megkicsinyítve, elrontva személyét
szinte a teljes tagadásaig,
fogyasztva holmi
„elúszó dallammá”,
amely, bár „disszonáns, de mégis fülbemászó”.
S ez a Kálnoky-dallam,
ez az „elúszó, disszonáns, de mégis fülbemászó”
és ez a többé-semmi-költő,
íme, mítosz lett, mítoszunk lett:
magyaráz, egybetart, vezet, vigasztal,
röviden: van, van – létezik javunkra,
és lesz, lesz – létezik javunkra,
legalább úgy, ahogy a víz, a föld s a levegő.
