2019. szeptember 14., szombat

Pethes Mária: Hallgatsz...




 Hallgatsz 
mint rózsa bársonyán 
a vércseppé vált harmat 
Hallgatsz 
mint a benne gyönyörködő holdsugár 
és csillagokat faggat 
mitől lett véres törtméz-színű arca 
Hallgatsz mint kicsinyeivel avarban 
lapuló sün bogárra lesve 
Hallgatsz 
mint a tó fölé lustán kúszó este 
Hallgatsz 
mint alvó száján lecsurranó nyálcsepp 
Hallgatsz 
mint ébredő ki ölelő kart keres 
Ordíts mint fuldokló 
vagy érthetetlen hangon  
mint egy néma 
Ordíts mint durván elhagyott 
ki a fájdalomtól béna 
Legyen bár vezeklő szavaktól 
ajkad rezzenetlen 
Csak törd át a csend falát
 törd át végre 
egyszer helyettem

Pethes Mária: Szeretnék




Szeretnék március elején 
mindent átható 
tavasz illat lenni 
Szíved mélyét megbizsergetni 
Óvó ujjaid alatt fakadó 
növényhajtás lenni 
Az első visszatérő fecske 
csőrében szalmaszál lenni 
nyárilakod eresze alatt épülő 
fészkében fiókát melengetni 
Állócsillagok között 
vonzerő lenni 
A törvényszerűségben 
kitérőd lenni 
Utadon kövek helyett 
füvet nevelni 
Szeretnék 
szád sarkában álomízű 
nyálcsepp lenni 
emlékeztetni éjszakák 
nappalok küszöbén 
a bátortalan hajnali fényre 
Ébredés után 
párnádon maradt 
mélyedés lenni 
mely puhán az ágyba 
visszahívogat 
Halálos veszélyben 
az a hajszál lenni 
melyen az életed múlhat 
Minden kicsiny 
de nélkülözhetetlen 
részlet lenni 
mely összekapcsol 
jelent jövőt múltat

Pethes Mária: évtizedek múlva

évtizedek múlva is
abban az estében laktunk
ahol térdig gázoltunk a
kimondatlanul maradt szavakban

pedig én szerettem volna elmondani
mennyire fogsz hiányozni
a kardvirágoknak mert nélküled
nem képviseli senki sem
akaratukat hogy télállók legyenek
s hogy a szerelem-virág minden évben
eggyel kevesebb ágat fog hajtani
mert nem lesz kinek

bevallom már úgyis mindegy
annyira szerettelek
hogy fél karom adtam volna
ha még egy kicsit maradsz
velem de Te már egy más
világ ura akartál lenni

és csak néztelek mekkora akarat
munkál benned hogy eljuss oda
ahonnan nem lehet
visszatérni

Prókai Árpád: Csend legyen!




Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! (Zof 1,1-7)     

Zofóniás a Krisztus előtti 8. század prófétája volt. De szavai ma is élő szavak, mert nem egyszerűen emberi szavak, hanem Isten szavai ezek. A haragvó Isten szava szólal meg először Zofóniáson keresztül. Ítéletet hirdet a próféta. Ő látja a romlást, látja a züllést, látja a vallási élet felhígulását, és nem tud mást tolmácsolni, csak azt, hogy haragjában elsöpör az Úr mindent. S az Isten haragját meghirdető szavak között egyszer csak felcsendül egy parancs. A fenyegetettség nagy, mert a bűn rendkívül magára vonja az Isten haragját! De ebben a helyzetben az ember még sincs teljesen kiszolgáltatva: Csend legyen az én Uram, az Úr előtt! Ez nem egy olyan szelíd felszólítás, mint amikor imádságra hívunk, s azt mondjuk, csendesedjünk el. Ez egy határozott parancs! Amikor egy tanár belép egy osztályterembe, és azt látja, hogy a szünetben megvadult gyerekek nem tudnak lenyugodni, és a hangzavarban elkiáltja magát: Csend legyen! Ma így mondanák: Dugulj már el! Kemény szavak ezek. És mégis fontosak. Mert az embernek az a nagy baja, hogy nem akar csendben lenni az Isten előtt. Nem csak az Isten előtt! Hanem  úgy általában sem!  A világ zajossá lett. Sok a zaj, és a beszéd. S mégis  - érezzük, hogy csend és csend között micsoda óriási különbség van. Mert más csendje van a magánynak és más csendje a közösségnek. Más csendje van az életnek és más csendje a halálnak. Más csendje van az örömnek és más csendje van a félelemnek. Más csendje van a pokolnak, és más csendje az Isten közelségének. Most az Isten parancsol: Csend legyen!
Tudsz csendben lenni?

Forrás: Napi Ige és gondolat

2019. szeptember 13., péntek

Garai Gábor: Kis csodák




A várva várt nagy csodák, többnyire  
- mire beteljesednek -  
elvesztik gyöngéd hamvasságukat;  
fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,  
akár a kígyóbőrt, és nem marad más,  
csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,- 
aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak  
- közönyös füst- virágok -  
és az  
"ennyi csupán az egész"  
görcsös kérdőjele  
?  
kunkorodik fel egy  
keserves ásításban.  
De áldottak a hétköznapi csodák,  
a váratlanok, a gyermekiek.  
Egy idegen asszony fagylaltot vesz  
neked, az idegen kölyöknek,  
s mire megköszönnéd,  
eltűnik a tömegben;  
fejed fölé hajlik egy katona-orvos:  
azt mondja, beteg vagy, pedig,  
tudja, pihenni vágysz csak;  
feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,  
csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha...  
Az áldott kis csodák  
holdjai békén elúsznak előtted;  
s ami a lélekben marad, 
az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás,  
gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.  
Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,  
de még szebb embernek maradni  
vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött,  
hálát adva a jóért, amit csak  önmagunkkal tudtunk viszonozni,  
önmagunkkal:  
gyermeki vágyainkig  
lemeztelenítve:  
egy elkésett  
köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban...  
- míg emlékké szilárdult  
a mámor, mint a kristály,  
hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint,  
mint rádió-adót ringó talapzatára;  
hadd szórja szét a hanggá  
duzzasztható hullámokat:  
- Élek még, itt vagyok,  
és újjászületek naponként!  
És:  
- el ne hagyjatok,  
én is veletek maradok örökre.

Garai Gábor: Ha a szerelem elhagyott…









Mert ha a szerelem elhagyott, 
kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség, 
mint omló falon a salétrom;   

mert ha a szerelem elhagyott, 
csak loholsz az utcán szorongva,
elbűvöl s nyomban megaláz 
minden parázna szoknya;   

és nyelved száraz kőporban forog, 
ha elalszol, kifoszt az álom,
ébren lábaid fércen rángatod; 
parázson jársz, parázson…   

És tarkódig felperzselődsz; 
tagjaid hamuként leomlanak,
mozdulataidról az otthonosság 
arany páncélja leolvad.   

Vad fogaid élesen összeverődnek, 
tekinteted röpte kileng, és
míg kívül a forróság emészt, 
belülről ráz a didergés…   

Mert ha megcsal, ha elhagy a kedves, 
azt elviselheted még,
de jaj, ha veszni hagyod a magad 
érette való szerelmét!   

Mert minden idegen lesz neked akkor, 
s kipattogzik arcodon vékony
fehér rétegben a védtelenség, 
mint omló falon a salétrom.   

Futnál – menedékül a megkövült közöny 
nyirkos barlangjai várnak:
takaródzhatsz melegedni magadba, 
mint bundájába az állat. –   

Hát ezért vagy inkább hű, keserűn is, 
nem ereszted az elveszítettet;
körömmel ezért behegedt sebeid 
újra csak újra kikezded.   

S élsz felelősen, mint a sebesült harcos: 
ki bevégzi naponta, mit rendel a nap,
míg izmai közt bolyong a szilánk, mely 
végül szivébe szalad.

Gősi Vali: Akár a fák




“Nézd, én úgy szeretnék élni mint a fák 
Ők úgy maradnak állva 
Ahogy éltek s éltem” 
(Révész Sándor)   


voltaképpen 
mindegy 
hogy Isten miért és hogyan 
teremtette a fákat 
a lényeg hogy tanuljunk tőlük 
fölfelé élni és olyan erősen 
tartani magunk a célig 
ahogy a fák állnak; 
egyenes derékkal 
pőrén 
szemlesütve úgy is 
ha az ősz vihara 
röhögve szaggatta le 
vacogó ágaikról 
az elsárgult 
utolsó ruhákat   

Hervay Gizella: Álom a történelemben

 Alszol. Homlokodon renddé simul a kusza világ,
a redők mögött magára talál agyonmagyarázott ifjúságod.
Vaságy-romantika, emelvényre szökkent szavak,
bronz-póz, majd féktelen fájdalom,
ellenillúzió, ellenvágy és ellenromantika,
a smirglipapír-cinizinus véresre dörzsölte mögé rejtett szíveinket.

Ó, ez most mind értelmetlenné válik
az értelmes álom lélegzetében.

Mögöttünk van – mondanám,
de látod, tenyereink értőbbek,
mint agyongyötört szavaink.
Halántékunkon a vérerek dolgukat végzik,
pont annyira lüktetnek, amennyire kell,
csak vágyaink nem leltek helyet e lavina-ifjúságban,
földről égre verődnek,
nagy piros labdává váltan pattannak gondolataink,
s most, hogy tűnődve kezébe veszi ez a vers őket,
ha elejtené, értelmetlenné válna ez az estém,
de nem hagyom – kényszerítem:
az alvók biztonságával gondolom végig
tágra nyílt szemű életem.

2019. szeptember 11., szerda

Hervay Gizella: Szavak helyett










Szavak helyett verset mondok neked,
hogy jobban megérts.
Nézem:
ez a perc is messzebb vitt,
mert nem tudtam semmit tenni,
hogy közelebb hozzalak.
Hiába mutatok neked mindenféle színű és ízű
szavakat.
Nem is akarsz megérinteni szavaiddal?

Mikor még ujjaink némán értették egymást,
s egy időben összekapcsolódni vágytak,
nem voltak szavak ujjaink között,
és szó nélkül értettük egymást a jelenben,
és szó nélkül értettük egymás szerelmes testét.
De a múlthoz szavak kellenek,
és szavak kellenek a munkához s a türelemhez.
És hiába száműzöd közülünk a szavakat,
mert fennakadnak az időben mozdulatlanul,
mint elgurítatlan üveggolyók,
s a fájdalom minden érintésére összeverődnek.
Kimondatlan szavaink mérik közöttünk az időt
kíméletlenül.
Nézem:
ez a perc is messzebbre vitt,
mert nem tudtam semmit se tenni,
hogy közelebb hozzalak.

1962

Kerékgyártó Edina: Cigány himnusz





Kosztolányi Dezső: Szeptemberi áhítat










Szeptemberi áhítat - elmondja Latinovits Zoltán

*

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon. 

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, 

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló. 

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor. 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol. 

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország? 

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket. 

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája. 

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem? 

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos? 

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban. 

1935

Hervay Gizella: Piramis

A múmia azt hitte, hogy él,
hát rendelkezni kezdett:

Elrendelte, hogy emeljenek piramist
bal kisujja tiszteletére;
de senki sem engedelmeskedett.

Elrendelte, hogy a könyveket
írják át múmia-nyelvre,
de senki sem engedelmeskedett.

Elrendelte, hogy legyen napfogyatkozás,
de a nap sem engedelmeskedett.

A múmia megértette, hogy halott,
elrendelte hát a halált.

2019. szeptember 10., kedd

Hervay Gizella: Két vers











I

Annyira kellesz, hogy - látod -
megtanultam hallgatni érted,
annyira kellesz, hogy
álmaimból könnyedén kilépek,
annyira kellesz,
hogy téged kereslek, nem a szerelmet,
gondolataidba vegyültem,
mint anyja könnyeibe a gyermek. 

II

Fáradt szemünkön összefogódzva guggol a szorongás.
El ne menekülj, most kezdjük csak látni egymást.
A mámor - rikító selyem volt csak - elszakadt -
téged szeretlek immár, nemcsak magamat.

Hervay Gizella: Reggeltől halálig

 Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Halál rácsa a számon.

Szabad vagyok! –
Szögesdrót-szerelem szememben.

Szabad vagyok! –
Századok sziszegnek szívemben.

Szabad vagyok! –
Ellenem vonul a félelem.

Szabad vagyok! –
Éles kard kivont életem.

Szabad vagyok! –
Napfény rácsait rázom.

Szabad vagyok! –
Reggeltől halálig ezt kiabálom.

Hervay Gizella: Egyetlen mozdulat












Egyetlen mozdulat elég lett volna,
                          hogy el ne veszítselek,
de ez a mozdulat  még
                          meg se született.
Nem született meg az egyetlen gondolat,
amivel el tudnád gondolni
                         láthatatlan arcomat.