Fejjel lefele kellene élnünk, ahogyan
a mondák szerint az obukvák, hátha
akkor helyére kerülne a világ, és
visszatehetnénk a csillagrakományt
a felborult Göncöl szekerébe.
Szétcincált arcunkon sem fityegne
cafatokban a múltunk.
Apró darabokra hullunk,
mert egymásnak hátat fordítva élünk.
Tehervonat-napok trancsírozzák létünket,
és már hálni sem jár belénk a lélek.
Elüszkösödött reménnyel
folyton rossz helyen keressük Istent.
Hontalan szavak vagyunk a szélben.
2019. szeptember 26., csütörtök
Ellen Niit: Ha ismerlek gyerekkoromban
Ha ismerlek gyerekkoromban,
biztosan neked ajándékozom
sárga kis hólapátomat,
piros homoklapátomat,
s a csillagokkal telefestett
kék vödrömet,
minden pitypangtól aranypöttyös rétet,
a játszótereket, az ugróiskola krétanégyzeteit,
a fasor minden levelét, a néger gesztenyéket
és a leghosszabb csúszdát,
amit csak ismerek.
A hordókat csorgó ereszek alján,
feketén csillogó vizükkel,
feketen csilladozó, mély vizükkel,
a víz alatt lakó meséket is,
a víz meséit égről, fákról, felhővonulásról,
(a méIyben úsznak, mégis szédítő magasan!)
s arról a furcsa sajdulásról,
amely lehajló tarkómat súrolta,
mint egy madár,
vagy lélek,
vagy golyó.
És azt hiszem,
a sárga mackót,
a szegény, kopott orrú sárga mackót,
minden titkával együtt -
neked ajándékoztam volna azt is,
utána sírdogáltam volna,
magam sem értve:
a veszteségtől-e, vagy örömömben.
Rab Zsuzsa fordítása
Bella István: Sanzon
Milyen szerelem volt, milyen!
Akár a vízbefúlók harca,
– meg nem marad a fövenyen,
magát elfedi, kitakarja,
mint a víz, meghal szüntelen.
Milyen szerelem volt, milyen!
Két késdobáló hideglelése,
– de hol a kés, hol a porond már,
s mégis: köröttem, homlokomnál
rezeg szemed lángoló kése.
Milyen szerelem volt, milyen!
Két idő, egymásba akadva!
Két megválthatatlan igen,
remegő fa, remegő balta
szűnik, születik szüntelen.
Mégis szerelem volt, igen!
Víz, fény szakadó szívverése –
mit kidobogtam, kidobogtál,
ami nincs még és ami volt már,
igen és nem. Mégis és mégse.
Pilinszky János: Kihűlt világ
E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.
Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.
Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.
Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.
Prókai Árpád: Keressétek az Urat!
" Keressétek az Urat mind, akik alázatosan éltek a földön, és teljesítitek a törvényt! Törekedjetek az igazságra, törekedjetek az alázatra, talán oltalmat találtok az Úr haragjának napján!" (Zof 2,3)
Keressétek az Urat! Az Isten-keresés válasz. Válasz arra, hogy az Isten megtalált. Sok-sok emberi nyugtalanság mutatja, hogy sokan keresik az Istent. Olykor maga az ember sem tudja, hogy mit keres. Talán ismerjük mi is ezt a nyugtalanságot. Azt a nyugtalanságot, hogy hiányzik valami, de nem tudjuk mi. Sok mindent keresünk. Keresünk lehetőségeket, keresünk valamit, vagy valakit, akit elveszítettünk. Az életünk jó része kereséssel telik el. A keresés azért van bennünket nap, mint nap, mert elveszítettünk Valakit, akit senki nem tud pótolni. Valakit, aki azóta is keres bennünket, aki minden lehetőséget megragad, hogy felfedhesse magát nekünk. A gondok, a katasztrófák, a rosszindulat és a rohanás világában elvész a szeretet, a jóság, és a hűség. Nekünk Istenre van szükségünk, ha Őt nem találtuk még meg, akkor lehet bármink, igazából pont az hiányzik, amire a legnagyobb szükségünk lenne. Pedig megtalálható. Tulajdonképpen minden ember keresi Istent, még ha nem is tud róla. Amikor valaki elkezdi érezni, hogy hiányzik neki valami ahhoz, hogy igazán boldog lehessen, akkor tulajdonképpen az Isten hiányzik neki. Amikor valaki földi dolgokra éhes, dicsőségre, tekintélyre, elismerésre szomjas, élvezeteket kerget vagy békétlen a szíve, akkor mindig Isten hiányzik az életéből, mert ha Isten hiányzik valahonnan, akkor vele együtt hiányzik mindaz, ami a megelégedettséghez, a békességhez, a boldogsághoz szükséges az életünkben. Ezért hangzik a hívás: Keressétek az Urat! Benned van-e szomjúság arra, hogy keresd az Urat?
Forrás: Napi Ige és gondolatok
2019. szeptember 25., szerda
Turi Tímea: Amikor nem vigyáztam a számra
Amikor megsértettem valakit,
amikor nem akartam megsérteni, és ezért hitegettem,
amikor tiszteletlenül beszéltem valakivel,
vagy valakiről a háta mögött, de az ajtó
résnyire nyitva volt, és ő épp mögötte állt,
amikor a szülésről beszéltem a meddőknek,
amikor az anyámra panaszkodtam az árváknak,
amikor hallgattam annak, aki meg tudott volna érteni,
amikor azzal osztottam meg a titkaim, akivel nem kellett volna,
mert észre se vettem, hogy amit elmondok, azt titkolni kéne,
amikor másnak kellett volna vigyáznia egy titokra,
de véletlenül elmondta nekem, és én már tovább is adtam,
amikor csendben maradtam a vigaszra váró előtt,
amikor be nem állt a szám, pedig csak figyelnem kellett volna –
istenem, hogy én mennyit nem vigyázok a számra!
Ha visszaemlékezem mindezekre, nem tudom,
hogy hogy tehetném jóvá.
Akihez túl közel lépsz, attól bocsánatot se kérhetsz,
mert bocsánatot kérni csak túl közel lépve lehet.
Hogyan lehet kiszellőztetni egy parkot?
Mint elefánt a porcelánboltban, leverek minden finom holmit.
Megvan a véleményem magamról.
amikor nem akartam megsérteni, és ezért hitegettem,
amikor tiszteletlenül beszéltem valakivel,
vagy valakiről a háta mögött, de az ajtó
résnyire nyitva volt, és ő épp mögötte állt,
amikor a szülésről beszéltem a meddőknek,
amikor az anyámra panaszkodtam az árváknak,
amikor hallgattam annak, aki meg tudott volna érteni,
amikor azzal osztottam meg a titkaim, akivel nem kellett volna,
mert észre se vettem, hogy amit elmondok, azt titkolni kéne,
amikor másnak kellett volna vigyáznia egy titokra,
de véletlenül elmondta nekem, és én már tovább is adtam,
amikor csendben maradtam a vigaszra váró előtt,
amikor be nem állt a szám, pedig csak figyelnem kellett volna –
istenem, hogy én mennyit nem vigyázok a számra!
Ha visszaemlékezem mindezekre, nem tudom,
hogy hogy tehetném jóvá.
Akihez túl közel lépsz, attól bocsánatot se kérhetsz,
mert bocsánatot kérni csak túl közel lépve lehet.
Hogyan lehet kiszellőztetni egy parkot?
Mint elefánt a porcelánboltban, leverek minden finom holmit.
Megvan a véleményem magamról.
2019. szeptember 24., kedd
Zelk Zoltán: Hólepte számjegy
Néhány hónap, s már hetven
esztendő áll mögöttem:
– hólepte számjegy – hadjárta sereg!
meddig vonulhatok előttetek?
Adj istenem néhány csatateret,
hol dübörög a csönd, hol dúl a béke,
hol győztesen könyökölnek a rétre
a zsold nélkül is mindhalálig
csatázó öregek!
Kardos Csongor: Titok
Aztán kavarog,
aztán vidáman tekereg,
aztán szinte megáll,
aztán újra fel,
hogy újra lehulljon,
és körülkémlel,
megbotlik,
aztán sodródik még,
aztán megpihen,
aztán puhán elalszik,
aztán elolvad.
A hópehely még érti a titkokat.
Csoóri Sándor: Mert volt idő
Mert volt idő, hogy napok se voltak,
se délelőtt, se dél, se délután,
csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,
csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.
Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,
csak a színváltó ribizlisövény a kertben,
csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,
csak elfutottam és visszatértem,
csak ott voltam, ahol seb voltam,
csak a testem voltam, kezem és lábam,
csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,
édes és savanyú esők háltak a számban,
csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.
se délelőtt, se dél, se délután,
csak a kazalból kiröpülő verebek suhorásztak,
csak arcom szilvaszemét láttam a kútba hullni.
Tél? ősz? nyár? csak a sár mozgott lábatlanul,
csak a színváltó ribizlisövény a kertben,
csak az öregasszony-kendőként csapódó lepkék,
csak elfutottam és visszatértem,
csak ott voltam, ahol seb voltam,
csak a testem voltam, kezem és lábam,
csak hű kutyaszem a halottvivők háta mögött,
édes és savanyú esők háltak a számban,
csak só voltam, vér, csak méz, csak meztelenség.
2019. szeptember 23., hétfő
Boda Magdolna: (egyre, egyre)
A homok csak hull
egyre
egyre:
hiába.
Nincs hang, ami
a hívásra felelhetne.
Két karom
tépi két felé
az élet és múlás,
az itt és ott,
a mindig és soha,
a veled és nélküled,
látod?,
szeretlek,
hűséggel,
átkozott hűséggel.
Kutyavonítás
hallatszik és
értedsírásom
veri föl az éjjeli
csöndet.
Csoóri Sándor: Jóslás a te idődről
Mert eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,
újra nyár,
elfüggönyzött ágyékok hosszú napja
s víz üti át majd vászoningedet,
a csontok is vízben áznak,
úsznak előre,
hátra, fölfelé,
mintha a tenger kriptáját
fosztogatnád – eljön, meglátod,
eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
mélyrepülésben egy galamb
vérzi föl hasát a köveken
s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég
s az áthevült körutakon
autók,
szavak,
kiáltások száguldoznak majd,
mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,
ott jársz közöttük
füstbe
és porba takarva,
félrebillenéseidben a halál kihívása,
de sebezhetetlen leszel,
mert emléktelen,
sebezhetetlen,
mert sebekből kilakoltatott –
Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,
mint vízköpő csövek
s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól
a megkérgesedett beton –
Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok
arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd
és hangyák lesznek a kirakatban,
hangyák a sétáló utca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,
hangyák a szétrúgott órák belsejében,
jönnek,
mennek,
bozsognak,
fogaskerék-koszorúkkal
koszorúzzák meg majd
az ürességet, gyönyörű lesz,
gyönyörű lesz,
én mondom, gyönyörű lesz,
mert utánuk már csak te következhetsz,
te, aki várni tudtál
az első fájdalom után a másodikra,
bújni vörösből feketébe,
feketéből vissza,
és megtestesülni naponta,
verítékezni,
meghasadni, folytatódni.
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
a szemcsés házfalak tövében újra délelőtt lesz,
újra nyár,
elfüggönyzött ágyékok hosszú napja
s víz üti át majd vászoningedet,
a csontok is vízben áznak,
úsznak előre,
hátra, fölfelé,
mintha a tenger kriptáját
fosztogatnád – eljön, meglátod,
eljön,
meglátod, eljön,
még hanyatlásod előtt eljön,
mélyrepülésben egy galamb
vérzi föl hasát a köveken
s áramszedők narancsos kisülése lesz az ég
s az áthevült körutakon
autók,
szavak,
kiáltások száguldoznak majd,
mintha vasgolyók: vasgolyó-karavánok,
ott jársz közöttük
füstbe
és porba takarva,
félrebillenéseidben a halál kihívása,
de sebezhetetlen leszel,
mert emléktelen,
sebezhetetlen,
mert sebekből kilakoltatott –
Őrült! őrült! – sziszegik majd a szájak,
mint vízköpő csövek
s a locsolókocsik vízsugár-bajusza alól
a megkérgesedett beton –
Őrült! őrült! – a divatkisasszonyok
arcáról húszezeréves méz-mosoly ömlik feléd
és hangyák lesznek a kirakatban,
hangyák a sétáló utca szürke medrében,
hangyák a nyitva hagyott szemek kaszárnyaudvarán,
hangyák a szétrúgott órák belsejében,
jönnek,
mennek,
bozsognak,
fogaskerék-koszorúkkal
koszorúzzák meg majd
az ürességet, gyönyörű lesz,
gyönyörű lesz,
én mondom, gyönyörű lesz,
mert utánuk már csak te következhetsz,
te, aki várni tudtál
az első fájdalom után a másodikra,
bújni vörösből feketébe,
feketéből vissza,
és megtestesülni naponta,
verítékezni,
meghasadni, folytatódni.
Turi Tímea: A gyönyörű gát
Beszélni szerettem volna.
Előttem álltál, és olyan jó lett volna
valami olyasmit mondani,
hogy Szeretlek, Hagyd abba, Fáj.
Pontosan akartam fogalmazni
és szépen. De a pontosság és a szépség
összekeveredtek, összevesztek egymással,
és én ott álltam kukán és bután.
Makacs bizalommal építettem egy gátat:
toluljon közénk a féken tartott indulat,
zúduljon minden a kellő időben:
mert persze volt bennem számítás,
igazából nem is hozzád akartam szólni,
hanem abban bíztam, hogy más majd megdicsér.
Annyira akartam hozzád beszélni,
hogy te már nem voltál elég.
Azóta sok minden történt.
Elléptem, elléptél, sokaknak sok mindent
beszéltünk összevissza.
De a gát, a gyönyörű gát még mindig ott áll
nélkülünk, közöttünk.
2019. szeptember 21., szombat
Pethes Mária: Mondd Kedvesem...
Mondd Kedvesem
úgy őrződ lelkedben
e hirtelen jött békét
mint erdő szegletében
napfényét a hó
mint fák törzsére tapadt
moha az északot
mint legördülő
könny cseppje a sót
mint egy arc
barázdái a tegnapot
Pethes Mária: Annyira zuhog
Jaj megbocsátod-e valaha
hogy azt hittem
hiányod boldoggá tehet
Lehúzott redőnyön át
gutaütött nyár leselkedett
kicsorbult fegyvert szorongatott a kardvirág
elszáradt növényi szárak
kántáltak sirató zsoltárt
Vízkövesre könnyeztem a párnát
mert nélküled nem leltem magam
És akkor megfogadtam
hogyha még egyszer azzá válok
benned ami voltam
minden elcsépelt szeretlek helyett
azt fogom mondani
jól van
Vagy azt
hogy engedj
Engedj szívedbe hazatalálnom
Soha meg nem érkező vonatok
cúgos kupéjában találj rá
elhagyott esernyő magamra
Szükséged lesz rám
Annyira zuhog
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)