Elfáradtam, mondod, leülsz mellém a teraszra,
a vállamra hajtod a fejed, úgy viselkedsz, mintha,
nem is tudom, mintha minden olyan lenne, ahogy
egykor, egykoron, soha, semmikor, a vállamon
fejed, mosolyogsz, nézed a távolban a tavat,
a teraszról éppen odalátni, valami soha-nem-volt
nyugalom bennünk, ősfák árnyékában, kora este,
nyár, majdnem-idill, és, persze, hőség, hőség
mindenütt, minden mozdulatlan, aztán feltűnik
az úton egy különös alak, imbolyog, növekszik
egyre, valaki közeledik, már-már itt van, szinte
közvetlenül előttünk, eltakarja a távoli tavat,
eltakar mindent, ne aludj, suttogod, és a tarkómat
simítod végig a tenyereddel,
rosszat álmodtam, mondom
magamhoz térve, valami különös fickó jött felfelé
az úton, a kerítés mellett, és sötét volt, és fenyegető,
mesélem, te éppen a gyertyákat gyújtogatod a lassú
szürkületben, mécseseket, végig a teraszon, amíg
látom a fényt, és a sötétség nem takarja el a tavat,
addig még jó, gondolom, figyelem, ahogy a mécsesek
körül teszel-veszel, szép a mozdulatod, amikor épp
gyufát gyújtasz, a fény megvilágítja az arcodat, egy
másodpercre behunyod a szemed, apám szemét nem
zárták le a kórházban a hullamerevség előtt, most
csak bámul bele a sötétségbe, mondom magamban,
körülöttünk tompa derengés, fény, ott, azon a teraszon,
ahol ő, az apám, annyira szeretett elüldögélni.
