Petőcz András: A fejedelmi parkban

 





               Turai Tamásnak 

A fák között, a fák között
meglapul a sűrű köd.
S a Kastély, a fák mögött,
fehér kabátba öltözött - - -

A hó: az lustán elterül,
az egész táj elcsöndesül,
s a Kastély: észrevétlenül
eltűnik a fák mögül - - -

Kiss Benedek: Míg nyílik a szám

Nem hagylak el, életem, élet,
míg nyílik a szám,
dicsérem a Földet,
a Földet és annak ostoba és bölcs
lakóit,
ostobák és bölcsek között is
jó itt.

Szép a virradat és szép az alkony,
jó, ha szélben pirul az arcom,
akár a gyümölcsök,
célt sem tudva,
s ha lehetne, megszületnék
újra.

Pedig a gazság
s az igazság
libikókája igencsak billeg,
ma jót eszünk és bízunk,
holnap gyász eszi szívünket,

szúrnak a percek tűlevelei,
de hálát adok minden napért,
s ha jön az az óra,
sajnálkozni fogok bizony,
hogy létem burkába
csak ennyi fért.

Fodor Ákos: Útravaló

Akkor jársz jól, ha

mind közelebb lépsz ahhoz,

amitől félnél.

Szabó Lőrinc: Gyerekek közt

Ördög tudja, min hahotáznak
úgy kint azok a gyerekek!
Negyedórája figyelem már
szobámból a beszédüket,

és elképeszt, hogy bár a legtöbb
harmadik elemibe jár,
mennyit szerepel vicceikben
a svábhegyi beteg szamár.

Ezt a rejtélyes szamarat, meg
a társát, a vizilovat
kenik egymásra, valahányszor
valami szó vagy fordulat

alkalmat ad rá, – s hogy nevetnek!
hogy bőgnek! milyen boldogan!
– Fiad a svábhegyi…! – kiáltják, –
fiad a viziló, fiam!

fiad a…! – s akit letorkolnak,
az is együtt robban velük.
Ez a vicc? – Elhúzom a számat:
bolond srófra jár az eszük!

Ez is vicc? – tűnődöm tovább, és
közben vadúl viháncol a
terraszon a nyári gyerekhad,
Lóci meg a táborkara,

tovább viháncol önfeledten
a sok hancúzó kisdiák,
a sok friss test, melyben az élet
most kezdi élvezni magát

és a világot: talál hozzá
anyagot mindig s mindenütt,
hisz mintha hájjal kenegetnék,
úgy kacag minden zsigerük.

Boldog ifjúság, de szamár vagy!…
S megint, de már idegesen,
hallom a viccet, mely örökre
érthetetlen marad nekem,

pedig jó lehet, iszonyú jó…
S egyszerre elhagy a fölény:
övék a perc veleje-magva
és csak a héja az enyém,

a zörgő, száraz magyarázat,
hogy így meg úgy, s hogy persze, na,
kapcsol a képzet és az érzés,
ha nincs is benne logika,

s így tovább… S hirtelen vezényszó
harsan keményen odakint:
– Díszkör! – és jön a Nagy Üvöltés
a cserkész-szertartás szerint,

s szavak, Akela, fogadalmak, –
aztán, hogy a fagylalt de jó,
s parancsok, és megint a Svábhegy
betege, meg a viziló – –

S erre már kimegyek közéjük,
a ricsaj hökken és megáll:
mi dolgod e vidám csacsik közt
neked, szomorú, vén szamár?!

Szabó Lőrinc: Káprázatok

Játékot vettem, mikroszkópot,
zsebbevaló kis vascsövet
és lelkendeztem, hogy milyen szép
a légy, a virág, a szövet,

hogy szemem most a millimétert
arasznyira tágítja szét
és végre látom, megtanúlom
a valóság szerkezetét.

Mesebeli meglepetések
rajzottak elő: túlvilág
(vagy inkább alvilág) derengett
szemembe a kis csövön át

és nekem tetszett a varázslat,
hogy szétbontom a látszatot
és szint, formát és összetételt
kiigazitok, átszabok,

ugy éreztem, hogy óriás lett
bennem erő és értelem
és kaput nyit, mint soha eddig,
elém az egyik végtelen:

uj szervem nőtt, isteni látás,
ragyogott, repült az agyam:
mint égbe a pilóta, én úgy
fúrtam az anyagba magam.

Lassan mégis elszomorodtam.
Bámultam még, bámultam a
csalán fulánkját, a kabátom
szőr-erdejét s hogy a sima

papir mily vad terep, – de láttam,
hogy a sok igazság alatt,
melyet a tükrös, lencsés műszer
ceruza-teste megmutat,

uj igazság van s azt is ujra
tovább lehetne bontani
s hogy óriás szemeim inkább
egy törpének a szemei,

egy hangyának, egy nyomorult kis
féregnek, aki a saját
arányai káprázatából,
uj káprázatba szédül át.

Végül idegen lett az uj szem,
a mindentlátó öntudat,
s fájt, hogy mialatt túlvilággá
növeltem a világomat,

szét is rágtam, szételemeztem
azt, ami összerakva szép,
fürészporrá a büszke tölgyfát,
pontokká a szirmok szinét,

és letettem a csodagépet
(az utas hazaérkezik)
és felnéztem, mint aki ébred
(vagy talán ép most álmodik?):

felnéztem, az ablakra néztem,
s ki a kertbe, az orgonás
tavaszba (dél volt, közönséges,
szokott ünnepi ragyogás):

közönséges emberi szemmel
néztem, soká s bizonytalan,
az életbe (melyben ki tudja mennyi tény
s mennyi mese van):

a fénybe, káprázatba néztem…
jött lányom, a kis Klára… És:
– Akarsz látni valami szépet?
– húztam magamhoz – gyere, nézz,

nézz csak ide… Ebbe az… Igy ni…
most majd jól látsz… – S míg a gyerek
a valóságot leste (mint én
az előbb) és lelkendezett,

én őt néztem, a lányt, a nagy lányt,
s a gyönyörű mozdulatot,
mellyel a cső fölé hajolt: a
hazugságot, a látszatot:

őt bámultam, minthogyha csak most
venném észre, hogy… – Jaj, milyen
nagy lett, – mondta, – egyszerre minden! –
és én lehúnytam a szemem

s ő megint szólt: – Nahát, de furcsa!
Nem hittem volna!… – S ebben a
pillanatban ragyogni kezdett
előttem, ahogy még soha,

valami fény ragyogni kezdett
s a ragyogásban ujra őt
láttam: ott tündökölt előttem,
a lélek szemei előtt:

s valóság volt, valódi álom,
mese volt, valódi mese
s felujjongott: – Te apu, ennél
szebbet nem láttam még sose! –

– Én se, – feleltem és hunyt szemmel
csak simogattam a haját,
és, azt hiszem, ugy mosolyogtam
mint vak, aki az égbe lát.

Csoóri Sándor: Jó reggelt, világ!

Jó reggelt, hűvös kapualjak,
hidak,
hólepte cementgerendák,
égve felejtett villanyok csigolyasora!
Jó reggelt, fáradt szerelem, te elkódorgott állat,
kék vagy és összefagyott,
takarodj haza!
Jó reggelt, mozgó, gyámoltalan város,
kémények maffiája köpi rád a kormot,
jó reggelt, világ!
Köszöntelek, mint ki fázó szomszédját köszönti
a kerítésen át.
Nem érdekelnek most nyüszögő vízcsapjaid,
a mosdástól szétázó kezek, szemek és emberarcok
elúszó foszlányai,
vasgyárak tüzes hasmenése,
atom-nyavalyák!
Sem az ólombetűs újságok habogása.
Halottaidat s örök háborúidat lenézem
s hozzád igazodó gyöngeségemet is!
Repülőid: megsokszorozható koporsók,
minden éjjel fölszállnak ellenem
s dobhártyáimat bevérzik.
De most nem érdekel a vérem, a sebem!
Az a perc,
melyben a láthatár széles redőnyeit fölengedem,
fényesedjen!

Jó reggelt, éjszakai vércsíkok,
leheletemben derengő fák,
jó reggelt, megnyerhetetlen életem!

Csoóri Sándor: Tűz árnya, semmiség

Földrészem ez az idegen szoba;
hazám, mert veled alszom el benne.
Nyugodt vagyok: az ágy halotti ágyam is lehetne.
Tűz árnya, semmiség, szaloncukor-babák
s ottkint az elhagyott tél karácsonyfái –
szeretlek, mert eljöttél ide
csomagokkal, sírni és fázni,
enni velem húst, kenyeret, kalácsot
s eláztatni ünnepi hajadat a hóban –
szeretlek, mert itt múlt el az év,
mint a szerelmek egy szobasarokban,
mert faágak durrogtak kint a szélben, mint a pezsgősüvegek
s láncos botok valahol messze,
közeledve, majd távolodva.

Sebestény-Jáger Orsolya: A zarándok

Sárgára koptatott köveken
vén toronyba húzó lépcsőfokokon,
résnyire nyíló fények özönén
indulok Feléd egy láthatatlan nyomon.

A mozdulatlan időt egymásba fontam,
mint megunt lépteket a rég kihűlt kövön,
lassan haladtam, szinte vontatottan,
s fellégeztetett a résnyi fényözön.

Az utolsó lépcsőn vakított a fény,
életem ott térdelt a lábaim alatt:
Felhők, folyók, galambok álmai,
s parányi házak cserepén a Nap.

s kőfalnak dőlve a tisztánlátás perce:
míg meggörnyedt háttal felfele haladtam
 - tapogatózva, hogy magasba törjek -
Te velem voltál végig, minden pillanatban.

Amy Winehouse: Back to Black

Back to Black

Mezey Katalin: A gyászeset

A gyászeset, akár az ördög,
ott lovagol a hátadon.
Te nem látod, de látják mások,
mindenki látja, terhe nyom.

Már délelőtt ólmos a lábad,
rogyadozol súlya alatt,
mindennél jobban vonz az ágyad,
de hajnalig üres marad.

Egyik nap hosszabb, mint a másik,
a végire nehezen érsz,
intézkedsz itt, és sorban állsz ott,
zárt ajtók előtt üldögélsz.

Álmodban is nyitod a bukszát,
most te vagy az, aki fizet,
hátha kedves halottadat
valamitől ez menti meg.

Virágárussal konzultálsz és
sírásókkal tanácskozol,
koporsókról és szemfedőkről
színes prospektust olvasol.

Minden jó szó hálával tölt el,
jóra nem számítsz, árva lettél:
földbe téteted kedves holtad,
akit ápoltál és szerettél.

Nem gondoltad, hogy megtörténhet
ilyesmi vele és veled.                     
Minden visszás és hihetetlen,
s megváltoztatni nem lehet.

               
ÚJ ESTE EZ, MINDENBEN ÚJ         

Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.

Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.

Chris Rea: Tell Me There's a Heaven

Tell Me There's a Heaven

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Trausch Liza: Hiszed-é ezt?

 "És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal" ( János 11,27 )

Ez a második mondat, amit az Úr most mond. Az élet nem erőlködés, hogy próbálok, igyekszem más lenni. A szemem magától lát, a fülem magától hall, nem kerül erőlködésbe. A keresztyén élet spontán. Nem kell erőlködnöm, hogy szeressek. Ahogy a napnak sütnie kell, mert nap, úgy kell Isten gyermekeinek szeretni, még ha nem szeretetreméltó is valaki. Ehhez nem kell parancs, mint ahogyan egy anyának sem kell parancs ahhoz, hogy szoptassa gyermekét. Az új élet teljes valóság, egyszerûen van - mert adatott. Szeretném, ha számodra a halottak napja átváltozna élők napjává. Merjed egészen átadni magad Jézusnak, hogy szabadon élhessen benned. Tudod, hogy mi az engedelmesség? Nem akadályozni ezt az életet. Hányszor nem adtam oda a lábam, amikor Jézus küldött volna valakihez! Amikor szólni akart, nem adtam oda a szájam. Szeretni akart, és nem adtam oda a szívem. Aki Jézust engedi cselekedni, az mérhetetlen boldog ember. Halottak napján előtted áll, aki azt mondja: "Én vagyok az élet." Az Úr ezen a napon egy erőlködés nélküli, természetes életet szeretne adni, amelyik mindent Tőle vár. Jó volna, ha úgy tudnál felelni, mint Márta: "Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki a világra eljövendő." Egyszer látni fogjuk egymást ott, az utolsó napon, a feltámadáskor. Milyen jó volna, ha együtt tudnánk örülni annak a csodának, amit Jézus tett az életünkben. És annak a legnagyobb csodának, hogy ott lehetünk Nála, Vele, mindörökre.

Forrás: Trausch Liza Napi áhítat

Zágorec-Csuka Judit: Nézz a Napba!

Nézz a Napba,
hogy lássad a gyökerek
alatt megbúvó fényt,
hiszen látnod kell a belső
meleget, szívem lüktetését,
a nap erejét, a harmónia
ritka perceit, Budapest
ébredését!