Márai Sándor

" Valahogy semmit nem lehet igazán szavakkal elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha az ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg."  

( Judit...és az utóhang )

Németh Erzsébet: Csöndes kérés...

Csak olyan reggelt,
hogy lágy fényujjak
simogassák arcom,
s én kacéran nevetve
egy csókra
ajkam is odatartom.
Olyan delet,
hogy másnak is
szóljon a harang,
s a világ minden
emberének tányérján
legyen néhányka falat.
Olyan imát,
mely bárhol kimondja magát:
megérti Isten ---
Csak olyan barátot,
ki ha megismer:
magamért elfogad,
és segít összerakni
az évek során
szerte hullt álmokat.
Csak olyan utat,
mely kacagva,
de sántán is akár -
elvisz még haza,
hol virágok
tarka szirmából
illatként száll felém
anyám aggódó szava.
Csak olyan estét,
hol ágyamban reménnyel
töltött legyen a párna,
s egy angyal
meleg sóhaja
ringasson el majd éjszakára.

Németh Erzsébet: Őszi sorok gordonkára

Ránk októberedett az idő.
Fakult kontyos felhőket
molesztál a szél.
Behúzott szárnyú emlékeink
arany lombokon
pihennek még,
de szállni készülnek
valami melegebb,
emberibb tájra...
e huzatos szívkamrák helyett
biztonságos fészket
lelni téli éjszakákra.

Vöröss István: Mielőtt Isten megérkezik

Fiam, tudd meg, hogy érted jön az Isten,
mert nem váratja azt, kinek üzent,
hiszen füledben és szelíd szívedben
sokszor susogott Róla már a csend.
Fiam, csak bízzál, nézd szilárd hitedben
érces képét, amely megjelent,
s ha acsarog kint a világ: ne rettenj,
ha csend van, rend van, Ő van idebent.

Fiam, ne félj hát, indul már az Isten,
és tengeren jön, dombon, füveken;
úgy ösztönzi a szíve, hogy siessen,
hisz’ nem vagy Neki céda, idegen.
Addig a világ csak veszekedjen, vesszen;
dicsőül az, ki nem élt ridegen!
S megjön az Úr, hogy a föld szemet meresszen
Ő erős pajzsán: kemény hiteden.

A nap gondolata

Nem akarjuk hallani, hogy életünk folyamán a legtöbb bajt rossz döntéseinkkel mi magunk hoztuk a fejünkre. Nem akarjuk hallani, hogy saját önfejűségünk, önzésünk és megbízhatatlanságunk az okozója sok feszültségnek az életünkben, pedig ez az igazság.

Csoóri Sándor: Isten lépked

             

Cziffra György emlékére    

Isten lépked

a zongora billentyűin,

nem sápogó kacsa.

Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –

s ha tud, hát most pusztítson el

a csúszómászó éjszaka!

Fazekas Lajos: Megérintettél...

Megérintettél, Uram,
mint fény a földet.
S mint fénytől a fák,
Életre keltem Tőled.

Termővé tettél, Uram,
mint fény a fákat,
Zúgnak a telt fák
S én – hálából – imádlak.

S mint fákat a szél,
Ha megérint a halál,
– csak testem remeg,
mely mindig magában áll, –

csonttá dermeszthet
a Vég, egyenlő-tevőn –
Lelkem átveszed
a nap- s éj-faló időn.

Szókratész

„Erősen remélhetjük, hogy a halál valami jó, azt megérthetjük a következőkből is. Mert két dolog közül egyvalami a halál: vagy abból áll, hogy a megholt semmivé lesz és egyáltalán semmit sem érzékel már, vagy pedig – ahogyan mondogatni szokták – abból, hogy a lélek itteni helyét egy más hellyel váltja fel és máshová költözik. De ha semmi érzékelése sincs, akkor a halál olyan, mint az álom, amelyben még álomképeket sem látni, hiszen akkor csodálatos nyereség a halál, mert így egész ideje nem tűnik többnek egyetlen éjszakánál. Ha pedig a halál valamiféle elköltözés innen egy másik helyre, és igaz, amit mondanak, hogy ott vannak mind a megholtak, akkor mi lehetne ennél nagyobb jó? Mert egészen bizonyos, hogy az ottaniak nem ölik meg az embert, hisz a többi között még abban is boldogabbak az ott levők az ittenieknél, hogy a hátralévő időben már halhatatlanok – ha igaz, amit mondani szoktak.”

William Butler Yeats Ha öreg leszel

Ha öreg leszel, ősz és álmatag,
S bólongsz a tűznél, vedd le könyvemet,
Olvasd lassan, míg lágy tekinteted
S szemed mély árnyát visszaálmodod;

S hogy hányan szerették a pillanat
Fényét, szépséged, hívek s ál-hivek,
De bolygó lelked egy szerette meg,
S a bánatot az illó arc alatt;

A rács felizzik, lehajtod fejed,
Hát mormold búsan, hogy a Szerelem
Megszökött, ott jár fönn a hegyeken,
S arcát elrejti a csillagsereg.

Gergely Ágnes fordítása

Csoóri Sándor: Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,
mióta a halál nevető számba ömlött
s beszorulok az esők közé,
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan
a szemem előtt.
Közeledik, eltűnik, újra följön,
mintha imbolygó vérág hipnotizálna
reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom
a ferdén bezuhanó napsütésben,
szobrok hó-szája előtt januárban
és nők arca mellett piacon, utcán,
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,
mint amikor a villanyt lekapcsolják.
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,
hogy a holtak is csapodárok
és nem hagyják abba titkos játékukat,
ha már elkezdték életükben. Forog a szél,
forog a szikár rakpartokon,
kalapot billent meg és háztetőket,
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó
víztölcsér körül,
húzza szememet, csalja maga után,
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Sztrilics Ágnes: az én szívem

fellobbanó
Tűz
bennem
a Szó
csipkebokor
száraz ága     
          szívem

hitem mécse
fáklya
daloló szívem
Isten harsonája
hajnal előtt –

szívem
kőkemény
értelmem
üres lett     
         Nélküled –

kiforrtak
belőlem
a szavak
elnémult
szívem
kép-telen
száraz

a Szent
nem érint
Szeretet
elkerül
megfagy
kőszívem
ilyen
egyedül

tagjaim fájnak
a lelkem fáradt
szívem
szárnyaszegett
meg ne mondd   
           senkinek

irgalmatlanul
igazad volt
imátlan vagyok
közömbös és
kemény
zárt ajkam
száraz szívem
mégis
irgalmadért
eseng     
        Igazság –

közel léptél hozzám
közelebbre
önmagamnál
Szívedre vontál
szívemre hajoltál
miért maradtam
mégis-idegen
Tőled s magamtól
árva
idegenségembe     
      bezárva

haragudtam Rád
napokig
vádaskodtam
tegnapig
kemény kődarab
a szívem
ma –

most már tudom
       kutam mélyén     
       zúgó vizeink     
       örvénylő szélén     
       sárkány lapul
örvénylő titok
az ember szíve
most már tudom

Fodor Ákos

Ne építs tornyot:

kár égrekiáltani

– Isten nem süket.

A nap gondolata

Nem az számít, amit elvesztettem, hanem az, ami megmaradt! 

Sebestény-Jáger Orsolya: A párductestű nyár

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

A szőlővel futtatott lankák ölén
az októberi égről még lezúdul a fény.
De már borízű csendben álmodnak alkonyok,
mint valaha szeretett, majd feledett asszonyok.

Hol van már a párductestű nyár? Hová költözött?

Lásd, árnyékom elnyúlik ólmos, kék köveken,
lángokkal futtatva, miként a szerelem,
az őszi szerelem, mit elsodor lassú szél –
az ösvényt kémlelem, az ösvényt – mert nem jöttél.

És sírva kiáltom a rám zúduló fényben:
itt éltem én. Itt éltem és mégsem,
nem lettem talapzat és csöndből szőtt födém.
Októberi égbolt borulj még fölém.

Hintsd el még bennem, hogy hinni merjek,
az öröklét reményét – hinni, mint egy gyermek.

Indulok tovább. – Így akartam.
Megzörren léptem a rozsdálló avarban.

Míg az ősz – ki tudja hányadik –
a párductestű nyárról álmodik.

Biblia

   „Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” 

(1Kor 10:12)