Kik énekre
nyitjátok a szátok,
fürödjetek a csöndnek
patakjában.
Dalotok hallható lesz,
bármilyen nagy
köröttetek
a lárma.
2020. május 11., hétfő
Böröndi Lajos: Festmény
Hó tömi el a halászkunyhóhoz vezető utat
Fehéren ég a rengeteg hó a képen
Nincs ember sehol mint az üveg a levegő
Jég alatt alszik a hal a víz is befagy egészen
Varjúkárogás veri fel a csendet majd elhal
Zsákmány után szimatol a róka
Lába nyoma csupa kriksz-kraksz ahogyan
Jeleket ír a hóba
Befagyott ég befagyott víz síkos
Üveg veri vissza a fényt a tájról
Ég a hó ahogyan felkel a Nap
A horizont is vörösen lángol
Aztán végigballag egy csizma a képen
Ember van benne vállán hosszú csövű puska
Riadalom támad nyomában s félelem
A kicsorduló vért a vászon lassan beissza
2020. május 10., vasárnap
Csorba Piroska: Nézd, Uram
Nézd, Uram, elmúlt tavaszom,
lobogó fáim zöldje őszre váltott,
gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak,
s a virágok illata csak emlék.
Álmaimat felissza a hajnal,
s nem adja vissza se nappal, se éj.
A mozdulatom egyre lágyabb,
s nem én: a tárgyak fognak lassan engem.
Távolig nem ér el tekintetem,
mi közel van, már azt se látom,
testem is teher nekem, Uram,
tán el se bírom Golgotámig.
Gyomjaim halódnak sárgán,
hullámaim tóvá simulnak,
csönd hallgat bennem engem.
Közel a tél, a hó alatt
kopár fájdalmak kemény bokra.
Fehér a feketét magába oldja,
bennem nem lesz magamból semmi többé –
Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.
Vitéz Ferenc: Fentről
Kubinyi Krisztina festményeihez
Látom fentről, hogy alattam
megmozdul a bíbor enyészet,
és madárrá változik a táj.
*
Egyformák innen a háztetők, a rétek,
a fűszálak, virágok és a fák.
Egyformán szeretnélek fölhozni téged
és leszállni hozzád, mert vár a fészek –
s szívembe suttog az éjszakád.
*
Látom magam, hogyan bolyongok
a szűk sikátorok között. Még csukva
vannak az ablakok, nyirkosak a falak.
Odabenn mennyi álom takarózik be
a nehéz félelmek közé! – S talpam alatt
fölszisszen az olajos fényű pirkadat.
*
Minél magasabbra szállunk,
annál élesebben látjuk a házfalak
repedéseiben a megtörtént időt.
A földön állva észre sem vettük,
hogy minden gondolat térképet rajzolt
még a templomkupolák alá is. – Mert csak
fentről látni, hogy mi van legbelül.
*
Nem tudom, hogy érdemes volt-e annyi
kacatot összegyűjteni. Most vissza-
húzza szárnyam a sok fölösleg.
Most már látom, hogy eltékozoltam
gyönyörű madárságomat.
Látom fentről, hogy alattam
megmozdul a bíbor enyészet,
és madárrá változik a táj.
*
Egyformák innen a háztetők, a rétek,
a fűszálak, virágok és a fák.
Egyformán szeretnélek fölhozni téged
és leszállni hozzád, mert vár a fészek –
s szívembe suttog az éjszakád.
*
Látom magam, hogyan bolyongok
a szűk sikátorok között. Még csukva
vannak az ablakok, nyirkosak a falak.
Odabenn mennyi álom takarózik be
a nehéz félelmek közé! – S talpam alatt
fölszisszen az olajos fényű pirkadat.
*
Minél magasabbra szállunk,
annál élesebben látjuk a házfalak
repedéseiben a megtörtént időt.
A földön állva észre sem vettük,
hogy minden gondolat térképet rajzolt
még a templomkupolák alá is. – Mert csak
fentről látni, hogy mi van legbelül.
*
Nem tudom, hogy érdemes volt-e annyi
kacatot összegyűjteni. Most vissza-
húzza szárnyam a sok fölösleg.
Most már látom, hogy eltékozoltam
gyönyörű madárságomat.
2020. május 9., szombat
Baka Györgyi: Szomjazó csillagmezők
Tántoríthatatlan szabadság-szerelmes
voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve
ámulat fog el, még mindig remeg
bennem a gyönyörűség, hogy íme
élek, belül veled, te elérhetetlen,
mégis elveszíthetetlen, távolról is
tartasz, talán egyszer majd eloldozol,
s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz.
voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve
ámulat fog el, még mindig remeg
bennem a gyönyörűség, hogy íme
élek, belül veled, te elérhetetlen,
mégis elveszíthetetlen, távolról is
tartasz, talán egyszer majd eloldozol,
s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz.
Füle Lajos: Eljön az idő
Eljön az idő,
amikor a magunk tettei
eltörpülnek, semmivé válnak,
és nem marad semmi más kincsünk,
csupán ISTEN nagy tettei
múltunkra nézve is,
jövőnkre nézve is.
Parancs János: Források és elágazások
Római napló, 1992. szept. 28 - okt. 9.
Óvakodj azoktól,
akik mindig az első sorba állnak.
Az erényeikre büszkék
sosem riadtak vissza a vérontástól,
ha a jó hírük vagy a hatalmuk
került igazán veszélybe.
Csak azokban bízhatsz,
akik tőled semmit se várnak,
s akkor sem ártanak,
ha az övékében kételkedve
más istent követsz.
*
Eszméletünk lámpása
szűk körben világol,
mégis oly önelégülten csörtet
egynéhány orrszarvú és orángután.
Pedig a sors könyvéből kiolvasható:
a sötétség ingoványos torka várja
az árnyak közt imbolygó gyönge fényt
eltipró vakmerőket és elvakultakat.
*
Béke veled!
Útjaink örökre elválnak,
de amíg élek, megőrzöm
együttérző hallgatásod,
türelmes figyelmedet.
Így szólt, majd eltávozott,
vissza se nézett többé az agg,
aki az egyik kútnál órákon át
jajveszékelt és fecsegett.
*
Lebeghetnél és csilloghatnál,
de te a földön jársz.
Olyan vagy, mint ama római,
aki nem tudott lelkesen ujjongani,
mikor az élő fáklyák lángra kaptak.
*
az idő rétegei és zárványai,
csapdái, zsákutcái, sikátorai,
emlékművei, oszlopai és omladékai,
mind együtt látható itt,
ami volt s ami van,
szentély, palota, templom,
robogó, autó, helikopter, bank,
az utcákon mocsok, a romok közt virág,
patakzó kutak, virágzó erkélyek,
a gyámoltalan, a nyüzsgő eleven élet,
de hogy honnan hová tart ez az áradás,
választ arra az idő rétegei se adnak
*
ami látható,
az valami mást takar,
magába olvaszt, elrejt
idegen, máslényegű elemeket,
a profán és a szent
külön-külön testet ölt,
majd szétbogozhatatlanul
egymásba forr, keveredik,
örökös harcát vívja - mondja
tömören és okosan az ember,
ám mindez jóval bonyolultabb,
tragikusabb és rejtélyesebb,
s egyúttal olyan mint
lebegő káprázat, szétfoszló álom
a halandók színpadán
*
micsoda múltak, uramisten!
micsoda dicső sikerek, remények,
őrületek, kínok és erőfeszítések,
micsoda vakmerő férfiak, elmék,
micsoda bukások és föllángolások,
kitartó, makacs próbálkozások,
otromba gyilkosságok, fortélyos csapdák,
rombolások, hódítások, alkotások,
áhítatok, hitek, csaták, változások,
s a vértanúk, az ártatlan áldozatok
száz meg százezrei a századok során,
csonthalmokra épült, pompás remekművek,
ez volna hát a legtöbb, amire az ember képes?
*
a rommező fölötti fuvallat
susogta felénk szózatát:
a játszmátok - mindenkié! -
vesztésre áll, bármily
kecsegtető is pillanatnyilag,
ez az, amit a hatalmon lévők
sosem hisznek el senkinek,
úgy pöffeszkednek és ágálnak,
mintha a rendelkezésükre álló,
röpke időszak örökké tartana,
pedig múlandó az, s emléküket sem őrzik,
csak diadalívek, szobrok, oszlopok,
amiket majd ledöntenek, átépítenek,
lerombolnak és kövenként széthordanak,
szokás szerint sorban a későbbi korok
*
Itt is véget ér a nyár.
Az idő még meleg, kellemes,
de naponta többször elered,
záporként zuhog az eső,
majd csöndesül, de kitartóan
veri tovább a kövezetet.
Aztán ahogy érkezett, váratlanul
eláll. A sikátorok közepén folyik,
csordogál, tócsákban áll a víz.
Az autók a járókelőkre fröcskölik,
hiszen e szűk utcákban járda sincs.
Kisüt a nap, aztán ismét esik,
fékeveszetten zuhog, záporozik.
*
Holnap lesz tizenöt éve,
hogy Kormos Pista halott.
Azóta biztosan a halhatatlanok közt
császkál, és víg strófákat idézget
dörmögő hangon, kaján fintorokkal,
mert a hangulat nélküle ott is elvész,
s az egész kompánia harsog a nevetéstől.
*
Kiismerhetetlen város.
Emberi ésszel fölfoghatatlanok
szélsőséges végletei.
Példát és ellenpéldát
bármilyen állításra találhatsz,
amit az elmúlt háromezer évben
önmaga számára az emberi szellem
kitalált, elképzelt vagy föltételezett.
Jelentéktelen senkinek vagy istennek,
a közbülső változatok valamelyikének
képzelte itt magát minden kreatúra,
s ma is látható jeleket hagyott hátra,
ha volt rá ideje, ereje és lehetősége.
*
A mának szóló üzenet talányos.
Talán nincs is, vagy mint az alkotásoké,
balzsam a parázsló, sajgó sebre,
ám gyakorlati haszna nincs. Az éhség
és a szomjúság gyötör továbbra is,
ha a varázslat perce elszáll hirtelen.
A földet érezve újra a talpad alatt,
előtted ismét az irdatlan bozót,
ahonnan magadnak kell csapást törni
a kifürkészhetetlen végkifejlet felé.
*
Ilyenkor mindig elakad a szó,
az arctalanról nem lehet beszélni.
Csak találgatni lehet a vonásait.
Azt mondják, vasrostélyos, csuklyás alak,
kezében fáklya. Áll mozdulatlanul,
szálfaegyenesen, némán az út mentén.
A jelenléte mégis vádló és számonkérő.
Azokra a tetteidre emlékeztet,
amelyeket jóvá tenni többé nem lehet.
*
Kéretlenül sokan segítettek,
és segítenek is a tájékozódásban.
Ám egy határon túl ne számíts senkire,
ha akarják, se tudnak megóvni.
Egyedül vagy a labirintus mélyén,
csak egy fonál köt a fenti világhoz.
Most már minden rajtad múlik.
Óvatosan, nesztelen léptekkel közelíts
a szörnyeteg jól álcázott rejtekhelyéhez.
Az alkalom egyszeri, ismételhetetlen.
Óvakodj azoktól,
akik mindig az első sorba állnak.
Az erényeikre büszkék
sosem riadtak vissza a vérontástól,
ha a jó hírük vagy a hatalmuk
került igazán veszélybe.
Csak azokban bízhatsz,
akik tőled semmit se várnak,
s akkor sem ártanak,
ha az övékében kételkedve
más istent követsz.
*
Eszméletünk lámpása
szűk körben világol,
mégis oly önelégülten csörtet
egynéhány orrszarvú és orángután.
Pedig a sors könyvéből kiolvasható:
a sötétség ingoványos torka várja
az árnyak közt imbolygó gyönge fényt
eltipró vakmerőket és elvakultakat.
*
Béke veled!
Útjaink örökre elválnak,
de amíg élek, megőrzöm
együttérző hallgatásod,
türelmes figyelmedet.
Így szólt, majd eltávozott,
vissza se nézett többé az agg,
aki az egyik kútnál órákon át
jajveszékelt és fecsegett.
*
Lebeghetnél és csilloghatnál,
de te a földön jársz.
Olyan vagy, mint ama római,
aki nem tudott lelkesen ujjongani,
mikor az élő fáklyák lángra kaptak.
*
az idő rétegei és zárványai,
csapdái, zsákutcái, sikátorai,
emlékművei, oszlopai és omladékai,
mind együtt látható itt,
ami volt s ami van,
szentély, palota, templom,
robogó, autó, helikopter, bank,
az utcákon mocsok, a romok közt virág,
patakzó kutak, virágzó erkélyek,
a gyámoltalan, a nyüzsgő eleven élet,
de hogy honnan hová tart ez az áradás,
választ arra az idő rétegei se adnak
*
ami látható,
az valami mást takar,
magába olvaszt, elrejt
idegen, máslényegű elemeket,
a profán és a szent
külön-külön testet ölt,
majd szétbogozhatatlanul
egymásba forr, keveredik,
örökös harcát vívja - mondja
tömören és okosan az ember,
ám mindez jóval bonyolultabb,
tragikusabb és rejtélyesebb,
s egyúttal olyan mint
lebegő káprázat, szétfoszló álom
a halandók színpadán
*
micsoda múltak, uramisten!
micsoda dicső sikerek, remények,
őrületek, kínok és erőfeszítések,
micsoda vakmerő férfiak, elmék,
micsoda bukások és föllángolások,
kitartó, makacs próbálkozások,
otromba gyilkosságok, fortélyos csapdák,
rombolások, hódítások, alkotások,
áhítatok, hitek, csaták, változások,
s a vértanúk, az ártatlan áldozatok
száz meg százezrei a századok során,
csonthalmokra épült, pompás remekművek,
ez volna hát a legtöbb, amire az ember képes?
*
a rommező fölötti fuvallat
susogta felénk szózatát:
a játszmátok - mindenkié! -
vesztésre áll, bármily
kecsegtető is pillanatnyilag,
ez az, amit a hatalmon lévők
sosem hisznek el senkinek,
úgy pöffeszkednek és ágálnak,
mintha a rendelkezésükre álló,
röpke időszak örökké tartana,
pedig múlandó az, s emléküket sem őrzik,
csak diadalívek, szobrok, oszlopok,
amiket majd ledöntenek, átépítenek,
lerombolnak és kövenként széthordanak,
szokás szerint sorban a későbbi korok
*
Itt is véget ér a nyár.
Az idő még meleg, kellemes,
de naponta többször elered,
záporként zuhog az eső,
majd csöndesül, de kitartóan
veri tovább a kövezetet.
Aztán ahogy érkezett, váratlanul
eláll. A sikátorok közepén folyik,
csordogál, tócsákban áll a víz.
Az autók a járókelőkre fröcskölik,
hiszen e szűk utcákban járda sincs.
Kisüt a nap, aztán ismét esik,
fékeveszetten zuhog, záporozik.
*
Holnap lesz tizenöt éve,
hogy Kormos Pista halott.
Azóta biztosan a halhatatlanok közt
császkál, és víg strófákat idézget
dörmögő hangon, kaján fintorokkal,
mert a hangulat nélküle ott is elvész,
s az egész kompánia harsog a nevetéstől.
*
Kiismerhetetlen város.
Emberi ésszel fölfoghatatlanok
szélsőséges végletei.
Példát és ellenpéldát
bármilyen állításra találhatsz,
amit az elmúlt háromezer évben
önmaga számára az emberi szellem
kitalált, elképzelt vagy föltételezett.
Jelentéktelen senkinek vagy istennek,
a közbülső változatok valamelyikének
képzelte itt magát minden kreatúra,
s ma is látható jeleket hagyott hátra,
ha volt rá ideje, ereje és lehetősége.
*
A mának szóló üzenet talányos.
Talán nincs is, vagy mint az alkotásoké,
balzsam a parázsló, sajgó sebre,
ám gyakorlati haszna nincs. Az éhség
és a szomjúság gyötör továbbra is,
ha a varázslat perce elszáll hirtelen.
A földet érezve újra a talpad alatt,
előtted ismét az irdatlan bozót,
ahonnan magadnak kell csapást törni
a kifürkészhetetlen végkifejlet felé.
*
Ilyenkor mindig elakad a szó,
az arctalanról nem lehet beszélni.
Csak találgatni lehet a vonásait.
Azt mondják, vasrostélyos, csuklyás alak,
kezében fáklya. Áll mozdulatlanul,
szálfaegyenesen, némán az út mentén.
A jelenléte mégis vádló és számonkérő.
Azokra a tetteidre emlékeztet,
amelyeket jóvá tenni többé nem lehet.
*
Kéretlenül sokan segítettek,
és segítenek is a tájékozódásban.
Ám egy határon túl ne számíts senkire,
ha akarják, se tudnak megóvni.
Egyedül vagy a labirintus mélyén,
csak egy fonál köt a fenti világhoz.
Most már minden rajtad múlik.
Óvatosan, nesztelen léptekkel közelíts
a szörnyeteg jól álcázott rejtekhelyéhez.
Az alkalom egyszeri, ismételhetetlen.
2020. május 6., szerda
Sebestény-Jáger Orsolya : A csillagok
Ha már e földi küldetés sem marasztal
égi kincseid elviszem magammal.
Amit adtál megszámlálhatatlan:
a szívnek látható. A szemnek láthatatlan.
S bár vissza nem térünk, kapudon átlépve,
tán visszatükröződünk csillagként az égre.
Márai Sándor: Felelni
Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező,
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell,
az egészre. Ki vagyok? Mit akarok?
Ki ellen, kinek érdekében akarok élni?
Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel?
Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?…
És, felelni az egészre: hol tartok?
Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből,
vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket?
Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell.
Várják a választ, a csend nagy, drámai.
De ilyenkor megtudod és észreveszed,
hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni.
Kányádi Sándor: Alázuhanó diólevélre
Csoóri Sándornak
vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanvan hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyket prüszkölve
inal anyjához
korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák
alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul
Kolozsvár, 1980. december
vannak vidékek ahol nyáron is
a kút melletti vályú alján
reggelre megszajzik a víz
megköt a színe
akár a kiöregedett
szavakon az emlékezet
horkanvan hőköl vissza
a gyanútlan kis tavaszi csikó
pikkelyket prüszkölve
inal anyjához
korai őszt
hosszú kemény telet csárogva
rugaszkodnak tova a csókák
alázuhan az első
diólevél
s hulltában
hóharmat-verte halántékú
férfi vállára
nehezül: szárnyul
Kolozsvár, 1980. december
Dr. Sándor Balázs: Az eset
" A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az ÚR Isten teremtett, és ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak.” (1Móz 3,1-7)
Mi alakít bennünket olyanná, amilyenek vagyunk, leszünk? Mitől viselkedünk úgy, ahogyan viselkedünk? Mi tesz valakit jóvá, és mitől lesz valaki rossz, gonosz? Lehet egyáltalán ezt tudni? Meg lehet ezt előre mondani? Vagy itt is mindig utólag lehetünk csak okosak…
Az első emberpár bűnbe esésének történetét leíró bibliai szakasz ebből a szempontból is tanulságos. Gyakorlatilag ez egy találkozás története. A minden mezei állatnál ravaszabb kígyó találkozik az asszonnyal. Beszélgetnek. Nem is gondolnánk, hogy mennyire számít életünk alakulásában az, hogy kikkel találkozunk, kikkel beszélgetünk, kikre hallgatunk! Hányszor hallani: rossz társaságba kerültem, s tudjuk, hogy „jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok” … Máskor azt mondja valaki: nem lennék itt, ha akkor nem találkozom vele… A találkozásaink formálnak minket!
De a bűneset nem csak a Sátánnal való találkozásról szól, hanem a bűnnel való találkozásról is. Az Isten közelében, ártatlanságban, szentségben, jóságban élő ember csak a jót ismerte. A Sátán pedig elé hozta most a rosszat, a bűnt, az engedetlenséget, a gonoszságot. Isten nem riogatta a „patás ördöggel” az embert. Nem elriasztani akarta a rossztól. Hanem óvta minden bajtól és gonoszságtól. Elhalmozta az embert a jóval, hogy azt ismerje, szeresse, becsülje – és ne akarjon mást… Gyönyörködjön a jóban, élvezze Isten jelenlétét.
A Sátán ismeretlent kínált Évának. Bizonytalant mutatott neki, de csábítónak állította be (kedves a szemnek, kívánatos). Lehazudta az ítéletet (nem haltok meg), bölcsességnek mutatta a legnagyobb ostobaságot (a jó mellett meg kell ismerni a rosszat is). A Hazugság Atyja hozta a formáját, nem tagadta meg magát. Tőrbe csalta Évát, aki magával rántotta Ádámot is.
Mégsem lehet az egész ősbűnt a Sátán nyakába varrni. Hiszen a döntést mégiscsak az ember hozta meg. A Sátán csak felkínálta a lehetőséget, csapdát állított az embernek, ösztönözte az engedetlenségre. Éva és Ádám (mert nem lehet itt csak Éváról beszélni) maga döntött úgy, hogy eszik a tiltott fa gyümölcséből. Nem más evett helyettük. Nem úgy tették eléjük, mintha az más lenne. Nagyon jól tudták, hogy melyik fának a gyümölcsét eszik. Tetszik, vagy nem – ez a történet nem pusztán két régen élt ősünkről szól, hanem rólunk, mindannyiunkról. Mi is magunk döntünk, amikor Istennek engedetlenek vagyunk. Mi is szembefordulunk szándékosan, és tudatosan az Úr akaratával.
Figyeljünk hát arra, kikkel kerülünk kapcsolatba. De még jobban arra, hogy miként döntünk a nekünk felkínált lehetőségekre válaszolva. E világ fejedelme minket is halálos méreggel kínál, miközben mosolyog és egy jobb életről beszél… Ragaszkodjunk Isten szavához. Ne térjünk le az Ő útjáról sem jobbra, sem balra!
Forrás: Napi Ige és Gondolatok
Dr. Sándor Balázs: Szentségtörés, vagy felségsértés
„Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél?” (1Móz 3,13a)
Mikor szembesül Éva és Ádám azzal, hogy mit követtek el Istennel szemben? Amikor észreveszik, hogy mezítelenek (1Móz 3,7)? Vagy amikor meghallják az Úr közeledtét (1Móz 3,8)? Vagy csak az ítéletben (1Móz 3,14-24)? A válasz az, hogy fokozatosan értik meg, hogy mi is történt valójában. Először annyit látnak, hogy védtelenek, kiszolgáltatottak; majd a Szent közeledtére ráeszmélnek hűtlenségük, engedetlenségük, bűnük, gonoszságuk mibenlétére. S az ítéletben érthetik meg tettük súlyát, következményét, terhét… Nincs ez másként ma sem. Mi is apránként értjük meg, hogy mit is tettünk. Vannak elítélt bűnözők, akiknek évtizedek kellenek ahhoz, hogy egyáltalán felfogják, mit is tettek, s az miért rossz… De még szomorúbb, amikor a családban, baráti körben látjuk, hogy nem érti az egyik, hogy amit tett, az miért fáj a másiknak…
Mi történt valójában az Éden kertjében? Mi ez az ősbűn? Biztos, hogy engedetlenség: nem teljesítették Isten parancsát. Nem azért, mert elfelejtették, hiszen a kígyónak szó szerint elmondja Éva a parancsot (1Móz 3,3), mielőtt megszegi azt. Az sem kétséges, hogy elfordulás Istentől, s ebben benne van a Gonoszhoz való odafordulás is. Ha pedig Istentől való elfordulás, akkor hűtlenség is. A hitszegés pedig, mint minden vétek lázadás Isten uralma és szentsége ellen. Ott a szándék: kikerülni Isten gyámkodása alól, s szabadon dönteni jó és rossz között – ha ez egyáltalán lehetséges. S ott a tény: az ember továbbra is Isten ítélő hatalma alatt marad, de magában és a rábízott világban Isten szentségének jelenlétét megtörte: így lett semmivé istenképűsége, így hozta be a halált és pusztulást az eredetileg az élettől túláradó teremtett mindenségbe. Ezt kell nekünk is megértenünk saját bűneseteink kapcsán. Minden vétekkel Isten szentségét, jelenlétét romboljuk – ezért kell ettől megszabadulnunk: bűnbánattal a Krisztus keresztjébe kapaszkodva!
Az első emberpár vétke az áldás elveszítése, és az átok elszabadítása. Minden, ami Isten jelenlétében természetes volt, az most bizonytalanná vált, megkérdőjeleződött. Akár egészségről, akár boldogságról, akár kegyességről, akár az élet teljességéről legyen szó – ez mind csak Isten jelenlétében természetes. Nélküle ezeknek a hiánya jelentkezik. Minden, ami jó volt rosszra fordul. Isten elvesztése, minden jó elvesztése! A rossz választása – rossz választás volt, és az ma is. De az ember nem képes önmagától mást cselekedni. Szükségünk van Isten segítségére, az Ő szabadítására! Ne szokjunk hozzá a mindent átható rosszhoz, maradjon meg bennünk a vágy a jó után!
Forrás: Napi Ige és Gondolatok
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)