Böjtös Sándor

" Két dolog nem ismer lehetetlent: a hit és a kétségbeesés." 

Gál Sándor: Kövess Engem!

A vámszedő gőgösen ült hivatalában,
Nem gondolt mások gondjával, bajával.
Volt esze, hogy magának is félre tegyen
( " Legyen a szűk napokra, ha tisztemet másnak kell átengednem. " )
Ám egy napon jött Valaki és megállt előtte.
Ő fölnézett, az a valaki a szemébe nézett!
Mélyen, hosszan, különösen...
A vámszedő olyant érzett, mint még soha:
Sőt, már nemcsak érezte, de tudta:
Többé nem sorsának ura!
Meg sem lepődött, amikor az a Valaki
Halkan azt mondta: KÖVESS ENGEM!
Ő felállt, otthagyta a pénzt, a számításokat, mindent,
És követte, követte mindenhova az EMBER- ISTENT.
Nem kérdezett, nem aggodalmaskodott,
Csak ment UTÁNA, s szívében nőtt a bizalom.
És járt vele mindenfele: városokban, falvakban,
Szegény emberek kunyhóiban,
Sosem gazdagok palotáiban.
Saját szemével látta a csodákat:
Bénák meggyógyultak, vakok újra láttak.
Sőt még a halottak is feltámadtak!
Az, ki azelőtt vámszedő volt,
Most tanítvány lett.
Végre megértette: csak az él igazán,
Ki másokért adja önmagát!
S tiszta szívvel, csak Mesteréért élt és halt!
De csak annak halála és feltámadása után értette meg igazán,
Ki volt az a Valaki, ki megállt előtte hajdanán...
Ezért leírt mindent, mit látott és hallott,
Hogy az utódok is megtanulják a szépet, a jót!

Barna T. Attila: Találkozás

Az őszi utcán lassan szembejön, 

szürke szemével a szemembe néz, 

kalapját emelve rám köszön, 

mellém szegődik, s halkan fütyörész 

a közöny

Bodó Csiba Gizella: Majd lesz egy nagy szüret

Egyszer majd lesz egy nagy szüret,
Mire feldolgozom minden fényedet,
Melyet rám ragyogtál szüntelen,
Hogy érleld mustármagnyi életem.

Mert fényt küldtél egy háború után
Fagyos földre vetült az éltető sugár,
Hogy melengessen, s feltörjön egy kis magot,
Hogy elmondhassam: teremtettél, s én vagyok.

Hogy mint pisztrángok pataknak sodrába,
Forrástól indulva érjenóceánba.
Megjárva közben minden örvényt
Ismerjek meg minden természeti törvényt.

Hogy magam mögött gyengét sose hagyjak,
Ha semmim sincs abból is csak adjak.
Az igazsághoz végighűséges maradjak,
Megbocsássak, akkor is, hogy hacsalnak.

Tetteim közt ne kelljen mit bánjak,
Kitárhassam szívem az egész világnak.
Akkor lesz majd az a nagy szüret,
Mikor fényed éretté tesz engemet.

Gál Sándor: csupán egy jel

hajnalban nyílnak a fájdalmak
fényre ébresztenek némán
s ahogy a fáradó szív lüktet
megemelkedik a bíbor horizont
lehet hogy ma ennyi a létezés
vagy ami még belőle látható
és megélhető a világosság pillanatában
elvont megfoghatatlan egész
semmi mérhetővel nem mérhető
csupán egy jel a fájdalom maga
megnevezhetetlen és kimondhatatlan

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Szabó Lőrinc fordítása

Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Gál Sándor: A kérdés

már befelé élek
befelé
egyre közelebb önmagamhoz
ahol már
jól érzékelhető
az űri messzeség
izzó kettős íve
s a megérkezés
vélhető nyugalma
az igen és a nem
tudható kristály-igazsága
ami belőle látható
és ami láthatatlan
mozdulatlanságból
a kihajló mozdulat
az érintés titka és csodája
sorsok örvénylése
eggyé tömörül a befelé-lét
a mélység sötétedő csendje
önmagát gyarapítva szétterül
s benne az örök kérdező
ki vagy te
válaszolj
az elmúlásig
mi a szándékod velem

Bodó Csiba Gizella: Ki keres....

Gyermekként hogy kerestelek,
Ifjúként meg is tagadtalak,
Vitákban az égig kiáltottam:
-Mutasd meg magad!
-Mutasd meg megad!
Mert hol temérdetlen a nélkülözés,
s embert gyűlölet koncol fel,
hol létezhet egy ilyen világban
- vagy azon túl - Isten?
Dolgom tettem alázattal,
szavát fogadtam minden feljebbvalónak,
Te figyeltél örökvaló szemmel
nagy csendben adtál oda a jónak.
Létezésed még titok volt előttem,
a természetben minden létezőt szerettem
csak embert, s Istent nem tiszteltem.
Feljebbvalók megváltoztak,
fejemre töviskoszorút húztak,
A sors lesújtott keményen én rám,
ott álltam magányos, bénán,
akkor kiáltottam utánad
Te csak megfordítottad a hátad
az éjben arcodba láttam, s
rájöttem nem Te, én álltam háttal!
Félélet kellett a fordulásra,
keresés, tagadás, lázadás, fegyelem
eszmélés: nincs más feljebbvaló,
Csak Te!s ez a Kegyelem!

Bodó Csiba Gizella: Kavics és szikla

Szirtnek oldaláról apró kavics görgött
odalent a mélyben óceán hömpölygött.
A kis kavics útja egy sziklánál ért véget
koppanva megtorpant, mint egy megigézett.

A szikla komoly volt, évmilliók óta
mosta az óceán gömbölyűn fodrosra.
A kis kavics nézte Őt, tisztelte, s remélte
a szikla köszöntésére megvan az esélye.

Fülébe csengett egymásra-koppanásuk magas C-je
fel sem mérte milyen végtelen az Ő picinysége.
Izgett-mozgott még kicsit, majd vesztébe esve,
de a szikla-nagyság a kis kavicsot észre sem vette.

a kis kavics, sőhajtott -itt nem sok a reménye,
belefúrta oldalát a szikla repedésbe.
Szél és Víz elemre bízta: egyesülnek egyszer?
együtt, vagy egymástól taszítva nyeli el őket a tenger.

Napi Ige: Vigyázz, fertőző!

 „ Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükröződik a szívben az ember.” 

(Példabeszédek 27:19) 

Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a mondás, mert az ember személyisége tükröződik abban, hogy milyen barátokat választ. Tehát ha az életed terméketlen és stagnál, nézd meg, milyen emberekkel vetted körül magad.  

A jó vagy rossz barátságok jelzik, hogy merre tart az életünk. „Aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz, az ostobák barátja pedig romlottá lesz” (Példabeszédek 13:20). A boldogtalanság szereti a társaságot, ezért tartsd távol magad a negatív beállítottságú emberektől! Jobb egyedül utazni, mint egész életedben olyan embereket hallgatni, akik megpróbálnak lehúzni. Ha a megfelelő emberekkel tartasz kapcsolatot, akkor sokkal többet elérhetsz, mert „jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van” (Prédikátor 4:9). John Mason írta: „Minél kevésbé tartasz kapcsolatot bizonyos emberekkel, annál jobb lesz az életed.  

Az igazi barátok és a megfelelő társaság segít felszínre hozni igazi önmagadat. Tudod, milyen emberekről beszélek. A társaságukban eltöltött idő után kevésbé fogsz másokat bírálgatni, tele leszel hittel, és lesz jövőképed. Az ördög általában nem idegeneket használ arra, hogy eltérítsen vagy megállítson… a barátaid vagy lelkesítenek a jövődet illetően vagy megfojtják az álmodat.  

Miközben növekszel Istenben, a kapcsolataid megváltoznak. Néhány barátod talán nem akarja, hogy előbbre juss; azt akarják, hogy maradj ott, ahol ők tartanak. De ahogy Edwin Louis Cole megjegyezte: »Ha hagyod, hogy valaki más rendezze be a világodat… az mindig túl kicsire fogja formálni.« Nem mindenkinek van joga beleszólni az életedbe. Tiszteld azokat, akikkel Isten azért ismertetett össze, hogy segítsen neked. Isten emberek által gondoskodik az emberekről… és az a bölcs ember, aki megfelelő barátokkal erősíti az életét.”

Forrás: Napi Ige

Somlyó Zoltán: Költészetem

Költészetem: úgy sétálok veled
a bús völgyek és bús dombok felett,
mint aki maga se tudja, kivel jár…

Hol dús karodba öltöm a karom,
hol fátylaiddal szívem takarom,
hol úgy figyellek, mint rabot a foglár…

Arcodnak minden izmát ismerem,
mégis a legforróbb titok nekem –
jaj, szerelem ez, jaj, ez féltékenység!

Ami szép benned: fellobogtatom,
hogy száz szépséggé váljék a napon,
hogy mások is, hogy mások is szeressék…

Amit te súgsz, oly mélyen hallom azt,
mint a legfénylőbb, mennyei vigaszt;
sem ébren lenni, sem aludni nem hagy…

Költészetem, ragyogó szőke lány,
senki sem tudja, magam sem talán:
törvénytelen lányom, vagy kedvesem vagy?

Somlyó Zoltán: Barátság

                      Karinthy Frigyesnek  

Meghajtott fejű vándor a barátság
s a sok bozót között a földbe néz.
Ott a kígyók a mély vermeket ássák,
ahonnan jöttél s majd ahova mész.

Fel nem tekint ő fényes csillagokba,
hisz onnan semmi árnyék nem jöhet.
Fejét meghajtja s tovamegy dadogva
s bocsánatot kér menet és jövet.

Mert ő sír, hogyha téged szíven ütnek.
És visszasompolyg hozzád mindenütt.
És mindig tiszta, bár a sárba vész – –

Mint vashídon, keresztül úgy mehetsz rajt;
s magába szív szivedről minden ó-t s jaj-t,
mint lámpafényben sugarat a kéz.

Somlyó Zoltán: Mene tekel u farzin!…

A férfilélek mérlegén
reszketve már nem mérlek én!

Már nincs mit mérnem… Ami volt,
ma már tudom, hogy talmi volt!

Repülni mentem el veled:
s rámborítád a felleget.

Megmutattam a csend honát:
s te hurcoltál rossz hídon át.

Elaltattalak… S alva is
hazug volt ajkad, rossz, hamis!

Nincsen szemed: felnézni rám!
nem vagy szeretőm, sem arám.

Sem testvérem, sem ellenem:
egy nő, ki nem jöhetsz velem!… …

Megmértelek – és láttalak
és könnyűnek találtalak!

Somlyó Zoltán: K. Judik Etel emlékének

E szigeten, ahol kiköt naponta
a halál, ez a szörnyű evezős,
s hol naponta új fekete kalitkán
bagoly huhog, akár egy eszelős:  
          itt voltál te is, rózsaszín szerencse, 
          életbe vágott kar a vészen át… 
          Az élők mások – és mások a holtak – 
          jó éccakát!…

Itt voltál te is, ahogy itt vagyunk mi.
Ég tudja, meddig… Ittas lett a sors!
A hullák helyét hetykén megcsapolta
és most repülve száll… a szárnya gyors… 
          Talán még annyi időnk se maradhat, 
          hogy fájdalmunk kikönnyezze magát… 
          De addig is, amíg nyomodba érünk: 
          jó éccakát!

Ó, rettenet, ha elém rajzolódik
a szörnyű perc, mely agyamba cikáz:
amikor gyönge asszonyi szivedbe
beléje mart a gyilkos kór, a láz… 
          Mikor a keskeny üvegcső higanyja, 
          mint vészjel, rohant negyven fokon át… 
          S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk, 
          jó éccakát! …

Hogy elmentél, nem gyász csupán szivünknek,
ó, ez nem ő, az ismerős halál!
Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk,
mint a galamb tűzvész lángjainál. 
          Megpörkölődött szelíd, szép fehérség, 
          eltorzult báj, mely elrejti magát… 
          Lebegj, lebegj a kínterhes titokban: 
          jó éccakát!